Az első szembeötlő dolog, hogy Ján Mikolaj előterjesztésében „denácifikáló” dokumentumokat említ, ami alatt elsősorban a Benes-dekrétumokat – azaz a magyar és a német nemzetiségűek vagyon- és jogfosztását – érti. Márpedig ha ez így van, akkor mindenekelőtt fontos tisztázni, hogy itt semmiféle „nácitlanításnak” nincs helye. Ez a fogalom ugyanis messze túllépi az 5/1945-ös elnöki dekrétumban lefektetett általános megbélyegzést, amelyben az állam a magyar és német nemzetiségű személyeket „csak” megbízhatatlannak titulálta. Megjegyzem, hasonlóan jártak el Stefánia belga hercegnővel is, akit – noha belga volt – halála után szintén a „szlovák nemzet ellenségének” nyilvánítottak, hogy ily módon meg tudják szerezni gyönyörű oroszvári kastélyát. Ez az eset pontosan rámutat Benesék valódi szándékaira.
–A Benes-dekrétumokkal kapcsolatban gyakran elhangzik, hogy Csehszlovákia azzal, hogy a kollektív bűnösség elvét érvényesítette saját lakosságára, a párizsi békeszerződés szellemében cselekedett. Van ebben igazság?
– Ez közönséges tévhit. A párizsi békeszerződés a győztes hatalmakat arra jogosította fel, hogy a magyar állampolgárok vagyonának elkobzására hozhatnak törvényeket. Más szóval Csehszlovákia csak állampolgársági és nem nemzetiségi hovatartozás alapján léptethetett volna életbe vagyonelkobzást. Ezzel a „lehetőséggel” Csehszlovákia nem élt, nem hozott törvényt a magyar állampolgárok vagyonának elkobzására, csak egy esetlen államközi szerződést kötött Magyarországgal, 1946-ban Csorbatón, ám ezt sem ratifikálta. Leszámolt viszont a belső ellenséggel, a szlovákiai magyarsággal. Egyébként sok ehhez hasonló, gyenge lábakon álló, de agyonismételgetett érv létezik még. A szlovák igazságügyi minisztérium például 2002-ben kiadott egy elemzést, ami arról szólt, hogy Csehszlovákia nem marasztalható el a Benes-érában történtek miatt, mivel akkortájt a háború többi győztese is hasonlóképpen cselekedett. Ez szintén nem helytálló, ráadásul egyáltalán nem ad magyarázatot az etnikai alapon történő vagyon- és jogfosztás egyediségére. Aztán sokat hivatkoznak arra is, hogy a benesi törvénykezés a nagyhatalmak potsdami konferenciájának jóváhagyásával történt. Ez pedig azért nem igaz, mert Benes már hónapokkal Potsdam előtt meghozta a maga rendeleteit.
Ha valóban meg akarjuk érteni e problémakör lényegét, a Benes-dekrétumokat nem önmagukban, hanem következményeikkel együtt kell megvizsgálnunk. Súlyos hiba belekeveredni az olyan meddő vitákba, mint például hogy a dekrétumok részét képezik-e a jelenlegi szlovák jogrendek, vagy sem. Ez egyszerűen vakvágány. Véleményem szerint nekünk nem magukról a dokumentumokról kell vitatkoznunk, hanem a következményeiket kell bemutatnunk, és ezek ismeretében kell mérlegelnünk a jogorvoslati lehetőségeket.
– Milyen következményekre gondol?
– Ezt képtelenség volna összefoglalni néhány mondatban. A Benes-korszak az üldöztetések, a kegyetlenkedések és a hontalanság időszakát hozta a németekre és a magyarokra Csehszlovákiában. Emellett nemegyszer megesett, hogy a koncentrációs táborból hazatérő német vagy magyar nemzetiségű zsidókat sújtották vagyon- és jogfosztással – „denácifikálták”, ahogy Ján Mikolaj írja. Vicsotka Mihály írásának köszönhetően sikerült megismernem annak a 270 hazatérő dobsinai, többnyire német nemzetiségű személy életének utolsó pillanatait, akiket a pozsonyi csendőrség lőtt halomra a prerovi vasútállomáson 1945. június 18-án, még mielőtt átléphették volna a cseh–szlovák határt, hogy esetleg visszafoglalhassák szülőházaikat. Családokat gyerekekkel együtt ért a „denácifikáló” sortűz. És persze nem mellékes, hogy gyakorlatilag hajtóvadászat indult a németek és magyarok vagyonának megszerzéséért. Ami olyan lendülettel folyt, hogy noha „hivatalosan” 1948 februárja után a Benes-dekrétumok alapján már nem lehetett kobozni, bizonyítékaim vannak arra, hogy még 10-15 évvel később is állítottak ki visszadátumozott benesi konfiskációs határozatokat. Ráadásul a Mikolaj által említett „nácitlanítás” még a békés szlovákokat is magyargyűlöletre uszította: ha ugyanis egy szlovák ember magyar szomszédját kérvényében a „szlovák nép ellenségének” titulálta, hozzájuthatott annak vagyonához.
– Mennyire érezhetők a Benes-dekrétumok nyomai ma a felvidéki magyarságon?
– A vagyonfosztás következményei már abban is meglátszanak, hogy a magyarlakta járások ma Szlovákiában a legszegényebb, legfejletlenebb régiók között vannak. Még lehangolóbbak azonban a Benes-korszakban történt megaláztatások máig érezhető nyomai a lelkekben. A magyarok elvesztették a szlovák társadalomban betöltött egykori presztízsüket, s ma gyakran gúnyolódás vagy vicc tárgyai. Ennek következményeként sokan még az utcán is szégyellnek magyarul beszélni, s egyre többen döntenek úgy, hogy gyermekeiket inkább szlovák iskolába adják.
Évek óta foglalkozom a kérdéskörrel, rengeteg anyagot – perdokumentumokat, határozatokat, levéltári anyagokat, tanulmányokat, cikkeket – gyűjtöttem össze, és sok véleménnyel találkoztam. Érzésem szerint a szlovákiai magyarság helyzete – a szegénységtől kezdve az asszimilációig bezárólag – mind-mind öszszefüggésben van a második világháború után történtekkel. Mikolaj határozattervezetének azonban lesz még egy súlyos következménye. Alighanem már a parlamenti vita során el fognak hangozni olyan érvek és vélemények, amelyek sok felvidéki magyar számára újból felidézik azokat a második világháborút követő megaláztatásokat, amelyeket évtizedek óta megpróbálnak elfelejteni, s amelyeknek emlékét egyébként a december 5-i népszavazás elemi erővel hozta felszínre.
– Gyakran elhangzó vélemény, hogy a szlovákiai magyarokat nem is érintik a Benes-dekrétumok, hiszen a negyvenes évek végén állampolgárságukkal együtt
visszakapták tulajdonukat.
– Ez egyáltalán nem igaz. Azok kapták vissza tulajdonukat, akik aláírták a csehszlovák államhoz való ún. hűségnyilatkozatot. Mondanom sem kell, hogy ezzel a „lehetőséggel” csak kevesen éltek. Az állam aztán éppen emiatt – mivel kellemetlen volt számára, hogy még mindig sok a hontalan magyar nemzetiségű személy, aki nem tett írásos esküt Csehszlovákia mellett – félévenként módosította a hűségnyilatkozat aláírhatóságának végső határidejét. Majd 1951-ben megunta a huzavonát, és úgy döntött, hogy nem a hűségnyilatkozathoz, hanem az állandó lakhelyhez köti az állampolgárság visszaadását. Ekkor azonban már a kommunisták kezében volt a hatalom, s a vagyon visszaszolgáltatásának ígérete feledésbe ment.
– A rendszerváltás után két kárpótlási törvény is született, bár a benesi időkben történt vagyonelkobzások utáni kárpótlást illetően egyik sem fogalmazott egyértelműen. A gyakorlat azt mutatja, hogy ezeket az ügyeket ritkán koronázza siker. Vannak pontos adatok arról, hogy hány szlovákiai magyarnak sikerült visszakapnia a Benes-dekrétumok által elkobzott földtulajdonát?
– E kérdéskört nem lehetséges és nem is szabad puszta számadatok tükrében elemeznünk. A szlovák földpolitikát mint egészet kell látnunk, s csak így érdemes megvizsgálnunk, hogyan is juthatunk ötről a hatra. Ha ugyanis felvidéki szemmel nézzük a kárpótlást, akkor kollektív szempontokat is figyelembe kell vennünk, mint ahogy akkor is figyelembe vettek kollektív szempontokat, amikor a földtulajdont elkobozták. Annak idején sem pusztán az egyéni, hanem a kollektív nyomorba döntés volt a cél, s a felvidéki magyarság lába alól az akkori hatalom éppen a nemzeti hovatartozás miatt rántotta ki a talajt.
– Ján Mikolaj határozattervezete említi az 1946-os csorbatói szerződést is, amelyben Csehszlovákia és Magyarország megállapodtak, hogy lemondanak állampolgáraiknak a másik ország területén lévő tulajdonairól. Ezt a kétoldalú megállapodást a szlovák fél ez idáig nem ratifikálta. Lehetséges, hogy a mostani indítvány elfogadásával esetleg erre is sor kerül?
– Ha a tervezetet a szlovák országgyűlés elfogadja, közvetve a csorbatói szerződést is ratifikálja, ami egyúttal azt jelenti, hogy a jövőben a magyar állampolgárok automatikusan kívül rekedhetnek a földnevesítés lehetőségén, mi több, az eddig nevesített tulajdon is megkérdőjelezhetővé válhat. A nevesítetlen földek ügyére az utóbbi hónapokban jelentős figyelem irányult. Mivel olyan „elhagyottnak” bélyegzett földterületekről van szó, amelyek évtizedek óta nem estek át tulajdonosváltáson – vagyis sem a benesi, sem a kommunista földpolitika nem érintette őket –, tulajdonjoguk a mai napig folyamatos. Ennek következtében pedig bárki, így például a második világháború után Magyarországra menekült felvidéki magyarok vagy az ő leszármazottaik is jelentkezhetnek tulajdonukért. Sőt, hozzáteszem: jelentkeznek is. Ráadásul, mivel a főügyész javaslatára az Alkotmánybíróság vizsgálni kezdte a földtörvény 15. paragrafusát – amely kimondja, hogy aki 2005. szeptember elsejéig nem jelentkezik földtulajdonáért, az elveszíti tulajdonjogát –, s a szeptember elsejei határidőt az Alkotmánybíróság döntéséig hatályon kívül helyezte, a földnevesítés előtt mostantól semmiféle akadály nem áll.
– A szlovák képviselő indítványában van még egy nagyon szembeötlő dolog. Mégpedig az, amikor az indoklásban megemlíti az Európai Uniót, egészen pontosan, hogy tiszteletben tartják „az Európai Bizottság véleményét, miszerint a denácifikáló dekrétumoknak már nincsenek a jelent érintő jogi következményei”. Ön szerint mennyire van helyén az Európai Unió ebben a vitában?
– Hogy mennyire, az abból látszik, hogy a szlovák parlamentben valaki benyújthat ilyen tervezetet, hivatkozhat benne az Európai Bizottságra, majd a tervezetet mindennek tetejébe a képviselők többsége elfogadja, és vitára alkalmasnak tartja. Az unió többször kifejezésre juttatta, hogy őt ez a kérdés nem érdekli. Én viszont azt kérdezem, hogy vajon a nagyapám, aki az 1929-es népszámláláskor magyar nemzetiségűnek vallotta magát, vagy a kislányaim, akiket én magam jelöltem meg magyar nemzetiségűként, még mindig a szlovák nép ellenségének számítanak-e, és ha igen, akkor meddig?
origo.hu
77 éves lenne Cserháti Zsuzsa – fia elárulta, miért nem jár a sírhoz
