Hosszas elzárkózás után Albánia minden energiáját összeszedve küzd, hogy végre lerázhassa magáról az elmúlt évtizedek nyomasztó terhét, s megnyithassa kapuit a külvilág felé. A dicstelen múlt jelképei az egész országot elborító bunkerek – nem csoda hát, hogy a kormány ezektől próbál elsőként megszabadulni.
A több mint hétszázezer (!), többnyire egyszemélyes betonerődöt a harmad magyarországnyi állam néhai rettegett ura, a sztálinista Enver Hodzsa építtette a hetvenes évek második felében, miután elfordult a Szovjetuniótól, csalódott Kínában is, s az önerőre támaszkodásban látta az albán felemelkedés egyetlen útját. Hruscsov korábban még a „keleti blokk” üdülőparadicsomának tekintette a festői Albániát, Hodzsának azonban más tervei voltak. Iparosításról és ütőképes hadseregről álmodott, az országot hermetikusan elszigetelte a külvilágtól, a népszokások egy részét betiltotta, a lakosságot a totális elnyomógépezet szerve, a Sigurimi néven ismert titkosszolgálat révén tartotta rettegésben.
Enver Hodzsa hivatalosan ateista-kommunista rendszere immár szerencsére tovatűnt, a betonbunkerek azonban maradtak. Bárhol járunk is az országban, talán nincs olyan mező, legelő vagy akár kert, ahol ne érnék egymást ezek a félgömbszerű, furcsa fedezékek. Faluk mintegy fél méter vastag, tömör betonból készült, felrobbantani, szétkalapálni így szinte lehetetlen őket. Eltüntetésükre Tirana szerint nem maradt hát más lehetőség, mint hogy a felszámolásra ítélt erődöket daruval kiemeljék a helyükről, majd úgy, ahogy vannak, beledobják őket a tengerbe.
Történelme, földrajzi elhelyezkedése, hagyományai és vendégszeretete persze sokkal többre rendelné a szkipetárok – ahogy az albánok nevezik magukat – földjét, mintsem hogy csak a szegénység, a maffia és az elzártság jusson eszünkbe róla. Egyedülálló ország ez: miközben Tirana utcáit kicsinosították, sorra nyílnak az új üzletek, s nyugatról is egyre többen találnak itt befektetési lehetőségeket, addig a világ csak rémhíreket hall a Balkán talán legelfeledettebb szegletéről. A jó minőségű Szkander bég konyakra vagy az albán kagylókonzervre persze sokan emlékezhetnek még, csakhogy időközben ezek a termékek is lekerültek a külföldi üzletek polcairól. Hiába tehát a küzdelem, a közeli kis ország valójában ma sem más, mint „fehér folt” a térképen. (Igaz, Kárpátaljáról érkezve így sem Tirana környéke tűnik Európa leglehangolóbb térségének.)
Kint jártunkkor az albán futballválogatott épp egy–egyes döntetlent játszott az Európa-bajnok Görögországgal, ám vendéglátóink a két ország közötti nem éppen szívélyes kapcsolatok miatt sokkal inkább a politikát, mintsem a sport szépségét látták az eseményben. A meccs idején Tiranában tartózkodó Mádl Ferenc államfőt Grosics Gyula és Buzánszky Jenő is elkísérte, így aztán a delegációval találkozó egykori albán klasszisok is szívesebben beszéltek a régi emlékekről, mint a ma csatározásairól. Az aranycsapat 1950-ben 12:0 arányban győzött az albánok felett, ám a vesztesek – mint azt maguk mesélik – mégsem kudarcként gondolnak vissza az eredményre, hanem több mint fél évszázad elteltével is valóságos csodának tartják, hogy egyszer együtt léphettek pályára a világon mindenhol jól ismert magyar futballistákkal. A közelebbi múltban már aligha találnánk országaink között kapcsolódási pontokat, noha a lehetőségek ismeretében Albániának a magyar kül- és gazdaságpolitika kiemelt célországai között kellene szerepelnie.
Tirana utcáit járva persze érezhetők a fejlődés jelei, ám a sorra épülő csillogó üvegpaloták ablakában nyomorúságos viskók képe tükröződik, s miközben a kórházakban gyógyszerre sincs pénz, az emberek többsége Mercedesszel furikázik. Majdhogynem közép-európai életszínvonal (ez is nagy szó) ötvöződik itt közép-afrikai szintű infrastruktúrával, a nyomortól pedig valójában kizárólag az államilag eltűrt feketegazdaság óvja meg az országot. De ha már a kormány nem tud gondoskodni az emberek jólétéről, legalább nem akadályozza őket a boldogulásban. A meglehetősen magas – nem a havi százeurós átlagfizetésekhez mért – árszínvonal az adók révén az államot többletbevételhez juttatja anélkül, hogy ez a költségvetést kiadással sújtaná.
Sólyom Zoltán ötödik éve dolgozik Tiranában diplomataként, s aligha gondolta, hogy a kambodzsai szolgálat után Európában is érhetik még meglepetések. Mégis megdöbbenve mesél az emberi kiszolgáltatottságra talán minden más elbeszélésnél jobban rávilágító dokumentumfilmről, amelyet a közelmúltban látott az egyik albán kereskedelmi televízióban. A műsor egy apát mutatott be, aki az éjszaka közepén próbált életveszélyben lévő kislányának orvosi segítséget szerezni. Mivel a mentőszolgálat gyakorlatilag működésképtelen, a férfi kétségbeesésében saját kocsijával vitte gyerekét a kórházba. Akkor még nem tudhatta, hogy életmentő segítségben ott sem bízhat. A tévéstáb rögzítette, amint az apa Mercedesével felhajtott a kórház lépcsőjén, s a reflektort bekapcsolva világított végig a kihalt folyosón, ahol a szinte folyamatos áramszünet miatt még a lámpák sem működtek. Bemutatták, amint a sötétből előbotorkáló orvos hideg alumíniumlapra fektette a lemeztelenített kis testet, s nyomkodással próbálta megállapítani a sérülések fokát. Nincs kötszer, nincs gyógyszer – hangzott a kommentár. Csempészhetsz alkoholt, lehetsz sikeres vállalkozó, s tele lehet a zsebed euróval, van, amit még pénzért sem kaphatsz meg. Ilyen az életed, az egészséged, s ha ezek kerülnek veszélybe, Albániában ne sok jóra számíts – hangzik a film tanulsága.
A kórházakban nincs kivételezés. Néhány hónapja a tiranai dán nagykövet felesége szorult orvosi ellátásra, s a többször használatos injekciós tűktől olyan bőrfertőzést kapott, amelyet talán sosem lehet meggyógyítani. Sürgősségi ellátás gyakorlatilag nem létezik, az egész országban csak a tiranai katonai kórház rendelkezik életmentéshez szükséges felszereléssel, s ott is mindössze egy helyiség alkalmas nagyobb beavatkozásokra. A kórtermekben nincs fűtés, élelemről, ágyneműről pedig minden beteg maga gondoskodik.
Az ország pénzügyi helyzetét 1997-ben sújtotta a mai napig kiható teljes csőd, ebben az évben omlott össze ugyanis a mindaddig nagy népszerűségnek örvendő piramisjáték. Csaló cégek éveken át magas kamatot ígérve szedték be az albán családok csekélyke megtakarításait, majd a kifizetések közeledtével jött a nagy csalódás. A megtévesztett és nemritkán földönfutóvá lett emberek nem hagyták annyiban, s felkelést robbantottak ki. A gyenge állami szervek nem tudtak megbirkózni a lázadással, a gazdaság összeroppant, a rendőrség és a katonaság pedig lényegében feloszlott. Hetekig szóltak a fegyverek, s az anarchia közepette állandósultak a fosztogatások. A népharag egyik célpontja az akkori elnök, Sali Berisha volt, aki jobbnak látta, ha magángépén Görögország felé veszi az utat. A választások kiírása elől azonban nem futamodott meg, még ha biztos lehetett is az azóta regnáló szocialisták győzelmében. Szinte hihetetlen, hogy a gazdaság a teljes káosz és a kibontakozó koszovói válság ellenére ezt követően pillanatok alatt talpra állt, ami nehezen valósulhatott volna meg a helyi oligarchák titkos svájci széfekben pihenő aranytartalékai nélkül. A balkáni országban ma viszonylagos rend honol, s a közbiztonság is napról napra javul.
A vendég szent, s a ma is létező vérbosszú elől védett. Ez persze a turisták csalogatásához túlságosan ijesztő érv, ám fontos része a törzsek közti törvénykezést (északon legalábbis) máig szabályozó gyűjteménynek, a Kanunnak. A sokáig csak a szájhagyományként létezett szabályzat kimondja, hogy történjék bármi, a vendég oltalmat élvez, s a vele szemben gyakorolt tiszteletadás mindenki számára kötelező. Talán ennek is köszönhető, hogy egyre többen merészkednek be turistaként Albániába, ahol biztos, hogy kellemes és izgalmas meglepetésben lesz részük. A hangulat a Közel-Keletre emlékeztet, beleértve azt is, hogy a kátyúkkal teli utakon száguldozó járműcsodák itt sem sokat törődnek a közlekedési szabályokkal. A széles sugárutak mentén sütödék kéményei füstölögnek, a kocsmákban pedig a kizárólag albánul beszélő pincér széles mosollyal kínálja a kissé savanyú, ám a finom szőlőpálinkával, a rakival mégiscsak jól csúszó Tirana sört. A fővárosnak már van fejlesztési terve is, amelyből egyre több kezdeményezés megvalósul. Az utcák tiszták, a járdákat szépen kikövezték, a boltok tele vannak áruval – holott néhány éve erről még szó sem lehetett. Tirana első emberét, a festőművésznek sem utolsó Edi Ramát még a „világ főpolgármesterének” is megválasztották, ezzel is elismerve páratlan sikereit. Nem mindennapi élmény a sorból némileg kilógó opera sem, ahol a nézők előadás közben ki-be járkálnak, levetik cipőjüket, esznek-isznak, olykor rágyújtanak.
Albánia szerepének felértékelődését jelzi, hogy a hátizsákos külföldiek mellett az utóbbi időkben egyre több vezető politikus is az országba látogat. Őket a repülőtéren általában elegáns fekete Mercedes várja, amely olyan öreg, hogy még Enver Hodzsát is szállíthatta. Ezt az autót viszont legalább nem siratja eredeti gazdája, ellentétben az Albánia-szerte cikázó járművek jelentős részével. A főutak mentén egymást érik a használtautó-kereskedések, amelyek ezerötszáz–kétezer euróért jó állapotú, magas kategóriájú német kocsikat kínálnak. „Nincs ezekkel az autókkal semmi baj – hárítják a seftesek az értetlenkedő kérdéseket –, csak a határt nem szabad átlépni velük” – teszik hozzá. A helyi hatóságok ugyanis, mint oly sok más esetben, a forgalmi engedélyek kiadásánál sem túl szigorúak, ám a szomszédos országok határőrei valószínűleg egyből kiszúrnák, hogy az Albániában a legnagyobb nyugalommal használt autó bizony lopott. Azt mesélik, egyszer még a miniszterelnök konvojában is haladt olyan kocsi, amelyről a határon kiderült, hogy körözik.
A leginkább megrázó élmény mégis akkor éri a magyar utazót, ha belekóstol a Tokaj néven forgalmazott rettenetes borba, amely a nevét onnan kapta, hogy a szőlőtőkéket jó húsz esztendővel ezelőtt a híres magyar bortermelő vidék lankáiról telepítették át. Igaz, mint mesélik, azóta egyetlenegyszer sem metszették vagy permetezték a mára teljesen elvadult növényeket.
Újságíróként nem mindennapi élmény eljutni a közszolgálati televízió viharvert stúdiójába. A magyar tévéseknek az államfői vizitről készített felvételeit ugyanis – lévén egyetlen műholdsáv – csak úgy sikerült átjátszani Budapestre, hogy az albán kollégák tíz percre egész egyszerűen megszakították az országos adó műsorát. Az egész világon bevett gyakorlat, hogy hasonló helyzetekben a helyi televíziók biztosítanak szabad átjátszósávot a külföldi kollégáknak, ám ezt talán sehol máshol nem úgy teszik, hogy a híradó után a helyi tévénézők egy számukra érthetetlen nyelvű, vágatlan munkaanyagot kényszerülnek végignézni, majd – mintha mi sem történt volna – elkezdődik az esti film.
Aki először lép Albánia földjére, aligha értheti meg egyből ezt a sajátos országot. A helyiek például, ha egyetértenek valamivel, úgy rázzák a fejüket, mint a bolgárok. A „nem” albánul ráadásul úgy hangzik, hogy „jo”, vagyis ha valaki bólogat, s a magyarban az egyetértést kifejező szót mondja, az annyit jelent, hogy „nem”. A helyzetet bonyolítja, hogy külföldiekkel találkozva az albánok gyakran megpróbálnak úgy jelezni fejükkel, mint a többi európai, csakhogy ebbe végül általában maguk is belezavarodnak. Mikor először jártam Albániában, az első embert, akivel találkoztam, valahogy mégiscsak sikerült lebeszélni arról, hogy társaságunk számára levágja a birkáját vacsorára. Így hamar kiderült az is, hogy a kommunikációs nehézségeken túllépve rendkívül barátságos ország tárul fel előttünk, amelynek eredményeiről, nagyra törő céljairól immár Európa is elismerően szól.
Tirana a térség jövőjének alakításában is kulcsszerepet játszik, elég csak a már több mint kilencven százalékban albánok lakta Koszovóra, az etnikai ellentétek miatt gyakran zavargások sújtotta Macedóniára vagy akár Montenegróra gondolni, amelynek déli részén szintén nem elhanyagolható a szkipetárok jelenléte. Mindemellett Nyugat-Európában is több százezer albán keresett már menedéket a jobb élet reményében – hazautalt euróikkal nem kis részt vállalva a balkáni „jólét” biztosításában. A változások mindazonáltal jó irányban haladnak, így ha a fejlődésnek nem vet véget egy újabb piramisjáték, akkor a Balkán más államainak példáját követve egyszer talán Albánia is felkerülhet a lesajnáló mosolyoknál többet érdemlő országok térképére.
Virágzó szervkereskedelem
Néhány évvel ezelőtt az észak-albániai Shkodra környékén nyoma veszett három fiatal cseh turistának. Prága nagy erőket összpontosított állampolgárai felkutatására, ám nem járt eredménnyel. Hogy mi történhetett a három fiatallal, már sosem fog kiderülni. Vannak, akik szerint a hegyekben túrázva rablógyilkosság áldozataivá váltak, mivel azonban sem ruhafoszlányok, sem pedig a holttestek nem kerültek elő soha, egyesekben felmerült, hogy szervkereskedők állhatnak a tragikus eset mögött. Bizonyítani semmit sem lehet, az mindenesetre tény, hogy évente több száz – az ENSZ Gyermekvédelmi Alapja, az UNICEF szerint háromezer –, főként szegény, csavargó albán gyerek tűnik el nyom nélkül. Tavaly Görögországban előkerültek olyan dokumentumok, amelyek bizonyították, hogy jelentős szervkereskedelem folyik a két ország között. A nyomozók úgy vélik, a gyerekeket Albániában rabolják el, majd Észak-Görögországban távolítják el szerveiket. Más fiatalokat koldulásra, prostitúcióra kényszerítenek. Az albán lapok egy időben kész tényként kezelték, hogy a görög Jianitszá klinikájára a bűnözőcsoportok szinte futószalagon küldték az elrabolt fiatalokat, a kioperált egészséges szerveket aztán eurótízezrekért adták tovább a világ gazdagabb országaiban. Tavaly ugyancsak albán családok azzal vádolták a jianitszái orvosokat, hogy csecsemőkereskedelemben is részt vesznek. Az emberkereskedők állítólag arra vettek rá a terhes anyákat, hogy gyermeküket Görögországban adják el az adoptáló szülőknek, újszülöttenként mintegy 200 dollárért.
