A világ színpadain máig játszott román szatíraíró színdarabjainak papírra vetésekor ugyan a francia bohózat technikájának nyomvonalán indult el, de sokkal meszszebbre jutott. Az 1880-as évek közepén egyenesen a XX. század ötvenes éveinek abszurd világába. Az abszurd drámairodalom nyitódarabjának (A kopasz énekesnő) szülőatyja – a háború előtt szerencsénkre Párizsba emigrált – román Ionesco, Caragialétól eredeztette művészetét. Jó okkal. Elődje ugyanis, a francia szalonvígjátékok csipkezuhatagát elsöpörve, újgazdag, külvárosi szatócsok, borbélyok portáján bukkant színpadi szüzsére, s valóságos társadalmi panoptikumot teremtett álliberális szólamokat puffogtató politikusok, haszonleső tisztségviselők, korrupt rendőrök, hivatalnokok, megtollasodott, primitív kereskedők, megvásárolható, ordénáré szépasszonyok karikatúráiból, akik ráadásul a „magasabb” körök franciás (fél-) műveltségét majmolják, a maguk ellesett-eltorzított szófűzésével.
A Farsang (az eredeti cím – D’ale carnavalului – szerint Farsangolósdi lenne) társadalmi szatíra a javából. Volt is elég baja miatta szerzőjének. A Nemzeti Színház kapott (íratott) egy kitűnő alapszöveget; Parti Nagy Lajos megtalálta azt a soha nem létezett, mégis karakterisztikus nyelvi közeget (magyarul), ami a külvárosi felkapaszkodók nevetséges, úrias-beszédmajmoló figuráinak világát jeleníti meg. Caragiale szellemiségének egyfajta magyar változatát. Az ember, aki jól ismeri az eredetit, már a szöveg olvastán dől a nevetéstől. A rendező Jordán Tamás pedig elképzeli a komédia magyar változatát. Ami viszont korántsem sugallja a román szatirikus remekíró darabjának valódi szellemét. „Megáll” a francia bohózati rugók mechanizmusának színpadi kiépítésénél, az iramló tempódiktálásnál, ami néhol ugyan lelassul, elnyúlik, a helyzetkomikumok egymásra halmozásánál, a jól szerkesztett komédia jól komponált színpadra állításánál, a poénok kihegyezésénél. Egyszóval, mulatságos, nevettető előadást látunk, ami önmagában már erény. Ám – nem Caragiale. Mint ahogyan sosem nem láttam vérbeli Caragiale-előadást magyarországi rendezésben.
Ha „magyar” komédiaként kezelem, szórakoztató bohózati alakítások sorát látni: Udvaros Dorottya, a „ploesti forradalmárnő”, amúgy kitartóját is fergeteges temperamentummal csaló Micája, Gazsó György urának kalandjait „koordináló-kivédő”, külvárosi borbélysegéde, örökkén loholó-sopánkodó bohózatbonyolítója, Sinkó László a tekintélyes külseje mögül fölszarvazását számon kérő Lőcslábú, a többszörösen átvert Mache, a felismerhetetlenségig elmaszkolt Kaszás Attila, a link adóhivatali segédtollnok kitűnő megtestesítője, Csankó Zoltán az ugyancsak fölszarvazott, hamiskártyás exrendőrtiszt, a felbőszült, nagyhangú Pampon, Udvaros mellett a kevésbé karakterisztikus, karmolászós kiscica, Murányi Tünde (Didina), vagy a snájdig borbélyüzlet-tulajdonos, a két csalfa nőt és kitartóikat ujja köré csavaró, csirkefogó Nae szerepében az urizálás utánzását (alkatánál fogva) kevésbé talpraesetten ironizáló Szarvas József tartják magukat a rendezői elképzeléshez, és javában komédiáznak, nemegyszer öncélúan, mert a szórakoztatáson túl mit sem érezni az előadásban. Gyöngíti a produkció tempójának iramlását, látványvilágát, hogy nem tudni, mely okból, teljességgel elmarad az obligát farsangoló-bálozó sereg gyakori átcsörtetése a színpadon, vagy legalábbis láttatása a háttérben.
Dőry Virág ama bizonyos balkáni mahalához (sajátosan délromán külvárosi világhoz) még érintkezési pontjaiban sem illő, ízléstelenségében inkább cigányosan tarka, újgazdag jelmezeket kreált; és eltérítette az előadást a darab eredeti szellemiségétől, balkáni lepusztultságot sugalló rozzantságától, szürkeségétől Horesnyi Balázs dekoratív díszlete is. De hát miért épp ők éreznének rá – e széles országban – Caragiale halhatatlan szatírájára?
origo.hu
Hét elfogatóparancs van ellene, egész Európában körözik a magyar bűnözőt
