Vén Zoltán a humor, a groteszk, az irónia elemeire építő művészetének titkát négy szerző – író, művészettörténész, művészeti író, kritikus – próbálja megfejteni a kötetben, a rézmetszetek, rézkarcok, litográfiák tanúsága szerint azonban lehetetlen feladatra vállalkoztak, mert a titok magában Vén Zoltánban rejlik. Azt is csak ő árulhatja el, ki az a Gon Jansen, akinek a kötetet ajánlotta.
– Gon Jansen maga a csoda. Egy holland hölgy, aki a támogatóm lett a férjével együtt. Talán azért, mert találtak valamit a munkáimban, amit más grafikusokéiban nem leltek meg. Megnyerte őket az udvariasságom, az, hogy még szinte ismeretlenként segítettem cipelni az idős pár bőröndjét. Otthon tiszteletre, udvariasságra neveltek bennünket. Édesapám református lelkész volt, mielőtt vendégek érkeztek hozzánk, elpróbálták velünk, gyerekekkel, hogyan kell köszönnünk. Én ma is minden nőnek kezet csókolok. Mennyi pofont kaptam ezért a párttitkárok és párttitkárnők idejében…
– Abban az időszakban, 1967–77 között tíz évet töltött a Pénzjegynyomda tervezőosztályán. Nemrég egy kiállításon megidézte azt a kort.
– A Nádor Galériában rendeztek csoportos tárlatot művészpénzekből. A munka, amelyet kiállítottam, egy 620 forintos volt, még akkor készült, amikor a nyomdában dolgoztam. Rékassy Csabával közösen terveztük: ő az előoldalra az ismeretlen „költő” portréját formálta meg, én a hátlapon azt, hogy hogyan lehet sz…-ból is aranyat csinálni. Ezzel azonban véget is ért a pályafutásom a bankjegytervezési osztályon, de sokat köszönhetek annak az időszaknak. Füle Mihály és Kékessy László biztatására ott kezdtem el ex librist készíteni, azután Semsey Andor gyűjtőtől kaptam tanácsokat. Éppen akkoriban lett terpentinallergiám, a festést abba kellett hagynom, átnyergeltem a rézmetszésre. Ma már talán én vagyok az egyedüli, aki számára a metszés mindennapos tevékenység. A főiskolákon nem is tanítják, azt hallom, hamarosan a Pénzjegynyomdában is megszűnik az oktatása.
– Nincs szükség azokra a régi, nemes grafikai technikákra, amelyeknek olyan mestereik voltak, mint Dürer, Altdorfer, Rembrandt és sokan mások?
– Tényleg nem nagyon van. Ha lesz magyar euró, szerintem nem itthon fogják készíteni. A metszett bélyeg sincs az őt megillető helyen. Szeretjük mondani, hogy a magyar bélyeg világhírű. Meg kellene nézni például a csehek bélyegeit, lehet, hogy jobbak, mint a mieink. A Pénzjegynyomdából 1977-ben a bábszínházba kerültem műhelyvezetőnek, nem maradt időm a grafikára. Azután szabadúszó lettem, kitölti az életemet a grafika, amelynek fogásait olyan mesterektől, barátoktól leshettem el, mint Rékassy Csaba és Gácsi Mihály. Amikor egyszer közösen állítottunk ki, Supka Manna a megnyitóbeszédben föltette a kérdést: „Mi köti össze ezt a három embert?” És meg is válaszolta: „Hát, a vörösbor!” Nagy borozások voltak akkoriban, de nagy beszélgetések, nagy barátkozások is, ha összegyűltek a magyar grafika olyan jelesei, mint Rékassy, Gácsi, Gacs Gábor, Csohány Kálmán, Stettner Béla… A legjobban Rékassyt szerettem, de szerencsére egészen más alkatok voltunk, hatott rám, de elsősorban erkölcsi tartásával, szakmai tisztességével. Én azóta is megmaradtam afféle dinoszaurusznak a magam korszerűtlen szemléletével, amelyet ezek az emlékezetes találkozások formáltak. Ma is szeretem, ha a képnek mondandója van, ha kifejez valamit. Igaz, epikus alkat vagyok, közel áll hozzám az illusztráció is, bár nem nevezném puszta illusztrálásnak azt, amit csinálok.
– Legalábbis nem a szó köznapi értelmében, hiszen könnyen lehet, hogy metszetén a regényből egyperces novella, a sorsdrámából komédia lenne. De éppen ezért népszerűek, ismertek nemcsak itthon, hanem külföldön is. Egy cseh professzor Európa leghumorosabb művészének nevezte önt.
– Mindenki szereti azokat a tulajdonságokat, amelyek csak kevés emberben vannak meg. Például az érzéket a dolgok komikussága iránt vagy a képességet a másik oldal megmutatására. Szeretem megszondázni az embereket. A múltkor jött hozzánk egy vendég, elegáns úr, mondtam neki: ne haragudjon, szúr a szakállam, nem tudok puszit adni… Egy barátom szerint megvárom, hogy valaki hogyan hat rám, azután vagy elutasítom, vagy nem. Általában a humor két formája népszerű: vagy a nagyon durva, trágárságokban is bővelkedő, vagy a nagyon finom. Én a kettő közöttit kedvelem, azt, amely csípős, de nem bántó. Legutóbb Bulgáriában az volt a címe a kiállításomnak: Csipke humor, ami magyarul csipetet, de csípőset is jelent. A bolgárok és a magyarok humorhoz való viszonyában sok hasonlatosság van, ahogyan a két nyelvben sok a közös eredetű szó is. Egyszer meséltem egy történetet bolgárul valakiről, aki a pulyka nyaka helyett véletlenül a saját kézfejét vágta le. Éppen a két legfontosabb szót felejtettem el, a pulykát és a baltát, pedig ezek a szavak azonosak a két nyelvben.
– Ha csak két szót nem tudott, akkor igen jól beszélheti a nyelvet. Hogyan formálódott a „bolgár kapcsolat”?
– Egy hosszú hajú nyelvtanárnak köszönhetően. Amikor még dúlt a szerelem, sokat jártam Bulgáriába. Mára barátsággá szelídült a kapcsolatunk, a nyelvtudásom is fakult, de akkoriban még veszekedni is jól tudtunk bolgárul. Szép nő volt, félig spanyol származású, a férje, akitől már elvált, hajóskapitány volt, ő pedig gyakran elkísérte a hosszú utakra. Afrikában egyszer öt kecskéért akarták megvenni a bennszülöttek.
– Ez is megrajzolni való sztori. Lehet, hogy díjat is nyerne vele a humor bulgáriai fellegvárában, Gabrovóban?
– Kiállítottam ott is. Sokáig küldtem műveket a csoportos tárlatokra, de ma már nem teszem, mert a költségekre hozzájárulást kérnek a művészektől. Hát nem furcsa? Bár ez a szokás másutt is terjed, mindenesetre magyarázza a gabrovói humor és szatíra házának címerében lévő rövid farkú macska jelentését. Az ottaniakat tartják ugyanis a bolgár skótoknak, akik azért vágják rövidre a macskájuk farkát, hogy télen, amikor kimegy, rövidebb ideig kelljen nyitva tartani az ajtót. Kaptam tőlük díjakat is, de hogy jelentősek-e ezek vagy sem, nem szívesen ítélném meg, mert úgy járok, mint az egyszeri művész, aki elküldte egy grafikáját Tahitire a Gauguin-múzeumba, és amikor elfogadták, gyorsan beírta az életrajzába: művei megtalálhatók még Tahitin a Gauguin-múzeumban is. Megrajzolni való történetem egyébként van egy egész dobozzal, csak az időm kevés, mert a rézmetszés technikája, amellyel az ex libriseket készítem, igencsak idő- és energiaigényes. Mivel kevesen vállalkoznak rá, az, aki ex libriseket kezd gyűjteni Európában, előbb-utóbb megtalál.
– Ma is népszerű az ex libris, vagyis a könyvjegy, amely a XX. század elején s a két világháború között élte a virágkorát Magyarországon?
– Főként a külföldi gyűjtők körében. És persze sokan sokféle munkát várnak a művésztől, kevés az olyan ember, akinek valóban én lennék az esete. Azoké biztosan nem, akik azt várják, hogy szép nagy betűkkel fölírjam a nevüket, megrajzoljam a mesterségük címerét. Ilyen feladatokat nem vállalok, ezekre ott vannak a kalligráfusok, akiknek humoruk ugyan nincs, viszont gyönyörűek a betűik. Volt, aki azt kérte, hogy a rézmetszet szép nagy hím gorillát ábrázoljon, mások virágokat rendelnének. Vannak azután, akik olyan megbízást adnak, amely vállalható, de amikor elkészül a mű, vérig sértődnek, mert nem értik a poént.
– Kizárásos alapon juthatunk el tehát odáig, hogy milyen feladatokat vállal szívesen? Nem lennék meglepve, ha azt mondaná, olyanokat, ahol nem szabnak feltételeket.
– Most volt egy nagyon jó munkám, a Bábel tornya, amelynek sokféle groteszk lénye olyan együttest alkot, mint amilyen a könyvem borítóján is látható Noé bárkáján. Az a lényeges, hogy az ember fantáziája szabadon mozoghasson. Az elkészült nyomatot megmutatom a megrendelőnek, s ha nem tetszik neki, akkor nem sokszorosítjuk, akkor vagy magamnak dolgoztam három hétig, vagy találok olyan alkalmat, amikor átdolgozva felhasználhatom a kompozíciót. Egy ideig reklámgrafikával is foglalkoztam, s azért untam meg, mert mindig utólag voltak okosak a megrendelők. A feladatot egy beosztott adta, a vázlatot a főnök bírálta el, akinek a látványtól beindult a fantáziája, és mindent másként akart, mint amilyen a rajzon volt. A szegedi Csillag börtönben egyébként egyszer meg akartak bízni a cég címerének elkészítésével, de nem kívántak rácsot és cellaablakot látni a rajzon, inkább valami könyvféleséget, mert hát, mondták, ők mégiscsak pedagógiai munkát végeznek. A végén nagy nehezen kiegyeztünk egy kulcsban. Persze olykor a grafikust is elfogja a farkasvakság. Nemrég készítettem például egy művet a Lions Klub humanitárius segítség témájára hirdetett pályázatára, s nem értettem, miért írja maliciózusan az egyik olasz lap, hogy Vén Zoltán megint „szokott” humorával nyúlt a témához. A képen egy terhes nő és egy vak kisgyerek volt látható az őket segítő-védő oroszlán társaságában. Később rájöttem, hogy van valami a kritikában, mert egy kicsit dekoncentrált lévén, vaknak ábrázoltam az oroszlánt is.
origo.hu
Főhősök nyomában – itt a legnehezebb irodalmi kvíz, csak a legjobbaknak sikerül hibátlanul kitölteni!
