A szlovák parlament elé kerültek a Benes dekrétumok

Nemcsak Szlovákiában, hanem nemzetközi szinten is vihart kavart a hír, miszerint Ján Mikolaj független képviselő indítványt terjesztett be a szlovák parlament elé, hogy az hozzon határozatot az úgynevezett „denácifikáló” dokumentumok érvényességéről. A benyújtott tervezet szövege szerint a Benes-dekrétumok nem a kollektív bűnösség vagy a nemzetiségi hovatartozás, hanem antitotalitarista és antifasiszta elvek alapján léptek életbe, ráadásul napjainkban már semmiféle diszkrimináció alapját nem képezik. Mede Venceltől, a Magyar Koalíció Pártjának Pozsony megyei elnökétől először azt kérdeztük, mit vonhat maga után a szlovák politikus kezdeményezése?

Kaszás Péter
2005. 05. 17. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az első szembeötlő dolog, hogy Ján Mikolaj előterjesztésében „denácifikáló” dokumentumokat említ, ami alatt elsősorban a Benes-dekrétumokat – azaz a magyar és a német nemzetiségűek vagyon- és jogfosztását – érti. Márpedig ha ez így van, akkor mindenekelőtt fontos tisztázni, hogy itt semmiféle „nácitlanításnak” nincs helye. Ez a fogalom ugyanis messze túllépi az 5/1945-ös elnöki dekrétumban lefektetett általános megbélyegzést, amelyben az állam a magyar és német nemzetiségű személyeket „csak” megbízhatatlannak titulálta. Megjegyzem, hasonlóan jártak el Stefánia belga hercegnővel is, akit – noha belga volt – halála után szintén a „szlovák nemzet ellenségének” nyilvánítottak, hogy ily módon meg tudják szerezni gyönyörű oroszvári kastélyát. Ez az eset pontosan rámutat Benesék valódi szándékaira.
–A Benes-dekrétumokkal kapcsolatban gyakran elhangzik, hogy Csehszlovákia azzal, hogy a kollektív bűnösség elvét érvényesítette saját lakosságára, a párizsi békeszerződés szellemében cselekedett. Van ebben igazság?
– Ez közönséges tévhit. A párizsi békeszerződés a győztes hatalmakat arra jogosította fel, hogy a magyar állampolgárok vagyonának elkobzására hozhatnak törvényeket. Más szóval Csehszlovákia csak állampolgársági és nem nemzetiségi hovatartozás alapján léptethetett volna életbe vagyonelkobzást. Ezzel a „lehetőséggel” Csehszlovákia nem élt, nem hozott törvényt a magyar állampolgárok vagyonának elkobzására, csak egy esetlen államközi szerződést kötött Magyarországgal, 1946-ban Csorbatón, ám ezt sem ratifikálta. Leszámolt viszont a belső ellenséggel, a szlovákiai magyarsággal. Egyébként sok ehhez hasonló, gyenge lábakon álló, de agyonismételgetett érv létezik még. A szlovák igazságügyi minisztérium például 2002-ben kiadott egy elemzést, ami arról szólt, hogy Csehszlovákia nem marasztalható el a Benes-érában történtek miatt, mivel akkortájt a háború többi győztese is hasonlóképpen cselekedett. Ez szintén nem helytálló, ráadásul egyáltalán nem ad magyarázatot az etnikai alapon történő vagyon- és jogfosztás egyediségére. Aztán sokat hivatkoznak arra is, hogy a benesi törvénykezés a nagyhatalmak potsdami konferenciájának jóváhagyásával történt. Ez pedig azért nem igaz, mert Benes már hónapokkal Potsdam előtt meghozta a maga rendeleteit.
Ha valóban meg akarjuk érteni e problémakör lényegét, a Benes-dekrétumokat nem önmagukban, hanem következményeikkel együtt kell megvizsgálnunk. Súlyos hiba belekeveredni az olyan meddő vitákba, mint például hogy a dekrétumok részét képezik-e a jelenlegi szlovák jogrendek, vagy sem. Ez egyszerűen vakvágány. Véleményem szerint nekünk nem magukról a dokumentumokról kell vitatkoznunk, hanem a következményeiket kell bemutatnunk, és ezek ismeretében kell mérlegelnünk a jogorvoslati lehetőségeket.
– Milyen következményekre gondol?
– Ezt képtelenség volna összefoglalni néhány mondatban. A Benes-korszak az üldöztetések, a kegyetlenkedések és a hontalanság időszakát hozta a németekre és a magyarokra Csehszlovákiában. Emellett nemegyszer megesett, hogy a koncentrációs táborból hazatérő német vagy magyar nemzetiségű zsidókat sújtották vagyon- és jogfosztással – „denácifikálták”, ahogy Ján Mikolaj írja. Vicsotka Mihály írásának köszönhetően sikerült megismernem annak a 270 hazatérő dobsinai, többnyire német nemzetiségű személy életének utolsó pillanatait, akiket a pozsonyi csendőrség lőtt halomra a prerovi vasútállomáson 1945. június 18-án, még mielőtt átléphették volna a cseh–szlovák határt, hogy esetleg visszafoglalhassák szülőházaikat. Családokat gyerekekkel együtt ért a „denácifikáló” sortűz. És persze nem mellékes, hogy gyakorlatilag hajtóvadászat indult a németek és magyarok vagyonának megszerzéséért. Ami olyan lendülettel folyt, hogy noha „hivatalosan” 1948 februárja után a Benes-dekrétumok alapján már nem lehetett kobozni, bizonyítékaim vannak arra, hogy még 10-15 évvel később is állítottak ki visszadátumozott benesi konfiskációs határozatokat. Ráadásul a Mikolaj által említett „nácitlanítás” még a békés szlovákokat is magyargyűlöletre uszította: ha ugyanis egy szlovák ember magyar szomszédját kérvényében a „szlovák nép ellenségének” titulálta, hozzájuthatott annak vagyonához.
– Mennyire érezhetők a Benes-dekrétumok nyomai ma a felvidéki magyarságon?
– A vagyonfosztás következményei már abban is meglátszanak, hogy a magyarlakta járások ma Szlovákiában a legszegényebb, legfejletlenebb régiók között vannak. Még lehangolóbbak azonban a Benes-korszakban történt megaláztatások máig érezhető nyomai a lelkekben. A magyarok elvesztették a szlovák társadalomban betöltött egykori presztízsüket, s ma gyakran gúnyolódás vagy vicc tárgyai. Ennek következményeként sokan még az utcán is szégyellnek magyarul beszélni, s egyre többen döntenek úgy, hogy gyermekeiket inkább szlovák iskolába adják.
Évek óta foglalkozom a kérdéskörrel, rengeteg anyagot – perdokumentumokat, határozatokat, levéltári anyagokat, tanulmányokat, cikkeket – gyűjtöttem össze, és sok véleménnyel találkoztam. Érzésem szerint a szlovákiai magyarság helyzete – a szegénységtől kezdve az asszimilációig bezárólag – mind-mind öszszefüggésben van a második világháború után történtekkel. Mikolaj határozattervezetének azonban lesz még egy súlyos következménye. Alighanem már a parlamenti vita során el fognak hangozni olyan érvek és vélemények, amelyek sok felvidéki magyar számára újból felidézik azokat a második világháborút követő megaláztatásokat, amelyeket évtizedek óta megpróbálnak elfelejteni, s amelyeknek emlékét egyébként a december 5-i népszavazás elemi erővel hozta felszínre.
– Gyakran elhangzó vélemény, hogy a szlovákiai magyarokat nem is érintik a Benes-dekrétumok, hiszen a negyvenes évek végén állampolgárságukkal együtt
visszakapták tulajdonukat.
– Ez egyáltalán nem igaz. Azok kapták vissza tulajdonukat, akik aláírták a csehszlovák államhoz való ún. hűségnyilatkozatot. Mondanom sem kell, hogy ezzel a „lehetőséggel” csak kevesen éltek. Az állam aztán éppen emiatt – mivel kellemetlen volt számára, hogy még mindig sok a hontalan magyar nemzetiségű személy, aki nem tett írásos esküt Csehszlovákia mellett – félévenként módosította a hűségnyilatkozat aláírhatóságának végső határidejét. Majd 1951-ben megunta a huzavonát, és úgy döntött, hogy nem a hűségnyilatkozathoz, hanem az állandó lakhelyhez köti az állampolgárság visszaadását. Ekkor azonban már a kommunisták kezében volt a hatalom, s a vagyon visszaszolgáltatásának ígérete feledésbe ment.
– A rendszerváltás után két kárpótlási törvény is született, bár a benesi időkben történt vagyonelkobzások utáni kárpótlást illetően egyik sem fogalmazott egyértelműen. A gyakorlat azt mutatja, hogy ezeket az ügyeket ritkán koronázza siker. Vannak pontos adatok arról, hogy hány szlovákiai magyarnak sikerült visszakapnia a Benes-dekrétumok által elkobzott földtulajdonát?
– E kérdéskört nem lehetséges és nem is szabad puszta számadatok tükrében elemeznünk. A szlovák földpolitikát mint egészet kell látnunk, s csak így érdemes megvizsgálnunk, hogyan is juthatunk ötről a hatra. Ha ugyanis felvidéki szemmel nézzük a kárpótlást, akkor kollektív szempontokat is figyelembe kell vennünk, mint ahogy akkor is figyelembe vettek kollektív szempontokat, amikor a földtulajdont elkobozták. Annak idején sem pusztán az egyéni, hanem a kollektív nyomorba döntés volt a cél, s a felvidéki magyarság lába alól az akkori hatalom éppen a nemzeti hovatartozás miatt rántotta ki a talajt.
– Ján Mikolaj határozattervezete említi az 1946-os csorbatói szerződést is, amelyben Csehszlovákia és Magyarország megállapodtak, hogy lemondanak állampolgáraiknak a másik ország területén lévő tulajdonairól. Ezt a kétoldalú megállapodást a szlovák fél ez idáig nem ratifikálta. Lehetséges, hogy a mostani indítvány elfogadásával esetleg erre is sor kerül?
– Ha a tervezetet a szlovák országgyűlés elfogadja, közvetve a csorbatói szerződést is ratifikálja, ami egyúttal azt jelenti, hogy a jövőben a magyar állampolgárok automatikusan kívül rekedhetnek a földnevesítés lehetőségén, mi több, az eddig nevesített tulajdon is megkérdőjelezhetővé válhat. A nevesítetlen földek ügyére az utóbbi hónapokban jelentős figyelem irányult. Mivel olyan „elhagyottnak” bélyegzett földterületekről van szó, amelyek évtizedek óta nem estek át tulajdonosváltáson – vagyis sem a benesi, sem a kommunista földpolitika nem érintette őket –, tulajdonjoguk a mai napig folyamatos. Ennek következtében pedig bárki, így például a második világháború után Magyarországra menekült felvidéki magyarok vagy az ő leszármazottaik is jelentkezhetnek tulajdonukért. Sőt, hozzáteszem: jelentkeznek is. Ráadásul, mivel a főügyész javaslatára az Alkotmánybíróság vizsgálni kezdte a földtörvény 15. paragrafusát – amely kimondja, hogy aki 2005. szeptember elsejéig nem jelentkezik földtulajdonáért, az elveszíti tulajdonjogát –, s a szeptember elsejei határidőt az Alkotmánybíróság döntéséig hatályon kívül helyezte, a földnevesítés előtt mostantól semmiféle akadály nem áll.
– A szlovák képviselő indítványában van még egy nagyon szembeötlő dolog. Mégpedig az, amikor az indoklásban megemlíti az Európai Uniót, egészen pontosan, hogy tiszteletben tartják „az Európai Bizottság véleményét, miszerint a denácifikáló dekrétumoknak már nincsenek a jelent érintő jogi következményei”. Ön szerint mennyire van helyén az Európai Unió ebben a vitában?
– Hogy mennyire, az abból látszik, hogy a szlovák parlamentben valaki benyújthat ilyen tervezetet, hivatkozhat benne az Európai Bizottságra, majd a tervezetet mindennek tetejébe a képviselők többsége elfogadja, és vitára alkalmasnak tartja. Az unió többször kifejezésre juttatta, hogy őt ez a kérdés nem érdekli. Én viszont azt kérdezem, hogy vajon a nagyapám, aki az 1929-es népszámláláskor magyar nemzetiségűnek vallotta magát, vagy a kislányaim, akiket én magam jelöltem meg magyar nemzetiségűként, még mindig a szlovák nép ellenségének számítanak-e, és ha igen, akkor meddig?

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.