Térerő és erőtér az MTV-ben

Térerő, térerő, térerő, rirarira rérerő – énekli az Emil Rulez együttes frontembereként Hajós András, akinek rövid, de annál mélyebb benyomásokat hagyó tévés közszolgálati karrierje az adóforintjainkból finanszírozott, Hét-bitorló Friderikusz-show december 5-i alantas népszavazási bohóctréfájában merült ki. Hajós összehasonlíthatatlanul jobb tánczenész, mint televíziós: pihekönnyű mesterdalnokként kétségkívül rajta tartja ujját a felületes médiavilág ütőerén. Ugyan mikor jutott volna eszébe a térerőről vagy annak hiányáról énekelni Presser Gábornak vagy Szörényi Leventének? A „rirarira rérerő” olyan, mint egy önbeteljesítő jóslat: vajon ki gondolta volna, hogy amikor felcsendül, ezek után mindig Baló György juthat majd az eszünkbe róla?
Aki nem ismerné a sztorit, annak röviden vázolom. Történt, hogy meghalt II. János Pál pápa. Történelmi jelentőségű pápa volt; ezt még az ellenségei is elismerték. Lehetett tudni, hogy belátható időn belül ez meg fog történni: az agonizálás hosszú és médiapápához illően nyilvános volt, módot adva a sajtónak a tapintatos felkészülésre. Magyarországon is szinte mindegyik országos televízió megfelelt a kihívásnak; kivéve egyet: a közszolgálatit. Azon a bizonyos szombat estén a Duna Televízió monstre műsora már kizárólag a szentatyával foglalkozott. Bespájzolták konzervműsoraikat a kereskedelmi tévék is, készen állva adásuk megszakítására. Így tett a Magyar Televízió is – ám a cselekvési terv nem tudott életbe lépni. Ki nem találják, miért: mert a Tőzsdepalota épületében nem volt térerő.
A Magyar Televízióról öt kontinens sajtója cikkezett: hitetlenkedve taglalták, miszerint a keresztény kultúrkör országaiban előfordulhat olyan, hogy a pápa halálhírét erősen megkésve egy majmokról szóló ismeretterjesztő filmre úsztatják rá, a rendkívüli híradót meg kínos késedelemmel kezdik el, mert nincs elérhető felelős vezető, aki a műsorváltozásra rábólinthatna. Mindez pedig történik úgy, hogy még cselekvési terv is van Wojtyla elhunytának esetére…
A nagyvonalúan fizetett, korántsem minimálbérből élő köztévés csúcsvezetők egymásra mutogatása már-már burleszkfilmbe illő fordulatokat eredményezett. Nika György, a TV2-től Rudi Zoltán elnökkel együtt érkezett, majd a koncul odavetett hírfőnök korábban még úgy tudta: Simon András Prima Primissima-díjas alelnök szakíthatta volna meg az adást. Simon viszont tovább mutogatott Baló Györgyre, aki azon az ominózus szombaton elnöki ügyeletesként volt hivatva megszolgálni kiemelt jövedelmét. Baló azonban nem volt elérhető, így hiába dobrokoltak a felkészült híradósok, hogy vigyázó szemüket Rómára vessék: nem kaphatták meg a zöld jelzést.
Az egyszerű, médiaügyekben messzemenően képzetlen adófizető ilyenkor persze felteszi a kérdést: vajon mi a csudát csinál egy elnöki ügyeletes, ha nem ügyel? S ha nem egy búfeledtető színházban vagy sörözőben múlatja az időt, hanem megszolgálva az adófizetők bizalmát, ott rostokol a kopott ügyeletesi asztalnál, s a világhálóra tapadva azt lesi: mikor kellene műsorváltozást elrendelnie – nem tűnik fel neki, hogy a pápa halála talán ez az eset? Ez a rejtély Kozák Mártont, az SZDSZ által delegált tévékurátort nyilván éppúgy izgathatta, mint Szalai Annamária ORTT-tagot – ezért aztán lett is a közszolgálat botrányából kuratóriumi napirendi pont. Pontosabban ez sem biztos, ugyanis csak afféle levezetésként szavazgattak róla – sőt, ha hihetünk Kozáknak, némelyik kurátortársának úgy kellett elmagyarázni, mi is a gond a kréta körül. A testület pedig gyalázatos módon elfogadta Rudi Zoltán harmatos érvelését, hogy az elnöki ügyeletest azért nem lehetett elérni, mert nem volt az épületben térerő. Nosza, álljon fel egy ad hoc bizottság, s alkosson cselekvési tervet (már megint), hogy miként lehet ezt a hiányosságot orvosolni! Elvégre bármikor meghalhat megint II. János Pál, s akkor a köztévének ott kell állnia a vártán…
Nem szeretnék radikális színben feltűnni, ezért visszafogottan csak annyit jegyeznék meg: a Magyar Televízió immár alulmúlja a Mariana-árkot is. Ha így megy tovább, ez a sokat szenvedett anyabolygó átlyukad, s kifolyik a sós víz a túlsó oldalon. Hát senki nem szólt ennek a tapasztalt, cizelláltan művelt kulturális igazgatónak, hogy a mobilon túl létezik vonalas telefon is? Biztos vagyok benne, hogy értesült Bell találmányáról, mert emlékszem, miként beszélt az olimpiai stúdióból Montrealba kiküldött szerencsésebb kollégáival. Akkor fölöttébb sajnáltuk: szegény, ő itthon maradt, s rakosgathatja az érmeseink képét a falon – ráadásul mindössze négy arany jött öszsze. Viszont hetvenhatban szép volt a nyár, s a mobiltelefon még a Pentagon legérzékibb álmaiban sem létezett…
Nincsenek kétségeim afelől, hogy Kozákot és társát nem annyira a pápa iránt érzett kegyelet, mint a Rudival való egyéb számlák kiegyenlítése serkentette vizsgálódásra. De legalább megtették azt a szívességet, hogy színről színre láthassuk: a pénznyelő köztévének nem csupán a kormány iránt teljességgel elfogult hírműsorai méltatlanok és csapnivalóak, nemcsak az elemi közszolgálati követelményeknek képtelenek megfelelni, de II. János Pál halálát még arra is fel akarják használni, hogy az új tévészékház melletti lobbizással lépéskényszerbe hozzák a döntésképtelen politikát. S amúgy mellékesen kirúgják azt a Nikát, akit már amúgy is régesrég ki akartak rúgni. Fel sem merül viszont a televízióért egy személyben felelős Rudi alkalmatlanságának a kérdése (egy ilyen szabályozás félórás kemény szellemi munkát igényelne), s ugyancsak kiúszik a képből Baló személye. S még az a képtelen érvelés is elhangozhat, hogy az elnöki ügyeletes semmire nincs felhatalmazva. Mindezek után ámulattal kell konstatálnunk, hogy a szemöldökráncoló televízió a kiebrudalt Nikát küldi tudósítani a Vatikánba; a stúdióban meg ott ül Baló, gondosan kikapcsolt mobillal.
Vajon mennyire kell nyomott színvonalúnak lennie egy kutyakomédiának, hogy a fásult publikum zokszó nélkül lenyelje a sápatag produkciót? Vajon el kell-e tűrnünk, hogy komoly, diplomás közemberek szemrebbenés nélkül a szemünkbe hazudjanak? Vajon létezik-e egy olyan határvonal, ahol az arcátlanság elszégyelli magát, felteszi a kezét, s annyit mond: pardon, ez már nekem is sok?
Röviden összefoglalva: ez az állatorvosi lóként szolgáló eset azt festi, hogy az alkalmatlan tévéelnök alkalmatlan beosztottakat gyűjt maga köré, akiket alkalmatlan kurátorok felügyelnek. Íme, a tökéletes társadalmi modell. Csakhogy ezt senki nem akarhatja: még a kormánypártok, sőt a kormányfő sem. Vajon eszébe ötlik-e Gyurcsány Ferencnek, hogyan reagálnának a Szabadság téren, ha ne adj’ isten ővele történne valami szörnyűség? Vadásznák a székházban a kóbor térerőt, vagy jobb híján belenyugodnának, hogy a nemzet képernyőjén tovább üzekedjenek a pártsemleges majmok?
Az a gyanúm, hogy ebben az abszurd XXI. századi magyar történetben nem a térerő a kulcsszó, hanem az erőtér. Rudit, Simont, Balót meg Nikát nem a tehetségük vagy tehetségtelenségük, nem az alkalmasságuk vagy alkalmatlanságuk, nem a közszolgálat iránt tanúsított gőgjük vagy alázatuk emeli föl vagy veszejti el, hanem a politikai erőtér. A támogatottságuk. Hogy ki kihez van bekötve. Ezektől az uraktól tehát botorság önálló véleményalkotást, kompetenciát, döntéskészséget elvárni. Nem ők, a marionettfigurák a lényegesek; hanem akik mozgatják őket. A bábszínházban pedig tudvalevőleg csak a madzag számít, nem pedig a térerő.