Az elfoglalás-felszabadítás vita nem alap a történtek átírására

Mostanáig vártam, hogy egy arra illetékes és érdemes válaszol Muszatov orosz nagykövet úr hosszúra nyúlt olvasói levelére (Amit a Népszava kihúzott a nagykövet leveléből – V. L. Muszatov: 1958-ban az MSZMP vezetősége nem fogadta el a szovjet csapatkivonásra tett javaslatot, Magyar Nemzet, 2005. április 22., 19. oldal). Paál István hozzászólásával (Agyonlőtt édesapám és a „felszabadítók”, május 6., 19. oldal) semmi bajom, de személyessége okán nem az, amire igazán gondoltam. Az viszont tény, hogy megállapítható az orosz diplomataképzés hagyományosan magas színvonala, és a nagykövet úr is igen jó formát futott. Még akkor is, ha a pálya – pestiesen szólva – egy kicsit lejtett.
Igaz, hogy a második világháborúval foglalkozó írások az utóbbi időben megszaporodtak, de ezek nem a mai Oroszországgal, hanem a Szovjetunióval kapcsolatosak. A szerzők többsége pedig nem vonja kétségbe a Szovjetunió második világháborús szerepét és azt sem, hogy ők hozták a legnagyobb véráldozatot. A vita az elfoglalás és a felszabadítás fogalmak körül zajlik. Javaslom, ebben fogadjuk el azt a hivatalos moszkvai kommünikét, amit Budapest eleste után adtak ki, és ami elfoglalásról tett említést. Továbbá: egy tárgyilagos írásból hagyjuk el a jelzőket. A horthystával szemben én is tudnék sztálinistázni – de minek? Arról nem is szólva, hogy a két személy megítélésének összevetése érdekes eredményre vezetne, ami nem biztos, hogy elnyerné a nagykövet úr tetszését.
Igaz, hogy Magyarország érvényesítette területi igényeit, és területeket foglalt el. De hol és mikor? A Szovjetunió, élén Leninnel, elítélte a trianoni békeszerződést. Történészek, tudósok, kutatók már akkor is és ma is megegyeznek abban, hogy a második világháború okait az első világháborús békeszerződésekben kell keresni. Magyarország csak a saját területeire tartott igényt, azokból foglalt vissza valamennyit az akkori európai nagyhatalmak hozzájárulásával és engedélyével. Magyarország azt vette vissza, ami az övé, még a hitleri csapatok Szovjetunió elleni támadásának megkezdése előtt. A nagyhatalmi hozzájárulás ára pedig az volt, hogy a kommunizmus elleni harc címén részt kellett venni a Szovjetunió megszállásában. Magyarország azonban nem tett olyat, mint Románia, amely a megszállt Krím környéki területeket örök időkre Romániához csatolta, és ezt a román parlament meg is szavazta. Hangsúlyozom, kényszerből voltunk – hol is? – „szovjet-Ukrajnában és az Oroszországi Föderáció számos megyéjében”. Ügyes megfogalmazás, de tény, hogy a magyar hadsereg a Szovjetunióban volt. Azért érdekes ez a megfogalmazás, mert így próbálja igazolni Oroszország mai magatartását, amely a Magyarországról illegálisan elrabolt javak visszaszolgáltatását világháborús hadizsákmány címén részben megtagadja, tudniillik magyar katona a mai Oroszország területén legfeljebb hadifogolyként ha megfordult. A magyar hadsereg Oroszország mai területén sem harci cselekményt, sem békefenntartó szerepet nem folytatott.
Az ötvenes években jártam általános iskolába, ahol azt láttuk, hogy gyűlölet csak a politikusokban és a katonai vezetésben volt a Szovjetunióval szemben, a munkásosztály és a parasztság azonban szimpátiával viszonyult a szovjet hatalomhoz. Példa van rá, hogy az egyszerű katona és a polgári lakosság között folyt a fraternizálás. Olyannyira, hogy a doni áttörés után a partizánok a polgári lakosságon keresztül magyar katonáktól szerezték be információikat, és nem azért, mert a magyarok olyan bolondok lettek volna. Érdekes, hogy míg a nagykövet úr elegáns nagyvonalúságával átsiklik a Vörös Hadsereg által elkövetett atrocitások felett, addig a magyar megszálló csapatok által elkövetett bűncselekményekről és rémtettekről ír. Háború volt, annak minden következményével. Bizonyára voltak túlkapások is, ezek azonban nem voltak jellemzők, és ha az illetékesek tudomására jutott, bizony igen szigorúan jártak el. Fel kell menni a Magyar Országos Levéltárba, és utánanézni a történteknek. Megvannak, megtekinthetők. Egy biztos: a magyar katonák nem erőszakolták meg tízezerszámra a nőket, nem fosztogatták a polgári lakosságot, lángszóróval nem égették el a magatehetetlen sebesülteket, és erre felkészített különleges osztagok nem járták a bankok páncéltermeit, egyházi intézményeket, múzeumokat, könyvtárakat, hogy kirabolják azokat.
Igaz, Horthy és környezete Sztálinhoz fordult békét kérve, s igaz, hogy nem tudták kivezetni az országot a háborúból. De csak azért, mert Sztálin nem engedte, Eduard Benes és a románok követelésére, hogy Magyarország a háború után az általa visszafoglalt területek érdekében ne érvelhessen. Emlékezzen a nagykövet úr Sztálin legendás kijelentésére, hogy a magyar kérdés csak vagonkérdés! Emlékezzen a nagykövet úr a volt moszkvai japán követség „sárga szalonjára”, ahol megvárakoztatták a magyar delegációt, „csak addig”, amíg az események már végleg eldőltek. Emlékezzen a nagykövet úr Debrecenre, ahol az Ideiglenes Nemzetgyűlés és a kormány megalakulása után, amikor volt ember is és fegyver is, szovjet hozzájárulás hiányában a magyar harcolóegységek nem állhattak fel.
Valószínűleg igazak a hadifoglyok számával kapcsolatos adatok. Nem szól azonban a nagykövet úr a polgári áldozatokról, akiket szintén szép számmal hurcoltak el a szovjet katonák. A malenkij robotról, az utcán találomra összefogdosott ártatlanokról, amely során sok tízezer polgári lakost szállítottak ki Szibériába és a Szovjetunió távoli pontjaira. Hogy közülük mennyien tértek élve haza, az is megérne egy misét. Ami a teheráni és a jaltai konferenciákat illeti, tudomásom szerint azokon nem csak a németekről volt szó. A vesztes feleknek igen jelentős emberi és anyagi hozzájárulással kellett részt venniük a Szovjetunió újjáépítésében.
Igaz természetesen, hogy a Szovjetunió a fasizmus ellen viselt honvédő háborút, de vitatom, hogy ne akart volna egyúttal idegen területeket elfoglalni. Emlékezzen a nagykövet úr Winston Churchill híres cédulájára: Magyarország esetében a győztesek közötti felosztás aránya ötven-ötven százalék. Ami aztán a gyakorlatban száz százalék lett a Szovjetunió javára. És a zsigeri elszólásra, miszerint az 1947-es békeszerződés előtt a régi állami gépezetet le kell bontani. Miért? Azért, ami utána következett. Nem valós sejtetés, hogy mindez a Szovjetunió befolyása nélkül nem történt volna meg. Érdekes egybeesés továbbá az osztrák államszerződés aláírásának és a Varsói Szerződés megalakulásának dátuma: 1955. Mint ahogy az is, hogy 1955–1957 között mit csinált a Vörös Hadsereg Magyarországon. Különösen 1956-ban. Ami pedig Nyikita Hruscsov 1958-as felajánlását, illetve Kádár János és az MSZMP kérdését illeti arról, hogy a szovjet haderő kivonult volna Magyarország területéről, csak ezt az MSZMP nem akarta, és így az meg is hiúsult. Nos, a jelenlegi iraki vezetés is kérte az amerikai kormányt, hogy csapatai az iraki háború befejezése után is maradjanak a közel-keleti államban. Nem véletlen, hogy az Irak tartós megszállása ellen felmerülő nemzetközi kifogásokat a Fehér Ház hasonló retorikával hárítja el. Gondolom, erről a kérdésről megvan a nagykövet úr véleménye. Ugyanaz az én véleményem Kádár 1958-as kéréséről.
Egyébként egyetértünk abban, hogy a kutatókra még komoly feladatok várnak. Az elfoglalás-felszabadítás vita nem alap a történtek átírására.
Horányi Ödön
Budapest