Az én házam az én váram – idézte köszöntőjében a náluk is népszerű angol szólást Robert van Nouhuys holland nagykövet. Ami azt jelenti, hogy a lakás, amelyhez elvben mindenkinek joga van, nemcsak fedél a fejünk fölött, hanem az élet minőségét nagymértékben meghatározó belső tér. Kulturális jelentősége van, nem csak szociális és politikai.
A lakáspolitika egyik kardinális pontja, hogy illeszkednie kell(ene) a városfejlesztés hosszú távú stratégiájához. Ennek része a közlekedésfejlesztés is, amely különleges jelentőséget kap a városból való ki- és visszavándorlás folyamatában. Az önkormányzatoknak hosszú távú megoldásokban kell(ene) gondolkodniuk. Kellő elemzések alapján felmérniük a helyi igényeket. A piaci megközelítés csak akkor nem elrettentő, ha mindezzel összehangolják, ha azt építik, olyan helyen, fenntartható minőségben, amire valóban szükség van, nem azt, amit bizonyos érdekcsoportok vagy politikusok szeretnének – összegezte magyarországi tapasztalatait Han Joosten, az egyik legnagyobb európai ingatlanfejlesztő cég képviselője.
Az előadásokból kiderült, hogy míg Hollandiában rendkívül fontosnak tartják az ingatlanfejlesztő „imázsát” és valós anyagi erejét, Magyarországon még a fogalmak sem egyértelműek ( a beruházót titulálják fejlesztőnek, pedig a kettő nem azonos), a fejlesztés mint érdek- és értékharmonizáló folyamat pedig teljesen hiányzik. Nem alakult ki a fejlesztés logikája, ebből következően a különböző ágazatokat ötvözni képes integráló, holisztikus szemlélet sem. Még mindig elsősorban az épületek és nem a folyamatok megtervezése a jellemző. A területfejlesztés ennek az utóbbinak a csírája lehetne, de nálunk ma ez is csak pénzújraelosztó, nem a különböző szereplők, illetve a tudomány képviselői közti párbeszédet elősegítő rendszer. A két ország közötti legnagyobb különbség a lakóházépítés szempontjából az, hogy Hollandiában sokkal közelebb állnak egymáshoz ezek a szereplők, és értik egymást – foglalta össze a tanulságokat Gauder Péter vitavezető elnök és munkatársa, Soóki-Tóth Gábor (Ecorys Magyarország).
Sokatmondó, hogy Hollandiában a lakásüggyel, a területtervezéssel és a környezetvédelemmel közös minisztérium foglalkozik. Magyarországon a 2003-ban megalakult Országos Lakás- és Építésügyi Hivatal (OLÉH) tavaly került át a területfejlesztési minisztériumhoz. Most először van egy helyen az építészet – azon belül a lakásépítészet – és a területfejlesztés. Vajon tudatos döntés eredményeként?
Hollandia példáját a Magyar Építészkamara Építészet és életminőség címmel megrendezett első diétáján is kiemelték (Ami összeköt. Magyar Nemzet Magazin, 2005. január 8.). Ebben az országban négyévente dolgozzák ki a nemzeti építészetpolitikát, és azt törvényként fogadtatják el a parlamenttel. A hozzá rendelt legújabb akciótervben az ország téralakításának és építészeti minőségének javítására kilenc hosszú távú program szerepel. Ezek mind összefüggéseikben tárgyalják a városok, az ökológiai struktúra, a vizek és a közlekedési utak zónáit. De Hollandiában sem volt mindig így. Az iparosítás előrehaladtával megszaporodott városok rendezésére, egészséges lakások építésére akkor nyílt valódi lehetőség, amikor 1901-ben a parlament elfogadta a lakásügyi törvényt és a várostervezés alapelveit, amelyeket jeles építészek dolgoztak ki várostervezőkkel és gazdaságpolitikusokkal.
Hollandiában nonprofit lakásszövetkezeteket hoztak létre magánerőből; meghatározták a minőségi előírásokat, amelyek ellenőrzése az önkormányzat feladata volt; az önkormányzatoknak pedig előírták, hogy várostervezési és -felújítási programokat dolgozzanak ki, így állták útját az összevissza beépítéseknek – ismertette a törvény alappilléreit Marianne Sint asszony, a VROM államtitkára. A szövetkezeteket kezdetben jótékonysági szervezetek alapították, hogy elfogadható bérű lakásokat tudjanak adni a kispénzűeknek. Ma is ezek a szövetkezetek kezelik a teljes hollandiai lakáskészlet harminc százalékát. Most már termelhetnek nyereséget, de azt kötelezően vissza kell forgatniuk további lakásépítési programokba.
A XXI. század holland lakáspolitikájának jellemzőit az államtitkár aszszony öt pontban határozta meg. 1. Az emberek maguk felelősek a lakáshelyzetükért. A kormány csak akkor lép közbe – kormányzati és önkormányzati támogatásokkal –, ha semmiképpen nem tudják megteremteni saját otthonukat. 2. Az individualizálódó és öregedő társadalmaknak fel kell készülniük arra, hogy a lakásokat a változó igényekhez igazítsák. (Hollandiában ma az összes lakás harminc százalékát egy ember foglalja el.) 3. Elkerülhetetlen a hatáskörök és a hatalom decentralizációja: erősödik az önkormányzatok szerepe, a lakóházépítés egyre inkább város- és közterület-fejlesztést jelent. 4. Csökkennek a magánszektor részvételének akadályai. 5. Könnyebben hozzáférhető a lakáspiac, fontos cél, hogy legyen kínálat jó minőségű, olcsó bérű lakásokból.
Hollandiában a helyi önkormányzatok egyre nagyobb szerepet kapnak. Nálunk viszont állandó költségvetési hiánnyal küszködnek, még nem tudtak megerősödni, felélik az épített örökségben meglévő tartalékaikat, és a hozzájuk tartozó építésügyi engedélyezési eljárás sokak szerint a korrupció melegágya lehet. (Ennek a rendszernek a megváltoztatása most van folyamatban.) Sürgető igény, hogy végre arra is gondoljunk, milyen gondokat okoz az egy-egy befektető akciója miatt bekövetkező természet- és környezetrombolás, a hosszú távú lehetőségek elkótyavetyélése, a hatalmas gazdasági hatalomkoncentráció és a lassan újra kialakuló „hűbéri rendszer”.
Jó esélyt kínált ez a konferencia arra, hogy a jelen lévő holland szakemberek megismertessék magyarországi kollégáikkal, milyen munkamegosztást alakítottak ki hazájukban a központi kormány és az önkormányzatok között. Ton Ringersma, a lakásépítési és területfejlesztési minisztérium magas rangú tisztviselője nem csinált titkot abból, hogy az igényekhez képest még mindig kevés a jó minőségű bérlakás. Sok városban okoz gondot a munkanélküliség, a bevándorlás, szép számmal vannak, akiknek kicsi az esélyük, hogy megfelelő lakáshoz jussanak. A minisztérium több más tárcával összefogva irányelveket dolgozott ki – harminc városra összpontosítva figyelmét. A kormány szerződést kötött ezekkel a városokkal olyan területfejlesztési programok kidolgozására, amelyek új lehetőségeket jelentettek az építőknek. Adókedvezményeket is kínált, és egyszerűsítette a túlságosan bonyolult építésügyi szabályozást, ezzel ösztönözve arra, hogy ismét több lakás épüljön. (Korábban évente százezer lakást adtak át a 16 millió lakosú országban, mostanában hatvanezret, de nyolcvanezerre lenne igény.)
Soknemzetiségű országról van szó. Amszterdamban például százhetven nemzetiséget tartanak számon. Az ottani önkormányzat egyik fő feladata a szegregáció megakadályozása, az egységes város kialakítása – tudtuk meg Maarten Egmondtól. A hangsúlyt ezért az oktatásra, a városfelújításra helyezték, és kaptak is hozzá támogatást. A nyolcvanas évek közepétől azonban az országos intézmények kivonultak ebből a folyamatból, a felelősséget is decentralizálták. A kilencvenes évektől a felvirágzó gazdaságnak köszönhetően nagyarányú újabb lakásfejlesztés kezdődött, de ez már elsősorban a helybeliek gondja. Az önkormányzat kiegyenlítettebb lakásviszonyok kialakítására törekszik, s hogy segítse a lakáshoz jutást, hitelintézetekkel is felveszi a kapcsolatot.
A magyarországi helyzetet Fegyverneky Sándor, az OLÉH elnökhelyettese vázolta fel a kiegyezést követő általános fellendülés időszakától, a millenniumi kiállítástól a 2003-ban elfogadott, tizenöt évre szóló nemzeti lakásprogramig. Építészeti szempontból a nagy törés a második világháború után következett be. A hatvanas években a mi városainkba is megérkezett a házgyári technológia (ma 2,1 millió ember lakik panelban, a mostanában már elodázhatatlan felújításra fordítható támogatás pedig nagyon kevés). A gazdagodó falvak hagyományos népi építészetét tönkretették a sátortetős kockaházakkal. Közben lakáshiány váltakozott erőltetett iramú, rossz minőségű lakások építésével, nyakkendőparcellákon felépült házikókból alakultak ki áttekinthetetlen és rendezetlen telepek – miközben a jelszó az életminőség javítása volt. Beletelt néhány évtizedbe, míg kiderült, hogy „a gondoskodó állam” illúziója nem tartható fenn. Az előző századfordulón Budapest még együtt élt a világ nagy szellemi áramlataival, és megteremtette a maga sajátos építészetét is. A fővárosra oly jellemző gangos lakóházmodellből megkomponált épületegyüttesek közismerten építési spekuláció szüleményei voltak. Kiváló építészeknek köszönhetően mégis olyan lakóháztípus jött létre velük, amelyben egymás mellett élhettek a társadalom különböző rétegei. Elöl, az utcafrontra néző, magas bérű lakásokban a jómódúak, hátul, az udvarra nézőkben a szegényebbek. Ezek az emberek köszöntek egymásnak, az egyik netán még munkát is adott a másiknak. Elképzelhető ez a mi plazaőrületben és lakóparkbűvöletben élő világunkban?
A rendszerváltozás után több mint tíz évre megszűnt az állami lakásépítés, megindult viszont a magántőke rohama, amihez az is hozzátartozott, hogy giccsvillákkal pöttyözték tele a budai dombokat, olykor természetvédelmi területből haraptak ki jókora darabot. (Tanulságos ebből a szempontból Németh Lajos A művész felelőssége című írása – Új Művészet, 1991/8. –, amelyet az említett építészeti diétán felolvastak.) Nemrég például arról kaptunk hírt, hogy az évek óta üresen álló, megsüllyedt rózsadombi „szellemházat” luxuslakásokká alakítja át egy beruházó, és még két szintet akar ráhúzni az ezt ellenző szakvélemények ellenére.
Az Európai Unió országaiban a teljes lakásállomány harminc–harmincöt százaléka bérlakás, nálunk csak hat–nyolc százaléka (ez mintegy nyolcvanezer önkormányzati lakást jelent). Ez a helyzet azért alakult ki, mert a rendszerváltozás után az önkormányzatok tömegével adták el a bérlakásokat. Hogy a bérlők kapva kaptak a lehetőségen, az lélektanilag érthető. Csakhogy ezzel a nyakukba szakadtak az évtizedekig elhanyagolt ingatlanok rekonstrukciójának költségei is. Sokak szerint máig ez a „privatizáció” a gátja a lakáscserének, a munkaerőmozgásnak, a tömeges felújításnak. A folyamat visszafordítására nincs reális esély, mert nincs rá pénz – állapította meg Ikvai-Szabó Imre, Budapest főpolgármester-helyettese. És persze kérdés, hogy politikai – nem pártpolitikai! – szempontból helyes volna-e. A lakásépítés 2001-ben gyorsult fel, amikor állami ösztönzőket vezetett be az akkori kormány – állapította meg az OLÉH alelnöke. Arról, hogy ez mennyiben folytatódott „kormányokon átívelve”, arról heves belpolitikai vita folyik. Hogy a rendszerváltozás utáni helyzetre a szakma fel volt- és van-e készülve szakmai, etikai szempontból, arról eltérnek a vélemények. Vikár András építész szerint mostanában éled újjá a bizalom, de fontosnak tartja, hogy létesüljön a bécsihez hasonló építészeti központ, a filléres gondokkal küszködő Magyar Építészkamara kapjon feladatai ellátáshoz méltó állami támogatást, és a bolognai folyamattal összefüggésben bevezetendő kétszintű képzést ne erőltessék az építészeti oktatásban, mert az ott nem megfelelő. Szemerey Samu építész-urbanista és Gauder Péter viszont úgy látja, hogy a korábbi „korlátlan állami finanszírozási” körülmények között felnőtt építészek nem nagyon akarnak megújulni, mert korábbi „hatalomgyakorló” funkciójuk felolvad az integráló szerepben.
Francine Houben (Mecanoo Architects) napra néző „táncoló házait” és saját lakhelyét bemutató rendkívül érdekes előadása gyakorlati példákkal bizonyította, hogy az építészet igenis a kultúra szerves része. A saját kultúránk és az országunk kultúrájának része. Francine Houben vállaltan érzelmeket is visz a komplex várostervezés folyamatába illeszkedő épületeibe. A házat olyan belső térnek tekinti, amely, ha jó, stabilitást jelent felnőttnek és gyereknek. Futó Gábornak a Corvin-sétány-programot bemutató előadása azért volt érdekes, mert itt mintha megvalósulna az, amit eddig csak külföldön láttunk, hogy a hosszú távú városfejlesztést szolgáló tervek előkészítésébe kezdettől fogva építészeket is bekapcsolnak. (Itt hallottuk először: lehet, hogy a Zeneakadémia is ebbe a ferencvárosi új városközpontba költözik.)
Az Európai Uniónak nincs közös lakáspolitikája, de a régebbi tagállamok tudják, mi most tanuljuk, hogy energiahatékonyságban, környezetvédelemben lehet és kell együttműködni. A lakásüggyel foglalkozó európai miniszterek Prágában megtartott legutóbbi találkozóján három fő ajánlást fogadtak el – amint Borsi László, az OLÉH elnöke elmondta. Fontos lenne, hogy a 2007-től esedékes költségvetésben panelfelújításra is juttassanak a strukturális alapokból, hogy úttörő programokat indítsanak e téren, és a lakások áfáját a legalacsonyabb sávba sorolják. De hogy ebből megvalósul-e valami, azt még nem lehet tudni. Azt viszont igen, hogy az idén októberben, az építészet hónapjában újabb kiállításokkal és tanácskozásokkal folytatódik a holland–magyar együttműködés. Van mit tanulnunk.
origo.hu
Ezt a kvízt csak kevesen töltik ki hibátlanul – Ön felismeri, mi magyar találmány?
