Sztár közeli élmény

Hogy nálunk nincsen sztárkultusz? Dehogynincs! Az ország annyi sztárt tart el, amennyiből be lehetne tömni a költségvetés hiányának minden lyukát, sőt még a négyes metróra is maradna némi zsozsó. Nálunk a sztárok teremnek. Pörgősek, mert a pörgés elengedhetetlen kellék, dolgoznak rogyásig, idejük semmi, mert nem is sztár, aki ráér. Néhány interjúcskára azért bérletük van a pletyka- és bulvárlapokban, tévékben, rádiókban. Weblapjukon nyilvános a naplójuk, tele magvas gondolatokkal, a világbéke receptjével és effélékkel, fényképeikkel ruhában vagy anélkül, ez most a trendi. Rengeteg munkájukat színes, szagos riportokban pihenik ki a pálmafák alatt. Ők nem regények írásával, szobrok vésésével, esetleg ecset kezelésével foglalkoznak. Azok nem sztárok.
Azok izék, hogyishívjákok, nemzeti naftalinok, avíttas öregemberek meg öregasszonyok, akik időnként bemennek a tévébe, de nem vetkőznek, nem plébekkelnek, és nem élnek biokóróbélen sem. Csak beszélnek, csupa érthetetlen dologról, miközben a riporterek szájtátva hallgatják őket. Ki tudja, miért? Hiszen nálunk nem ők a sztárok. Nálunk az a sztár, akit rendszeresen mutat a televízió. Aki minden héten partira megy, ott körbehordja legújabb ruháját, legújabb barátját, esetleg a minden héten aktuális új barátját. Nálunk sztár, aki a súgógépről kifogástalanul képes olyan szavakat leolvasni, mint hidegfúzió, vagy északon eső lesz, miközben kezével Pécsre mutat. Ők sztárok. Meg akik két súgógép vagy rádiós hadarászat között elszaladnak levetkezni a BKV, BMW vagy hasonló rövidítésű félpornóújságokba. Tudományos részletességgel beszélnek magukról, kivesézve legutóbbi mellfelvarró, -leeresztő kalandjaik borzongatóan izgalmas részleteit. Felemlítve szegény gyermekkorukat, soha nem feledett apjukat, régen meghalt rokonukat, akinek kínzó emléke nem hagyja őket kiteljesedni. Ettől lesznek a mi sztárjaink, elvégre nem lehet mindenki a Gyűrűhordozó. Életük csupa egyedi izgalom. Leejtik a mobiltelefonjukat, új kanapét, új borotvát vesznek, elhagyják a Robcsit, a Tibcsit vagy a Moncsit, de sebaj, már ott topog egy újabb Gabó vagy Frecó, és helyreáll a világ. Megvan a napi betevő álompárunk álomházassága álomesküvővel, álomnászút, álomválással a végén. A sztároknak is nehéz. A fárasztó partik, ahol örökké esznek, meg egymást nézik hétszámra, mert nálunk minden partin mindig ugyanazok zsezsegnek. Egyik tévécsatorna favoritjai méregetik a másikét, majd halálra unatkozzák a múlt heti parti színészeivel és nagyembereivel magukat. A mi sztárjaink abban nagyok, hogy tévéikben is egymást mutogatják. Jókat kacarásznak a hülyeségeiken, külön Sztárkukkolók, Sztárpillantók, Sztárlesek várnak a nagyérdeműre, amelyekben olyanok kelletik magukat, akiket egyébként is mindennap látunk azokban az „életszagú” riportokban, ahol a riporter Mexx szerkójában könnyezve kommentálja ama tanyasi gyerek történetét, akinek korpa helyett a kínai edzőcipőjét falta fel a disznó. Ki a felelős? – kérdi könnyezve sztárunk, és karján csilingelnek a Swarovski karkötők.
Jártasak társadalmunk égető problémáiban, de mindenekelőtt életükkel mintát kínálnak a nagyközönségnek. Mint az a sztár, akit ifjú férje azért nyúz, hogy legyen már közös gyerekük. – Nagyon sok más dolgom van – mondja neheztelve a hölgy, megtoldva egy „édes” történettel. A férj gyereket akar, ő meg szereti az ebeket, gondolt hát egyet, és karácsonykor letett a fa alá egy szőrös kutyát, amit ott ölelgetett a képernyőn. Tessék! – mondta a férjnek. – Itt a gyerek!