A nép meg a szava

A második világháború európai lezárásának Prága 1945. május 9-i elfoglalását szokás megnevezni, amit közkeletűen a győzelem napjaként aposztrofálnak. Mi, magyarok persze okvetetlenkedhetünk a Bakonyban rekedt német alakulatokkal – de mi ez ahhoz képest, hogy egyes csendes-óceáni szigeteken a japán harcosok évtizedekkel később is tartották magukat?
A hatvanadik évforduló ünnepségei mindazonáltal jogosan kerültek Moszkvába. Sztálin nem volt kisebb gazember Hitlernél – ám az oroszok és csatolt részeik mégiscsak sikeres honvédő háborút vívtak, elképesztő emberáldozattal. Ami a mi problémánk: hogy nem álltak meg a honvédelemnél, hanem élve az alkalommal haladéktalan gyarmatosításba fogtak Közép-Európában. Felszabadítóként érkeztek, de szinte ugyanabban a pillanatban megszállóvá lényegültek. Ráadásul exportáltak egy diktatórikus berendezkedést a legromlottabb, legutálatosabb fajtából. Kevés olyan nép van, mint a magyar, amely negyvenhat ilyen megalázó év után megtűri az aranycsillagos emlékművet fővárosa szívében, amit ráadásul csúfondárosan a Szabadság terének nevez.
Én azonban már nem haragszom az oroszokra. Még a kényszerű oroszórákért sem. Nagy nép, nagy kultúra, nagy melléfogások. Az angolszász világ például alapjában véve semmiben sem különb, csupán szerencsésebb. Tévedésekben meg igyekszik felzárkózni a nagy szláv medvéhez. Szóval akár újra is kezdhetnénk az oroszokkal ezt a szerencsétlen viszonyt.
Persze úgy nehéz, ha például az orosz nagykövetet, Muszatov urat megcenzúrázzuk, mint a Népszava tette. A Magyar Nemzet lassan három hete leleplezte a szövegcsonkítást, de Németh Péterék ingerküszöbét nem érte el a dolog. Közbeesett a győzelem napja is, a nagy moszkvai csinnadrattával. Vajon mi nem illett e mondatokban a magyar posztkommunisták világképébe? Talán az a megállapítás, hogy „1958-ban Nyikita Hruscsov felajánlotta Kádár Jánosnak, hogy kivonja csapatainkat Magyarországról úgy, ahogy ez Romániával kapcsolatban történt; azonban az MSZMP vezetősége nem fogadta el ezt a javaslatot”… Valóban meglepő közlés. Az orosz megszállók ki akartak menni, de a magyar kommunisták (nyilván félve attól, hogy 1956 megismétlődhet) köszönettel elutasították az ajánlatot. Mit nevezhetünk hazaárulásnak, ha ezt nem? S hogyan minősítsük Németh Péter Népszaváját, amely ezt a passzust kihúzza Muszatov nagykövet leveléből?
Muszatov úr azt is írja a cenzúrázott szövegrészben: „A szovjet csapatok nem avatkoztak be Magyarország belügyeibe. Egy kivétellel, ami az 1956-os felkelés leverése volt. Ezt a beavatkozást, amely a nemzetközi jog normáinak megsértését jelentette, 1992-ben elítélte az új Oroszország kormánya.” Mindez tudott dolog. Miért kellett vajon kiiktatni a szövegből? Talán kínos emlegetni, hogy a világháborúban győztes oroszok képesek a történelmi önkritikára és a politikai korrekcióra – a mai magyar baloldal viszont nem? Van-e kínosabb annál, hogy – miközben állítólag a szovjet felszabadítókat védelmezik – voltaképpen a saját kisszerűségüket, szolgalelkűségüket, kollaboráns múltjukat mentegetik?
Muszatov érthetően érzékeny a megszállás fogalmára is. Emlékeztet viszont arra: „A Déli Hadseregcsoport 14 évvel ezelőtt távozott Magyarországról. Viszont más idegen csapatok mind a mai napig Nyugat-Európában maradtak. Akkor ezeket minek kell tekinteni? (…) Mit írnak majd az újságírók, ha Magyarországnak a NATO kötelékében idegen katonai támaszpontokat kell befogadnia?” Hogy a Népszava mit ír, nem tudjuk – de hogy mit húz ki, arról van fogalmunk. Legfeljebb a fenék cserélődik – a nyelv ugyanaz marad.