Abban a globális médiaközegben, amelynek egy része a gyarló emberi kíváncsiság, szenzációéhség felcsigázására és kiszolgálására igyekezett felhasználni az egyházfő haldoklását, bíboros úr szerint kellően megjelenhetett-e a példaadásnak az az üzenete, amely őszentsége szándékában állhatott?
– Közvetítése válogatta, hogy a riporterek milyen ízléssel és komolysággal tudták bemutatni ezt a nagyon drámai emberi helyzetet. Egyébként II. János Pál a média pápája is volt abban az értelemben, hogy szívesen mutatkozott a média előtt. Méltósággal tette ezt az utóbbi időkben is, nem szégyellte a betegségét, a korából adódó korlátait. Ezzel talán azt akarta kimutatni, hogy az ember méltósága nem függ az egészségtől, a pillanatnyi teljesítménytől vagy éppen a gazdasági haszontól. Azt hiszem, ezt azért az emberek nagy része megérezte.
– Szenvedni látta a nagyvilág egy olyan korban, amikor a testi erő és a testi tökély a bálvány…
– Az emberi szenvedés tiszteletet érdemel. De biztos, hogy eleinte sem a jó egészségéért, fizikai erőnlétéért tisztelték elsősorban, pedig valaha friss és sportos volt. Többet képviselt ő, mint az egészségi állapota.
– Ön ott volt a virrasztó hívek között, és misézett a Mátyás-templomban. Milyen volt ezen éjszakák lelki töltete?
– Péntek, az első alkalom, az elsietett halálhír disszonáns élményéé, de főleg a nagybetegségével viaskodó, nehéz órákat élő pápáért folyó imádságé volt. Tele volt a templom fiatalokkal, nagyon erős közösségi érzés lett úrrá a jelenlevőkön, az aggodalom, a szeretet, illetve a közösség pápa mellé állása idejét éltük. A második alkalom – amikor a halálhír megérkezett – inkább a gyász hangulatát mutatta. E második találkozásban könnyes szemeket is láttam, de ugyanakkor sok arcon megjelent a mosoly. Ugyanaz fejeződött ki ebben, mint Rómában, a Szent Péter téren: a szentatya halálhírére sokan sírtak, aztán sokan tapsoltak. Tapsoltak a nagyszerű életért, és hálát adtak érte.
– Lehet-e, hogy az átlagember – beleértve a nem keresztények tömegét is – legélesebb emléke II. János Pálról az az együtt érző és békéltető szeretet marad, amelynek fáradhatatlan szószólója és követe volt?
– Biztos, hogy az a személyes szeretet a legemlékezetesebb, amely öregek, betegek, fiatalok, nyomorúságban lévők számára egyaránt érezhető volt. Azt hiszem, ő volt az az ember, aki nem tudott senkire haragudni, merénylőjére sem; és akin érezni is lehetett, hogy mindenkinek a javát akarja.
– Hiányzik-e a távlat a műve megítéléséhez? Túlzás-e már most az egyik legnagyobb pápának tartani?
– Már néhány éve kezdik mondogatni az ismerői, az egyház központi munkaköreiben dolgozó emberek, hogy ő volt a pápák Nagy Károlya, éppen azért, mert annyi mindent valósított meg pápai szolgálata hosszú évei alatt, hogy az mindenképpen nyomot fog hagyni az egyház és a világ történetében.
– Lehet-e konkrétabban is hasonlítani valamelyik nagy elődjéhez?
– Nem könnyű hasonlatokat találni, már csak azért sem, mert mindenkinek vannak erőteljes, szembetűnő egyéni vonásai, adottságai. Ő volt az első szláv pápa például. Nagyon aktív volt a harmadik világ felé fordulás, a misszió, a diplomáciai kapcsolatok kiterjesztése területén, ebben a tekintetben talán XI. Pius pápához hasonlít. Azután elkötelezett volt az emberi jogok iránt, ebben – többek között – XV. Benedekre emlékeztet… Volt egy másik pápa is, Szent Péter, aki szintén a nyilvánosság előtt szenvedett vértanúhalált. A mostani pápának a szenvedése „fehér vértanúság” ugyan, de olyan, ami megmarad az emlékünkben és tiszteletünkben.
– A „világegyház” fejeként menynyire tudta segíteni a magyar katolicizmust?
– A szisztematikus építkezésben segített minket, két látogatása során különösen is útmutatást adott, nem csak szimbolikus értelemben. 1991-ben a prímási palotában találkozott az egész püspöki konferenciával, és konkrétan megjelölte, hogy milyen legyen Magyarországon a pasztorális élet fejlődése, beleértve az egyházmegyei zsinatok azóta már majdnem mindenütt meg is valósuló kívánalmát. Sokat köszönhetünk neki, a megkötött egyezményektől a személyes találkozásokig.
Két látogatás Magyarországon. II. János Pál másfél száz hivatalos főpásztori látogatása közül kettő vezetett hazánkba. Először közvetlenül a rendszerváltozás után, 1991 augusztusában járt nálunk: Szent István napján emlékezetes ünnepi szentmisét mutatott be a Hősök terén, magyar hívek százezres tömege előtt. Aztán öt évvel később, 1996. szeptember 7-én, a honfoglalás 1100. évfordulójára és a pannonhalmi apátság 1000 éves fennállására tekintettel. Ez alkalommal a győri ipari parkban zajlott le nagyszabású szertartás és találkozó őszentsége és a honi katolikusok között.
Gyászmisék és harangozások országszerte. Ma este hat órakor a budapesti Szent István-bazilikában tartják meg a hazai hivatalos, központi gyászmisét, amelyet az Apostoli Nunciatúra, az Esztergom–budapesti Főegyházmegye és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia együtt szervez. Ez lesz a fő egyházi tiszteletadás a pápa emléke előtt, illetve liturgikus imádság Karol Wojtyla lelki üdvösségéért. Ezt követően a gyászmisék a napokban lezajlanak az ország minden katolikus templomában, egészen a temetés napjáig. Ez azt is jelenti, hogy szerte az országban minden szentmise után a hívek együtt fognak imádkozni a pápa üdvösségéért. A magyar keresztények gyászát az is kifejezi, hogy a hagyományos déli harangszó után tegnap a harang – a pápa emlékére – minden magyarországi katolikus templomban ismét megszólalt, ahogyan erre a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia kérte a plébániákat. Ezek a napi egyszeri rendkívüli harangozások a szerdai gyászszertartásig folytatódnak.
