n Radek Sikorski
Európa közel került ahhoz 2004 folyamán, hogy egy új észak–déli függöny válassza ketté. Ha az ukrán választások elcsalt eredményeit helybenhagyták volna, rögzült volna a kontinens geopolitikai megosztottsága: más szóval a volt Szovjetunió területén bezárult volna a szabadság ablaka. A Barents-tengertől a Fekete-tengerig húzódó vonal, Norvégia, Finnország, a balti államok, Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Moldova és Románia keleti határai választóvonalként húzódtak volna az ettől nyugatra fekvő demokráciák és a keletre fekvő posztszovjet „irányított demokráciák”, magyarán szólva kleptokratikus diktatúrák között. A hideggel és az erőszakkal való fenyegetéssel dacoló békés kijevi tüntetők nemcsak saját országukat mentették meg, hanem a földrészt is attól, hogy egy „kis hidegháborúban” találja magát.
Kezdjük a kronológiával. Tizenöt évvel a Kelet-Európát a szovjet uralom alól felszabadító „népek ősze” után 2004-nek az ellopott választások őszének kellett volna lennie. Először szeptemberben Csecsenföld belügyminiszterét a köztársaság elnökévé választották egy olyan referendum során, amelyet az Európai Unió, az EBESZ és minden megfigyelő csoport Oroszország saját választási törvényeivel is ellentétesnek talált, nem beszélve a szabad és tiszta voksolásokkal kapcsolatos általános elvárásokról. Ehhez hasonlóan októberben Fehéroroszországban Alekszandr Lukasenko a megfélemlítés, az adminisztratív manipuláció és a hamisítás eszközével „nyert meg” egy népszavazást, amely lehetővé teszi számára, hogy életfogytiglan elnök maradhasson, s olyan parlamentet nevezhessen ki, amelyből hiányoznak a független hangok. Minden problémamentesen zajlott, így Lukasenko Európában a keménykezű diktátor modellje marad.
Nyugtalanság uralkodott el Abháziában, Grúzia szeparatista régiójában, ahol a Kreml az októberi elnökválasztásokon egy korábbi KGB/FSZB-ügynököt támogatott. Amikor egy másik jelölt nyert, az ott állomásozó orosz erők megakadályozták, hogy hivatalba lépjen, annak ellenére, hogy az abház választási bizottság és a helyi parlament is őt nyilvánította ki győztesnek. Egy másik érdekes párhuzamként Oroszország kiterjesztette az orosz állampolgárságot az abházokra, noha ők egy másik ország polgárai. Ettől kezdve márpedig jogot formálhat arra, hogy az újdonsült orosz polgárokat „megvédje” a grúz kormányzattal szemben.
Mindazonáltal a professzionálisan meghamisított választások trendje már korábban kezdődött, magában Oroszországban. A 2000. március 26-i elnökválasztást 52,94 százalékkal hivatalosan Vlagyimir Putyin nyerte. Több száz interjút magában foglaló nyomozás és az eredmények részletes elemzését követően a Moscow Times megállapította: 2,2 milliós szavazati előnyét figyelembe véve csakis csalás révén juthatott győzelemhez. Mindebben az a különös, hogy Vlagyimir Putyin csalások nélkül is szinte bizonyosan nyert volna posztkommunista ellenfelével, Gyennagyij Zjuganovval szemben. Azzal azonban, hogy „biztosra mentek”, már előkészítették a 2003. decemberi duma-választásokat is. A Szabad Választás 2008 Bizottság egyik tagja, Vlagyimir Kara-Murza szerint mindegyik exit-poll és a párhuzamos szavazat-újraszámlálás azt mutatta, hogy a Jobboldali Erők Szövetsége (Borisz Nyemcovval az élen) a voksok 5,5 százalékát kapta, míg a Jabloko (Grigorij Javlinszkij vezetésével) 6 százalékot nyert. Ez azt jelentette, hogy a két demokratikus ellenzéki párt összességében mintegy ötven helyet kapott volna az orosz dumában. Hogy, hogy nem, a hivatalos eredmények szerint a Jabloko 4,3 százalékot, míg a Jobboldali Erők Szövetsége 4 százalékot kapott, s ezzel az eredménnyel nem kerültek be a törvényhozásba.
A Viktor Janukovics miniszterelnöknek az ukrán elnökválasztások meghamisításához adott segítség odavezetett volna, hogy létrejön az autokratikus országok klubja. Tudjuk, hogy saját kampánystábjával párhuzamosan Janukovicsnak volt egy orosz tanácsadókból álló stábja is. Az egyik „politikai technológus”, akit a Kreml adott kölcsön az ukrán oligarcháknak, azt nyilatkozta, a kampány túlzottan is támaszkodott az Amerika-ellenes retorikára, amely Oroszországgal ellentétben Ukrajnában nem működik. „Az oroszok egyenlőnek tekintik magukat az amerikaiakkal, de az ukránok nem. Ők nem találnak abban semmi kivetnivalót, hogy legyen egy nagy testvérük, aki gondoskodik róluk… Mondtam nekik, hogy használjanak lengyelellenes retorikát, mivel az ukránok inkább velük hasonlítják össze magukat”.
Viktor Juscsenko elnökjelölt dioxinnal történő megmérgezése újabb kérdéseket vet fel. Ha Julia Timosenko miniszterelnök vádjai – miszerint a méreg külföldről származott – beigazolódnak, akkor ez újabb bizonyíték lehet arra nézve, hogy Oroszország ismét beveti a „sikamlós ügyek” hivatalát, amely a szovjet időkben egyet jelentett azzal a KGB-hivatallal, amely számtalan politikai gyilkosságot hajtott végre külföldön.
Ukrajna narancssárga forradalma természetesen a klasszikus definíció szerint – hogy a fennálló hatalmat erőszakkal távolítják el – nem volt forradalom. Juscsenko mozgalma valódi forradalmak irányába mozdult el egy pillanatra, amikor idejekorán letette a hivatali esküt, és néhány tanácsadója azt javasolta, hogy ostromolják meg a kormányzati épületeket. Összességében azonban a kijevi tömegek nem a szabályok megszegését követelték, hanem azoknak a betartását, amelyeket a hatalmon lévők gátlástalanul megszegtek. Ahelyett, hogy megbuktatták volna, az ukránok viszszavették az államot azoktól az oligarcháktól, akik privatizálták azt. Azt azért látni kell, hogy a két jelölt mögött álló geopolitikai és területi megosztottság gondolata többnyire megfigyelőkhöz kapcsolódik, akik Európa és Oroszország, illetve Ukrajna nyugati és keleti része közötti konfliktusként értelmezték az eseményeket. A kijevi tüntetők ezzel szemben teljesen másként éreztek. Európa – ami az Európai Unió intézményeit illeti – meglehetősen sokáig passzív volt, és az ukránok tudják, hogy még sokáig nincs esélyük csatlakozni a szervezethez. Az ukránokat sokkal inkább saját civilizációs döntésük hajtotta, mint az EU nem létező bátorítása.
A nemzetközi körülmények másodlagos, de fontos szerepet játszottak. Visszatekintve úgy tűnik, Moszkva erőteljes, de rendkívül ostoba játékot játszott. A Kreml úgy bánt Ukrajnával, mint egy nagy Fehéroroszország, ahelyett, hogy feltörekvő Lengyelországként szemlélte volna. Még fontosabb, hogy elmulasztotta tudomásul venni: Kijev, amely egykor megbízható birodalmi adminisztratív központ volt, a függetlenség tizenhárom esztendejében az ukrán Kijevvé vált és úgy kezdett el viselkedni, mint egy szuverén ország fővárosa. Amikor Putyin elnök három nappal az első forduló előtt Kijevben meglátogatta Janukovics miniszterelnököt, még az ukrán kommunisták is elfordultak az ország vezetésétől. Amikor Jurij Luzskov moszkvai polgármester találkozott a polgárháború esélyeiről beszélő kelet-ukrajnai kormányzókkal és polgármesterekkel, az ukrán bürokraták és a tétovázó szavazók is elidegenedtek a rendszertől. A Nyugat eközben összehangoltan, felelősen és óvatosan cselekedett. Az Egyesült Államok járt az élen, amikor Richard Lugar szenátor – hasonlóan az EBESZ-hez – kritizálta a választásokat. Colin Powell külügyminiszternek az a kijelentése, miszerint a meghamisított második forduló „nem fogadható el legitim eredményként”, meglepően kemény volt. Bush elnök eljátszotta a jó zsaru szerepét, amikor mindöszsze annyit mondott, hogy a világ aggodalommal követi a krízist. Az adminisztráció határozottan ukránpárti volt, Kreml-ellenes felhangok nélkül, így határozottnak tűnt, de nem volt provokatív. Az EU közvetítő szerepe, amely sokkal kevésbé volt öszszehangolt az Egyesült Államokkal, mint azt sokan gondolták, segített enyhíteni a konfrontációt. Juscsenko kabinetfőnöke úgy nyilatkozott e sorok írójának, hogy az az ötlet – miszerint csak a választás második fordulóját ismételjék meg – Aleksander Kwasniewski lengyel államfőtől származott. Az egykori szovjet blokkba tartozó országok diplomáciájának erőfeszítése nélkül Berlin és Párizs kezdetben megengedő magatartása Vlagyimir Putyinnal szemben alighanem változatlan maradt volna. Az „új európaiak”, akik mindössze hat hónappal korábban csatlakoztak az EU-hoz, a jó szándékú holland elnökség segítségével az egész szervezetet a demokrácia védelmében mozgósították.
Ahelyett, hogy az autokratikus rendszerek útjára léptek volna Fehéroroszország és Oroszország példája nyomán, a volt Szovjetunió népei teljesen új mozgalmakkal szembesülnek. Követhetik Közép-Európa, Szerbia és Grúzia békés forradalmainak példáját. Míg Grúzia túl kicsi ahhoz, hogy elindítsa a folyamatot, Ukrajna 48 milliós népességével és Oroszországhoz fűződő szoros történelmi kapcsolataival képes erre. Az oroszok Ukrajnához való hozzáállása hasonló, mint a briteké Írországhoz: az évszázados gyarmati kötődés mély vallásos és nyelvi összefonódáshoz vezetett. Reméljük, Ukrajna emancipációja legalább annyira irritáló lesz az egykori birodalmi központ számára, mint az a tény, hogy Írországban az egy főre jutó nemzeti jövedelem immár nagyobb, mint a briteké. Remélhetjük, hogy a kijevi narancssárga forradalmat követően a moszkvai elit elfogadja, hogy az orosz birodalom helyreállítása nem realisztikus célkitűzés. Még nem késő Vlagyimir Putyin számára, hogy megfordítsa azt a trendet, amelyet jól tükröz a Freedom House tavalyi felmérése is, miszerint Oroszország nem szabad ország. Ugyanakkor joggal tarthatunk attól, hogy Putyin és ex-KGB-s nómenklatúrája, akik a kellemetlen ukrajnai kalandhoz adtak tanácsokat, ellentétes értelmű következtetéseket von le. Putyin szenvedélyes kirohanásai az állítólagos nyugati összeesküvések ellen, valamint az államilag ellenőrzött médiában megjelenő Nyugat-ellenes propaganda arra utal, hogy az állam további militarizációja várható. Bárhogyan is, ha az olajárak továbbra is szárnyalni fognak, és az autokratikus uralom továbbra is bajt hoz Oroszországra, akkor előbb vagy utóbb az ország fiatal középosztálya jogait fogja követelni.
Az ukrán elnökválasztás megnyerése a reformerek számára csak az egyik eszközt jelenti a hosszú reformfolyamat véghezvitelében. Bár Janukovics politikai célú döntése, amellyel megemelte a fizetéseket és nyugdíjakat, odavezetett, hogy felszökött az infláció, Ukrajna ma mégis jobb pozícióban van, mint Közép-Európa országai a Szovjetunió összeomlásakor. Makrogazdasági mutatói egyensúlyban vannak, kereskedelmi rendszere működik. Hála a magas energiaáraknak és a kínai keresletnek, még az elavult, szovjet érából származó szénbányák és acélművek is profitot termelnek. Ahhoz, hogy szembeszálljon a korrupcióval, a kormánynak nyomást kell gyakorolnia egyes erőteljes érdekcsoportokra, beleértve a saját sorait is. Az EU-integrációs folyamat költséges, ellentmondást nem tűrő, szinte megalázó áldozatokat követel, míg a tagság pozitívumai túl messzinek és bizonytalannak tűnnek. Az orosz kormány valószínűleg tőkét akar kovácsolni Ukrajna nyugati reorientációjának problémáiból.
Ellentmondásos módon a legegyszerűbben elérhető intézményes kapcsolat a Nyugat és Ukrajna között a NATO-tagságra vonatkozó aspirációkban rejlik. Köszönhetően a Partnerség a Békéért programban folytatott együttműködésnek, az ukrán fegyveres erő az ország leginkább nyugatosított intézménye. Az ukrán erők a NATO- csapatokkal együtt települnek a Balkánon, Irakban, például a lengyel–ukrán dandár részeként. A fegyveres erők civil ellenőrzésével a határok egyezményekben történő rendezésével a kisebbségek civilizált kezelésével és remélhetőleg nemsokára teljesen működő demokráciával Ukrajna máris teljesíti a NATO-tagság politikai kritériumait. A széles körűen elterjedt véleményekkel szemben az ország tagságát nem szabad az uniós felvételen túlra halasztani. A korábbi NATO-bővítések tapasztalata ugyanis azt mutatja, hogy az országoknak a nyugati biztonsági rendszerekhez történő csatlakozása teszi lehetővé, hogy gazdaságilag is sikeresen integrálódjanak, és normális szomszédi kapcsolatokat alakítsanak ki Oroszországgal.
Mindeközben a Nyugatnak világosan Oroszország értésére kell adnia, hogy az ukrán belügyekbe történt beavatkozásra, valamint az ország megosztására tett kísérletei súlyos következményekkel járnak a Nyugattal fennálló kapcsolataira nézve. Egyben ki kell bővíteni a fehéroroszországi és oroszországi civil társadalomnak nyújtott támogatást. Teljesen jogos lépésnek értékelhető, hogy az amerikai kongresszus nemrégiben elfogadta a belorusz demokráciatörvényt, amelyet Bush elnök nyomban aláírásával szentesített. Mindazonáltal finanszírozás nélkül mindez rossz üzenetet küld. A kijevi eseményeket üdvözlő orosz demokraták, akik felfedték országuk birodalmi ambícióit, rászolgálnak a szolidaritásunkra Vlagyimir Putyin növekvő autokratizmusával szemben. Az Európai Uniónak és tagországainak hasonló lépéseket kell tennie és bőkezűen kell azokat finanszíroznia.
A nyugati bátorítás nem játszott központi szerepet Kijevben, habár amikor nyomást gyakoroltunk, befolyásunk segített megelőzni az erőszakot és hozzájárulni a törvényes végkifejlethez. Ukrajna narancssárga forradalma azt bizonyítja, hogy amikor Európa és Amerika együttműködik, akkor rendszerint győzedelmeskednek. Többször kéne a gyakorlatba ültetnünk ezt a megközelítést. Miközben az európai kormányok háza táján az új realizmus szelei fújdogálnak és a Bush-adminisztráció az alkalmazkodó készség jeleit küldi, Ukrajna lehetőséget adott számunkra, hogy újjáépítsük a Nyugat szövetségét.
Radek Sikorski neves geopolitikai kutató, aki jelenleg az Új Atlanti Kezdeményezés ügyvezető igazgatója, és fontos szerepet játszik az American Enterprise Institute-ban is. Szakmai körökben nem tartják kizártnak, hogy Zbigniew Brzezinskit követve ő viszi tovább a „lengyel vonalat” az Egyesült Államok politikájában, bővebb értelemben véve pedig az atlantista közösségben. Tapasztalatai rendkívül széles körűek. Lengyelországot politikai üldözöttként 1981-ben kellett elhagynia, Nagy-Britanniában talált otthonra a rendszerváltásig, amikor visszatérhetett hazája politikai életébe. 1992-ben védelmi miniszterhelyettes volt, 1998 és 2001 között pedig külügyminiszter-helyettes. 1999 és 2002 között pártja, a Szolidaritás külügyi kabinetjét vezette.
A szerző az American Enterprise Institute vezető kutatója
