Nagyjából tudjuk, mekkora veszteségei voltak Magyarországnak a második világháború alatt. Arról azonban ritkán esik szó, hogy hányan lehettek a szovjet hadifogságba hurcolt magyarok. Elfelejtettük, „leírtuk” őket? A nemzeti emlékezet perifériájára szorultak?
– A hangsúlyok nincsenek a megfelelő helyen. Vannak a világháborúnak olyan eseményei, amelyekről nagyon sokat beszélünk, és vannak olyanok, amelyekről alig. A második világháború szovjetunióbeli áldozatairól például még nagyságrendek tekintetében sincs hivatalos egyetértés. Két orosz kutató, Fomin és Galickij azt állítja, hogy a háború idején a Szovjetunió területén 513 767 hadifogoly volt. Majd hozzáteszik, e foglyokhoz még hozzászámítandó 136 ezer olyan személy, aki még nyilvántartásba vétele előtt meghalt. Ha utánagondolunk, nem is a számok a döbbenetesek, hanem azok a tragédiák, amelyeket a nyilvántartásba vétel előtt meghalt emberek végórái sejtetnek. Valaki fogságba esik, kísérni kezdik, ha kilép a sorból, lelövik, vagonba terelik, ahol állva kell utaznia, mert annyi embert zsúfolnak be a vasúti kocsikba, hogy leülnie sem lehet, és amikor az út végén kinyitják a vagonok ajtaját, tömegesen zuhannak ki a halottak… Vajon ki a megmondhatója, milyen becslések alapján kerekedett ki ez a szám, a 136 ezer? De ha a hivatalos adatok alapján számolunk is tovább, a hatszázötvenezer katonához hozzá kell adnunk azt a százhúszezer embert, akit kényszermunkára vittek el, malenkij robotra, meg azt a további százezer személyt, akit – noha magyar állampolgárok voltak – a szovjet katonai hadbíróság ítélt el. Ebből a nyolcszázhatvanezer emberből nem jött haza háromszázhatvanezer. Más becslések szerint négyszázezer… A tizennégy részes dokumentumfilm minden epizódja végén feltüntetem, hogy több mint háromszázezer ember nem tért haza a szovjet lágerekből. Komoly történészi kutatómunkára volna szükség, hogy tisztán lássuk végre, hányan vesztek el a szovjet gulágvilágban.
– Valamelyest érthető, hogy negyvenhat éven át, amíg a mi földünkön élt az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet hadsereg, idehaza nem kutatta senki sem, mi történt szovjet rabságba került honfitársainkkal. De vajon miért lett a függetlenség tizenöt évében is mellékes téma a szibériai és kelet-ázsiai lágerek története?
– Ésszerű s elfogadható magyarázatot nehéz találni erre, talán a régi tilalmak bénítják még ma is történészeinket. Nem tudom. De az nyilvánvaló, hogy rövid időn belül el kell készíteni a számvetést arról a háromszázezernél is több emberről, aki örökre eltűnt a szovjet lágerekben.
– Ön a maga részéről megcselekedte, amit megkövetelt a tisztesség, korábbi felvételeiből összeválogatta azokat a részleteket, amelyekben interjúalanyai szovjet rabságuk történetét beszélik el.
– Szomorú, de igaz: az én „vizsgálódásaim” is esetlegesek. A hetvenes évek végén a második magyar hadsereg tragédiájáról a véletlenek összjátékának köszönhetően filmet akartam forgatni – ha akkori játékfilmterveim zöld utat kapnak, aligha fordultam volna a dokumentumfilm felé –, de később is számos olyan beszélgetést rögzítettem, amelyet aztán nem tudtam felhasználni. Most, hogy megint az íróasztalfiókban hevernek játékfilmterveim, forgatókönyveim, eszembe jutottak ezek a régi felvételek. Tízet elővettem belőlük, kettőhöz-háromhoz kiegészítőket készítettem, így állt öszsze a Nehéz sorsúak című dokumentumfilm-sorozat, amelyet a Duna Televízió is műsorára tűzött, május 10-től pedig egyes epizódjait vetíti az Uránia Nemzeti Filmszínház.
– Nagy kaland lehetett megkeresni s ismét szóra bírni huszonöt–harminc esztendővel ezelőtti interjúalanyait…
– Többet közülük hiába kerestem, nincsenek az élők sorában. Akiket megleltem, kilencven év körüli férfiak, asszonyok, most már anekdotázva, derűsen beszéltek szovjet rabságuk rettenetes éveiről. A hetvenes–nyolcvanas években, amikor az első felvételeket rögzítettem, még nem volt szabad előhozakodni a szovjet lágertörténetekkel. Aki mégis szóba hozta őket, belső feszültségek árán mondta el a kamerának, mi történt vele.
– A Nehéz sorsúak mindegyik története más, és mégis mind együvé tartozik. A véletlen jelölte ki ezeket a kapcsolódási pontokat vagy a rendezés?
– A tizennégy epizód voltaképpen tizenhárom történetet jelenít meg, az egyik elbeszélő lágerélményeit képtelen voltam egyetlen részben közreadni, az ő története két részt tesz ki a sorozatban. Ketten „csak” a hadifogságuk eseményeit elevenítik fel, ők 1948-ban hazakeveredtek. Az 1948-as magyarországi választási hadjárat részeként a kommunista párt úgynevezett hazatérési akciót szervezett, visszaszállították azokat, akikről azt gondolták, idehaza majd Rákosiék szekerét tolják, az úgynevezett „antifa”, azaz antifasiszta iskolában átnevelődnek…
– … vagy annyira betegek, hogy sem odakint, sem idehaza nem használhatók semmire. Így kerültek haza – vagy csak a határig – kazah földről tucatszám a váltóláztól szenvedő férfiak.
– Más kérdés, hogy a magyar kommunisták számításai nem váltak be, ez is nyilvánvalóvá válik a sorozat két hadifogoly-történetéből. A többi elbeszélőt kivétel nélkül a szovjet katonai bíróság – jogellenes – ítélete alapján tartották fogságban. Micsoda képtelenség ez is: egy idegen ország polgárát más jogrend szerint szabadságvesztésre ítélni! Tizenhat éves magyar fiúkat, lányokat a szovjet haza elárulásának gyanúja miatt rabságba hurcolni… Eredetileg tizenkét részesre terveztem a sorozatot – különös szám a tizenkettő, Jézusnak is tizenkét tanítványa volt –, aztán be kellett látnom, nem szabad kihagyni a tizenharmadik embert sem, olyan fontosak az emlékei. Így állt össze a sorozat. A válogatásnál arra is figyeltem, hogy a szinte minden esetben azonos történések mellett – a megszólalók elfogatása, megkínozása, elítéltetése, tábori mindennapjaik, küzdelmük az éhséggel, a hideggel, betegségekkel, Sztálin halála utáni helyzetük, majd a hazatérésük hasonló módon ment végbe – az egyéni sorsok fénytöréseiből rakhassák össze a nézők a szovjet rabság viszonylag teljes képét.
– Fekete-fehér képek mutatják a hetvenes–nyolcvanas években nyilatkozó egykori rabokat, színes felvételek azokat, akiket még a kilencvenes években és az új évezredben is szóra lehetett bírni. Szomorú felismerés, hogy a szovjet rabságból hazatért emberek arcvonásain többet pusztított a két felvétel közötti idő, mint békésebb sorssal megáldott polgártársaikéin. Az éveket kell okolni e le nem tagadható, drámai változások miatt, vagy csalódásukat, hogy tönkretett ifjúságukért igazából nem kárpótolta őket senki?
– Szerintem csalódottságuk tette szomorúvá a tekintetüket. Igaz, az idők folyamán mindegyiküket rehabilitálták, azt mondták nekik, felejtsék el, ami a Szovjetunióban történt velük. Ám a felejtés érdekében, a „megbocsátás” kinyilvánítására semmit nem adtak nekik. Volt olyan közöttük, akinek már a gulágon az okozta a legnagyobb bánatot, hogy a haza, amelyről az iskolában is azt tanulták, hogy Isten után az első – „hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában…” –, az égvilágon semmit nem tett az érdekükben. Amikor végre hazakerülhettek, akkor sem. Mindvégig a periférián maradtak. Kertész János például hatodik gimnazista volt, amikor elhurcolták, sokévnyi kénytelen szünet után idehaza szerette volna folytatni tanulmányait, de mindenhonnan elzavarták. Fasisztákkal nem foglalkozunk, ez volt a válasz, akárhol jelentkezett.
– Megdöbbentő volt hallani, hogy az a Szekfű Gyula sem segített ezeken az idegen rabságban sínylődő, ártatlan gyerekeken – noha moszkvai nagykövetként nem egy szülő ostromolta kétségbeesett levelével –, aki leghatásosabb művében, a Három nemzedékben oly meggyőzően szólt a magyar felelősségtudatról. Nem volt tudomása arról, hogy honfitársai ezerszámra kerültek a szovjetek haláltáboraiba?
– Tudott a lágerekről, ebben biztos vagyok, a Nehéz sorsúak egyik viszszaemlékezéséből is ezt kell kihallani. Félhetett Szekfű, azt hiszem. A félelem korszakában mindenki rettegett, akármilyen magas posztra helyezte is a végzete. Moszkvában még a hatvanas években is jobban féltek az emberek, mint Budapesten, ezt a személyes tapasztalat mondatja velem, pedig filmfesztiválra utaztam oda, nem hadifogolyként, nem diplomataként.
– Mi történhetett volna a magas rangú diplomatával, ha legalább a kiskorú magyar foglyokért szót emel?
– Bármi. Sztálin alkalomadtán a saját családtagjait sem kímélte…
– Tizenhárom sors, tizenhárom tragédia, másutt már rég játékfilmet rendeztek volna a Nehéz sorsúak történeteiből. Idehaza senkinek sem jutott eszébe még ez a lehetőség?
– Dehogynem! Évek óta készen van a Transzszibériai álom című játékfilm forgatókönyve, még Kardos Istvánnal közösen írtuk. Ő, szegény, nem érhette meg, hogy film legyen belőle, én itt vagyok. Egy szökés történetét beszélné el a Transzszibériai álom az egyik nehéz sorsú vallomástevő viszszaemlékezése alapján. Mind a mai napig nem sikerült összeszednem rá a pénzt. Másik interjúalanyom mesélte el azt a történetet, amelyet a játékfilm címadó nyitányának szántunk, nevezetesen azt, hogy egy teherhajó kapitánya a háború utolsó évében azt álmodta, miközben a Fekete-tengeren hajózott, hogy árut szállít Amerikának. Balszerencséjére elmesélte az első tisztjének is e különös álmot, ez lett aztán följelentésének alapja. Húsz évre ítélték, mert aki ilyet álmodik, miben mesterkedhet, ha ébren van? Másik emberünk fiatal gyerek létére az újságokban közreadott hadijelentések alapján összeírta, hány német tankot, bombázógépet semmisítettek meg a szovjet csapatok. A háború végén összeadta e számokat, és – szerencsétlenségére – a matematikai művelet végén kiderült, soha nem volt annyi tankjuk, repülőjük a németeknek, mint amennyi fölött a hős szovjetek győzelmet arattak. Ő is megkapta a magáét. Miként az Európát megjárt vöröskatona, az amerikai lágerből szabadult hadifogoly, az Elbánál szövetségeseivel összeölelkező fiú, akinek e mozdulatát fotósok örökítették meg…
– A dokumentumfilm, kiváltképpen, ha az elejétől a végéig beszélnek benne, saját nyelvi közegében számíthat érdeklődésre. A játékfilm azonban fel tudja rázni az egész világot. Nekünk, magyaroknak szükségünk is volna erre, hiszen egyes népek tudatában mind a mai napig az a téveszme él rólunk, hogy készséges résztvevői s nem elszenvedői voltunk a világháborús pusztításoknak. Hatvan évvel a harcok befejezése után nem kellene végre a tényeknek megfelelő képet felrajzolni, majd „sokszorosítani” hazánkról?
– A jelenlegi filmtámogatási rendszer szinte teljesen kilátástalanná teszi az olyan nagyságrendű filmtervek megvalósítását, mint amilyen a Transzszibériai álom is lehetne. Pályázati úton a Magyar Mozgókép Közalapítványtól csupán annyi pénzt sikerült kisajtolni, amennyiből a forgatókönyv megírására és pár lehetséges forgatási helyszín tanulmányozására futotta. Gondolkodjunk koprodukcióban, tanácsolják az okos emberek. Koprodukcióban valóban tető alá lehetne hozni a Transzszibériai álmot, ezt én is tudom, sőt azt is, hogy lett, litván, észt, kazah, orosz, német, partnerekre is számíthatnánk. Feltéve persze, ha az együttműködési tárgyalások nyitó kérdésére, hogy tudniillik magyar részről mekkora összeggel indulhatna a produkció, határozott választ adhatnánk. Az ilyen jellegű koprodukciós tájékozódásra azonban legfeljebb akkor lehetne korrekt feleletet adni, ha a szerintem a törvények legkiválóbbjának nem igazán nevezhető filmtörvényt betű szerint betartanák. De ha a legfontosabb passzusait figyelmen kívül hagyják, például azt, amelyik előírja, hogy a fontos filmeknek akár százszázalékos állami támogatás is kiutalható, és az egyes produkcióknak megítélhető központi támogatások felső határáról vitáznak…
– Miközben filmfinanszírozási huzavonák zajlanak köröttünk, históriánk néhány fontos témája „kibeszéletlenül” marad. Azok ráadásul, amelyeket olyan tudósoknak, művészeknek illene tisztázniuk, akiknek a személyes élményeik is a vitán felül álló igazságok tudatosítását szolgálhatnák.
– Magyarország második világháborús részvételét hitelesen bemutatni, a kelet-közép-európai sorskérdéseket tisztázó nagy drámákat a világ elé tárni a mi nemzedékünk feladata volna, igen. Akik gyerekfejjel éltük meg a második világháborút, éles ítéletű fiatal emberként az ötvenes–hatvanas éveket… Most azonban ott tartunk, hogy a magyar ember szinte többet tud az Egyesült Államok világháborús szerepéről, mint a sajátjáról, mert az gyakrabban tűnik fel a képernyőnkön, a mozivásznon. Mi történt velünk? Valószínűleg az eltelt negyven–ötven év adja meg erre a kérdésre az egyik feleletet, amikor térségünkben a világháború tabu témának számított, vagy csak olyan feldolgozásokra nyílt volna lehetőség, amilyet tisztességes filmkészítő sosem vállalna, a filmesek jobbik része ugyanis nem szeret hazudni. Ma pedig, hogy egyetlen világhatalom maradt a porondon, ennek az egyetlenegynek az érdekei szerint formálódik még a mozgókép is. A győztesek szeretik ünnepelni magukat…
– Vajon elmondható-e, hogy a háborúnak vége, felejtsük el, ha a XX. század legnagyobb világégésének alapvető tényeivel – például a veszteséglistájával – sincsenek tisztában az emberek?
– Dehogy mondható! S akik arra számítanak, hogy a felejtés homálya mindent befed, megoldást ad a világ bajaira, rosszul kalkulálnak. A fel nem tárt, ki nem tisztított sebek újabb betegségek előidézői lehetnek.
– A náci munkatáborok, megsemmisítő telepek helyén ma emlékmű s múzeum áll, az utókor gyászolhat, tiltakozhat s okulhat e monumentumoknál. De mi emlékezteti a világot a szovjet lágerek embertelenségeire?
– Amikor 1992-ben a Magyar nők a gulágon című filmet forgattam, azzal az asszonnyal, aki nyolc évet húzott le a Balkas-tó melletti lágerben, visszamentünk rabságának a helyszínére. A tábor már csak romjaiban volt föllelhető, a föld alatti börtönt még megtaláltuk, a nagyobb épületek alapköveit is, mellettük korszerű fegyintézetet emeltek. Helikopterről szerettük volna lefilmezni a vorkutai haláltábort, ahová az elbeszélések szerint csak odafelé vitték a rabokat, visszafelé út sem igen vezetett, kevesen kerültek ki élve Vorkutából. Egyszer valahol lett és litván táborlakók felvételeit mutatták nekem, egy-két szerencsés túlélő még vissza tudott menni, hogy megörökítse a poklok poklának nevezett Vorkutát. Atomtámadás utáni tájat ábrázolt a kép, mintha valamilyen titokzatos erő mindenkit megölt volna, de a tárgyak, a talicska, a lapát, a traktor mind úgy maradtak ott, ahogyan utoljára használták őket. Mielőtt felszálltunk volna, kicserélték kísé
origo.hu
Tragédia a Palatinuson: megrázó részletek derültek ki
