Éveken át keresték az új orosz világsztárt a nagy nyugati kiadók, próbálkoztak Viktor Jerofejevvel, Jevgenyij Popovval, Vlagyimir Makanyinnal és sok más íróval. Igazi sztár egyikükből sem lett, az utóbbi években azonban e téren is jelentős változások tanúi lehetünk. Megjelentek a valóban nagy művek, s vitán felül közismert lett Ludmilla Ulickaja, Tatyjana Tolsztaja és Viktor Pelevin, akiknek a könyvei sorra jelennek meg Magyarországon is.
– Ludmilla Ulickaja regényei, a Kukockij esetei vagy az Életművésznők elevenítik fel és újítják meg a leginkább a klasszikus orosz próza hagyományát. Az írónő nagyon olvasmányosan mesél, miközben narrációjában gyakran posztmodern eszközöket is felhasznál. Egyre jobb könyveket ír Viktor Pelevin, aki már a kilencvenes évek második felében népszerű íróvá vált nyugaton is – jellemzi az új orosz irodalom mai csillagait M. Nagy Miklós, az Európa Kiadó főszerkesztője, aki egyben a fenti szerzők több alkotásának magyar fordítója. – Pelevin Az agyag géppuskával és a Generation P-vel futott be, s ezek a könyvek nagyon érdekesek voltak, valóban új hangot képviseltek, a legpontosabban ábrázolták a posztszovjet világot, ennek nyelvét, divatjait. Legújabb művei azonban már nemcsak érdekesek, hanem hallatlanul mívesek is. S megjelent egy igazán nagy alkotás, amely szinte mindenki szerint biztosan az orosz irodalom klasszikus műve lesz. Tatyjana Tolsztaja Kssz című könyvéről van szó, erről a ragyogó antiutópiáról vagy inkább a mindenkori Oroszország nagyon kegyetlenül is valós ábrázolásáról, amelyben Tolsztaja egészen sajátos, talán sosemvolt orosz nyelvet dolgozott ki.
Már a rendszerváltás után új hangon szólalt meg ez az irodalom, valóban feltűnő jelenség azonban manapság, hogy a legújabb orosz művek nyelvileg is egyre izgalmasabbak, s immár nem csak a Szovjetunió szétesése körüli világot jelenítik meg.
– Egyik kommunista országban sem tette tönkre, alakította át a rendszer úgy a nyelvet, mint Oroszországban. A most kialakuló új nyelv majdnem mindig ironikusan használja ezt a hatalmas nyelvi réteget, a szovjet nyelvet, ezenkívül beépíti az erre ráépülő, ebből kinövő új szlenget is, amelynek alapeleme a szovjet klisékkel való ironizálás. Emellett az orosz nyelvbe beépült – sokkal inkább, mint a magyarba – egy halom nyugati, főleg angol szó, valamint beáramlott a „lágerszleng”, amelyet korábban is lehetett ismerni, de nem hatolt be olyan mélyen az orosz nyelvbe, mint ma – vázolja fel e nyelvi megújulás hátterét M. Nagy Miklós, hozzátéve, hogy e rendkívül izgalmas jelenséggel nagyon sok mai író játszik, Tolsztaja azonban kiemelkedik közülük.
Ha folytatni akarjuk e leltárt, a nagy sikerek közül nem hagyhatjuk ki Vaszilij Akszjonov Moszkvai történetét, amely valamivel korábban jelent meg, monumentalitása miatt azonban idő kellett ahhoz, hogy hatása igazán beérjen. Magyarországon is mostanában vált az elmúlt időszak legnagyobb orosz könyvsikerévé. Akszjonov 1920-tól követi nyomon egy orosz orvoscsalád történetét egészen Sztálin haláláig. Ily módon a teljes szovjet társadalmat bejárjuk. Besúgók, intellektuelek, katonák, a nómenklatúra undorító figurái, száműzöttek és apparatcsikok, egyetemisták és félvilági alakok sorjáznak előttünk mindig hiteles, rendkívül hatásosan elmondott epizódokban. De említést kell tennünk egy igen fiatal, 23 éves és rendkívül csinos sztárról, Irina Gyenyezskináról is, akinek Adj nekem! címmel magyarul is megjelent elbeszélésciklusa a 2002-es év legnagyobb irodalmi debütálása volt Oroszországban. A Pepsi-, pager-, MTV-generáció ugyanis elsőként szólalt meg benne a saját hangján. A hazai és nemzetközi siker ellenére Gyenyezskina író voltáról erősen megoszlanak a vélemények.
– Esztétikai szempontból nem akarom megítélni, tény viszont, hogy Irina Gyenyezskina sikere nagyon jól kifejez egy jelenséget. Nyugati mintákat követve ugyanis az orosz kiadók is vadásznak a hazai Bret Easton Ellisekre, Tolkienekre, és Gyenyezskinát jól el lehet adni mint Bret Easton Ellis orosz női változatát. Egy fiatal lány, aki felszabadultan mesél a mai orosz fiatalok bulizós, gátlástalan életéről, ráadásul azon az új nyelven, ahogy az orosz fiatalság beszél – magyarázza a kereslet felől közelítve a mai orosz irodalom kiváló hazai ismerője, folytatva a sort egy másik világsztárral, Borisz Akunyinnal, eredeti nevén Grigorij Cshartisvilivel, aki Fandorin-sorozatával a színvonalas orosz lektűrt teremtette meg.
Idáig a mai orosz irodalmat külföldön megjelenítőkről esett szó, az írók köre azonban ennél természetesen szélesebb. Keveset tudunk például arról, mi van a posztmodernen kívüli irodalommal, a realista vagy másképp fogalmazva, hogy csak a legutóbbi évtizedeket említsük, a szolzsenyicini hagyományt vagy az úgynevezett „falusi írók” örökségét továbbvivőkkel, akik közül talán csak Oleg Pavlov kapott elismerést 2002-es Booker-díjával.
– A posztmodernizmus Oroszországban csupán egy szűk, főképp fővárosi értelmiségi kört ért el. Más kérdés, hogy – elsősorban e réteg külföldi kapcsolatainak s a médiának köszönhetően – ez mint általánosan elterjedt jelenség ment át a köztudatba. A valóságban azonban ez az irányzat kis példányszámot jelentett annak ellenére, hogy éppen ez a kör kapta a legtöbb minisztériumi támogatást – mondja a példányszámok alapján sikeresnek mondható lektűr- és színdarabíró Jurij Poljakov, a Lityeraturnaja Gazeta főszerkesztője, hozzátéve, hogy az orosz posztmodern hangos nyugati sikerei közepette jelentősen megerősödött otthon a tradicionális irányt követő irodalom, s olyan neveket dobott a felszínre, mint például Jurij Kozlov vagy Vjacseszlav Gyoktyev. – Ezeket az írókat azonban azért sem adják ki nyugaton, mert az ő világlátásuk nem nagyon illik az Oroszországgal szemben hol lesajnáló, hol tartózkodó közhangulatba – fogalmazza meg a konzervatív tábor véleményét Poljakov.
Hozzá hasonlóan gondolkodik Roman Szolncev, a Viktor Asztafjevvel közösen alapított Gyeny i Nocsj (Nappal és Éjszaka) főszerkesztője, akinek folyóirata körül tömörül lényegében a szibériai irodalom.
– Csak megdöbbenek azon a szemtelen tolakodáson, amellyel íróink egy agresszív, a parodisztikus, ironikus „szovjet modernizmust” képviselő csoportja csúszik-mászik a Nyugat lábai előtt. Meg kell hagyni, hogy a vasfüggöny létezése idején érdekes volt őket olvasni, hiszen írásaikon átütött egyfajta tiltakozás. Ezeket az embereket tényleg megszerették, észre kell venni azonban, hogy az idő eljárt e stílus felett. Az olvasók ma igazi érzéseket megfogalmazó, világos, tiszta nyelven íródott könyvekre vágynak. E modernisták azonban nem akarják tudomásul venni, hogy közben felnőtt egy nemzedék, s a fiatalok értékelik az orosz nyelvet, tisztelik az orosz hagyományokat, és elegük van abból az irodalomból, amely mellett Sade márkinak már nem terem babér. Ha ezek a szövegek olyan okosak, többsíkúak, teljesek lennének, mint James Joyce Ulyssese! De nem olyanok! Csak a pillanatnak, nem az öröklétnek szólnak – véli Szolncev, aki nagy hibának tartja, hogy a televíziók, kiadók oly rövidlátók, hogy a moszkvai nagykörúton kívül élőket nem látják el olvasmánnyal. – Egyetlen lobbi uralja a tévéket, ennek tagjai osztják az igét az irodalomról, pedig vidéken szinte senki sem kíváncsi már rájuk. Moszkván kívül viszont a kiadók csak azt adják ki, ami biztos hasznot hoz, ezért aztán tombol a detektívregény és a pornó. A jó szibériai írók így legfeljebb a mi folyóiratunkban jelenhetnek meg. Ha nehezen is, de mi még megjelenünk – fogalmaz Roman Szolncev, megjegyezve, hogy ennek ellenére sem engednek elveikből, s ragaszkodnak az orosz irodalom nemes tradícióihoz.
A hagyományos és a posztmodern irodalom szembenállását az ideológiai viták mellett a meghatározásuk körüli bizonytalanság is bonyolítja, nem beszélve arról, miként lehet igazán megjeleníteni korunkat. Azon mindenesetre érdemes elgondolkozni, hogy az olvasmányosabb, tradicionálisabb nyelven mesélők miért szorulnak háttérbe a posztmodern korszakban.
– Kit is nevezhetünk realistának? Mitől realistább például Ulickaja, mint Pelevin? Azért, mert Ulickaja könyveiben nincsenek posztmodern elemek? Ulickaja ettől még távolabb van a mai orosz valóságtól, miközben Pelevin minden posztmodern játékossága ellenére realistább író Ulickajánál, mert sokkal pontosabban érzi a mai orosz valóságot – veti fel M. Nagy Miklós, figyelmeztetve arra, miért nem lehet dobálózni a realizmus szóval. Szerinte ma nem nagyon lehet érvényesen, hitelesen megszólalni ezen a nyelven. – Nagyon szűk az a világ, amelyet ezzel a hagyományos módszerrel ábrázolni lehet. Más korban élünk, olyanban, amely sokkal bonyolultabb lett, így aki nagyon hagyományos, realista regényt akar írni, az valószínűleg elszakadt a valóságtól. A hagyományos realizmus ráadásul mindig értelmezni is akarta a világot. Nagyon szűk, realista keretek között, és ez ma már nem megy. Sokkal összetettebb a világ, minden sokkal viszonylagosabb benne, az állandó értelmezés így folyamatos hamisságba csap át – véli a fordító.
A már említett Oleg Pavlov mellett azonban van még egy, a realista írásmódot művelő író, aki lassan kezd népszerű lenni. A dél-szibériai várost, Milutinszkot eredeti módon megjelenítő Roman Szencsin könyve legalább Németországban megjelent. Igaz, ott az átlagosnál szélesebb körben merítenek a kiadók az orosz irodalomból.
– Ez így van, és jó példa. Oroszország hatalmas birodalom ma is, ezért nem valószínű, hogy csak Moszkvában és Péterváron élnek jelentős írók. El tudom tehát képzelni, hogy rengeteg orosz nagyvárosban vannak ilyenek, de sokkal nehezebben tudnak érvényesülni – mondja M. Nagy Miklós. – Ilyen Szencsin, aki írt egy remek realista regényt a városáról, Milutinszkról. Ez azonban másként realista, mint Szolzsenyicin a hatvanas években. Hiperrealistának vagy fotórealistának nevezném, ami jelentős képzőművészeti irányzat volt egy időben. Szencsin nem csinál mást, mint állandóan működő automata fényképezőgépként folyamatosan letapogatja maga körül a világot, s hajszálpontosan leírja, hogy mit lát. A hagyományos realizmustól eltérően azonban ő csak fényképez, s ez nagyon izgalmas, mert jól írja meg, és nagyon gyakran ugyanazt látja, mint amit mi látunk magunk körül.
Ha a külföldön megjelenő könyvek nem is fogják át a mai orosz irodalom teljes spektrumát, ha egyik-másikon közben átszaladt is az idő, az elvitathatatlan, hogy bármilyen válogatásban ott a helyük. Többen legfeljebb azt fájlalják, hogy kizárólag egy irányzat jelenik meg, még ha az manapság a legdivatosabb is.
– Ami igazán érdekes a mai orosz prózában, az azért nagyjából megjelenik magyarul. Nem ismerjük azonban az orosz költészetet, hiszen a világban alig fordítanak már verseket. Így aztán nem sokan tudnak például Timur Kibirovról, aki ragyogó költő, de nagyon kevesen Dmitrij Prigovról is. A próza terén is lehet hiányérzetünk, hiszen Andrej Bitov Oroszországban nagyon is jelentős könyvei itthon nem kaphatók. Magyarországon azért nem került be a sztárok közé, mert nem kifejezetten olvasóbarát könyveket ír, s bármilyen fontosak is ezek irodalomtörténeti szempontból, öt-hatszáz példánynál többet nem nagyon lehetne eladni belőlük – mondja az Európa Kiadó főszerkesztője.
Ma már a legújabb könyvek is gyorsan megjelennek, Magyarországon azonban mintha a kelleténél tovább tartott volna az orosz posztmodern diadalmenete. Oroszországban úgy négy-öt évvel ezelőtt kezdődött az a folyamat, hogy a könyvkiadók, kritikusok, olvasók hallani sem akartak többé a posztmodernről, s egyre inkább a hagyományosabb irodalmat keresték. Ez magyarázza például Ulickaja vagy Akunyin nagy sikerét. Itthon egészen a közelmúltig lényegében le voltunk maradva egy fázissal.
– Az oroszoknak már valóban elegük lett a Szorokin-, Prigov-, Viktor Jerofejev-féle prózából. Pelevin kicsit más, ő továbbra is népszerű. Megfordult a trend, azt, hogy posztmodern, ma már inkább csak szitokszóként írják le a kritikusok Oroszországban. A posztmodern után új, általánosan használt jelző igazából persze nincsen, és nem biztos, hogy ki kell ilyet találni. A mai orosz irodalom, mint a világon bármely nagy irodalom, nagyon eklektikus lett, s az összes jelzőt lehet rá használni, amely az irodalomtörténetben valaha is megjelent. Ugyanígy nem nagyon akarjuk eldönteni, hogy a mai nyugati írók, Bret Easton Ellis, Nick Hornby, John Updike, Alan Sillitoe vagy Paulo Coelho most éppen milyen irodalmat művelnek – összegez M. Nagy Miklós. – A legfiatalabb orosz írónemzedék leginkább hozzájuk hasonló. Ők már beleszülettek a posztszovjet korba, nem érezték a saját bőrükön, mi az a kommunizmus. Az orosz irodalom azonban továbbra is nagyon hagyományőrző. Persze nem olyan értelemben, hogy elmaradott lenne, sőt gyakran sokkal kísérletezőbb, mint a nyugati. Az orosz posztmodern például sokkal vadabb volt, mint a nyugati, az erotikus irodalom trágárabb, egyszóval minden sokkal „olyanabb”. Ugyanakkor minden jelentős orosz mű hihetetlen mértékben épít az orosz kulturális hagyományra, tele van belső idézetekkel, utalásokkal Puskinra, Tolsztojra, Dosztojevszkijre. A mai orosz olvasók nagy része erre még tud is rezonálni, mert ismeri ezeket a műveket. Az intelligens orosz embernek azért is illik ismernie a klasszikusokat, mert a legtöbb mű értelmezhetetlen például Puskin mély ismerete nélkül.
origo.hu
Ezt a kvízt csak kevesen töltik ki hibátlanul – Ön felismeri, mi magyar találmány?
