Az üvegfalon innen és túl

Valamikor az ezerkilenszázkilencvenes évek közepén egy festő és egy fotós, miután huzamosabb ideig gyakorolta a világmegváltást a már csak az emlékezetben létező Rozmaring presszó teraszán, besétált a Műcsarnokba, ahol épp kortárs művészeti fesztivál volt. Csak egy szemvillanás, és máris elkezdték az előadást, a földön fetrengtek, mutogattak, gurultak, a tisztes, úri közönség pedig hamarosan gyűrűt vont köréjük, mert meg voltak győződve arról, hogy amit látnak: performance. Egyesek az előadás mélyebb rétegeit is azonnal értelmezni tudták, pedig a mélyebb rétegekben legfeljebb nyolc nagyfröccs és jó adag impertinencia volt. Azt az „előadást” a közönség sznobizmusa avatta művészetté. A történetből nagyon könnyű lenne levonni azt a következtetést, hogy a performance nem más, mint átverés, a művészet utáni kor és a jóléti társadalom vergődése.
Csak éppen ez – még ha a társadalom meghatározó többsége ezen a véleményen is van, mint ahogy a társadalom meghatározó többsége egykor átverésnek tartotta az impresszionizmust, a „szép” (akadémista) képek festőinek művészetével ellentétben, később pedig átverésnek tartotta mondjuk Picassót, mert akkor már a „szép” impreszszionista képeket szerette – nem igaz.
A performance, amely leginkább abban különbözik minden mástól, hogy egyszeri és megismételhetetlen, az előadó-művészet olyan fajtája, amelyben elfér a képzőművészet, a zene, a tánc és az irodalom is – annak ellenére, hogy néha tényleg nagyon nehéz megkülönböztetni a provokációtól és az olcsó happeningtől.
Ha az ember performance-fesztiválra készül, és valamit szeretne megérteni ebből a műfajból, jobb, ha otthon hagyja az előítéleteit, a művészeti szabályrendszerekről alkotott elképzeléseit és az elvárásait. Pontosan így indultunk el Budapesten a Gödör Klub felé, hogy úgy nézzük a dolgokat, mint az épp eszmélő gyerekek: csodálkozva, tisztán. Ami azt illeti: végül megérte.
Sajnos félresikerült provokációval kezdődött. Két fiú, teljesen meztelenül két üvegajtó között, ötszáz indiai füstölő áthatolhatatlan ködében kórusban olvasott, vélhetőleg valamiféle Hamvas-parafrázist (azért csak vélhetőleg, mert hallani nemigen lehetett, mindenesetre A bor filozófiájának bizonyos mondatai visszacsengtek), a közönség merészebb vagy figyelmetlenebb tagjai pedig néha átvonultak kettejük közt a színen. Ebből a helyzetből akár ki is lehetett volna hozni valamit, ami tényleg provokatív – kár, hogy nem sikerült. Meztelennek lenni a közönség előtt ötven éve: semmi. A XXI. század már torkig van a meztelen testekkel, hónapról hónapra levetkőzik valaki a színpadon vagy a város közepén. Unalmas. A legunalmasabb az, hogy sokan azt hiszik: ha „bevállalták”, akkor megtették a provokatív gesztust is, és a társadalom egyik fele majd őrjöng az erkölcs nevében, a másik fele meg tüntet a meztelenkedők jogaiért. Ezzel szemben a társadalom egyszerűen immúnis már az efféle akciókra. A meztelenség már nem „tett”. Az első felvonás félresikerült.
A folytatás sem ígért többet. Aztán hirtelen megtörtént a művészet a színpadon.
Fekete-fehérben, a zsigerekig hatoló zenével, pantomimszerűen. Atlasz Gábor előadását az oslói múzeumból ellopott Munch-festmény története ihlette, illetve, ahogy az előadásból kitűnt, maga az ellopás mint akció. Nehéz visszaadni szavakkal a látványt, amikor az előadó maga a tolvaj, a kép és az ellopott Sikoly, amikor az arca a jól ismert festmény egyetlen alakjának arcát formázza, amikor ordít hangtalan, és az egész látvány egyszerre maga a Munch-kép és a történet, meg a pszichológiai helyzet, amikor a mozdulataival átemel egy olyan dimenzióba, ahol a racionalitás már nem, csak az ösztön, a rezonálás működik, s mindezt úgy, hogy amit látunk, az szép. Amit látunk, az művészet.
És a közönség ráérez, súlyosul a csönd és a figyelem. Aztán elfoszlik a pillanat.
Átterelnek a hátsó terembe. Az este legkülönösebb akciója az extrém Free Zoo hajvágóshow, ami a sötétben világító színes díszletekkel és idegölő zenével, valamint a flexelés zajával párosítva rendkívül látványos, az viszont rejtély marad, hogy mitől művészet – a vizuális sokk mögött rejtve marad a többi réteg, és ez így kevés.
Az este ezután átfordul táncszínházba: Tóth Tímea és csapata teljesen feketében, a földre szórt vörös párnákon tekeredik, csavarodik, mászik és egyensúlyoz, táncol, és a levegő megtelik feszültséggel, nem érnek egymáshoz, de mégis; és az ember ráismer a magába temetett ösztönökre, a vonzás-taszításra, a pillanatra, amikor egy tekintetben felvillan a saját arca, és mosolyba szalad mindene, aztán a pillanattal a ráismerés is elenyész, mert ez igen-igen kemény világ, és tovább kell menni, nem lehet ösztönlénynek lenni, még ha fáj, akkor sem… Profik. És érzékenyek.
Mint ahogy profi Ladjánszki Márta is, aki valamiféle földöntúli fehér jelenségnek öltözve kint ad elő, az üvegfal túloldalán, míg bent hatalmas kivetítőn női arc, arcok változnak, olyan, mint a mese, mint ahogy a még nem szabályozott és nyesegetett gyerekész elképzeli a mítoszvilágot, ahol minden lehet…
Minden lehet: ez a performance. Hülyéskedni is lehet. Meztelenkedni is lehet. Provokálni is. És művészetet csinálni is. Ha az utóbbi sikerül, az pedig semmivel sem kevesebb, mintha bevett formában – műfajban – történnék. Feltéve, hogy az úri közönség sem veszíti el a legfontosabbat: az érzékenységet arra, ami szép és igaz.