(mi a méltóság…)

Én nem tudom, hogy a jelenlegi helyzetben a Magyar Köztársaság elnöke, mint a legmagasabb közjogi méltóság, miként testesíthetné meg a nemzet egységét. Mindenfajta acsarkodónak a kedvére lenni ugyanis lehetetlen. Ennek ellenére megfigyelhető belpolitikai életünk utóbbi tizenöt esztendejében, hogy az állam elnöke tekintélynek és közmegbecsülésnek örvendett a közvélemény-kutatások szerint, Göncz Árpád és Mádl Ferenc a népszerűségi listák élén állt annak ellenére, hogy az előbbinek voltak bizonyos pártkötődései, az utóbbinak pedig neokonzervatív rokonszenvei.
Mivel kerülöm a határozott véleménynyilvánítást az „én nem tudom” szellemében, azt mondom, hogy érzéseim szerint Mádl Ferenc elérte e magas közjogi méltóság ama kívánatos szintjét, amely bizonyos szempontból a tökéleteshez áll közel, mivel olyan vonásokat és törekvéseket tartalmaz, amelyek a fent említett „lehetetlenség” tézisének ellene mondanak. Az államfő intakt volt mindvégig, rokonszenve vagy ellenszenve nem manifesztálódott, személyiségének legfontosabb jegyei – az elfogulatlanság, a hit, a békességre és méltányosságra törekvés, a szerénység, a műveltség, a jog tartalmának és szellemének teljes birtoklása és tisztelete, emberi egyszerűsége és kedvessége – maradéktalanul érvényesültek; mindenki számára elfogadható és tisztelhető volt, azok kivételével, akiket vak politikai szenvedély vezérel. Mindvégig következetes maradt a joghoz, nem hozott egyetlen elfogult vagy elsietett döntést, nem próbálta kiterjeszteni a számára alkotmányosan kijelölt hatalmi teret.
Esetében szinte nem is beszélhetünk ellenérdekű félről, bár – lélekben – nyilván ellenzéke a szocialista–szabad demokrata kormánynak, tevékenységével szemben sem az MSZP, sem az SZDSZ nem emelt és nem emelhetett kifogást, a politikai botrány szele sem legyintette meg. Amikor arról beszélünk, hogy ehhez a magas méltósághoz magas szintű szakmai tudás is szükséges, nyugodtan rágondolhatunk. Békére törekvő természetéből nem hiányzik az eltökéltség és a szilárdság, amelynek semmi köze az önfejűséghez, mivel a magyar és nemzetközi jog tökéletes ismeretére támaszkodik.
Négy és fél év után minden józanul gondolkozó magyar állampolgár bízvást elismerheti, hogy Mádl Ferenc megválasztása a sokat hibázó magyar politikai elit egyik helyes döntése volt, elismerve, hogy annak idején a parlamenti szavazás első fordulójában majdnem sikerült a kétharmados többséget megszereznie. Tevékenysége során valóban a legmagasabb méltóságra jutott, s valószínűleg két dolog segítette ideáig: tudása és szerénysége. Hivatali idejének felét polgári kormányzat működése alatt töltötte, a másik felét szocialista–szabad demokrata kabinet regnálás alatt tölti. Egyik esetben sem tett olyan lépést, amellyel pártokon felül álló státusának ellent- mondott volna. Ugyanez vonatkozik beszédeiben kifejtett gondolataira is: bár mindig lelkiismerete szerint szólt, s világnézeti meggyőződését egyértelműen képviselte, sohasem sértett vagy bántott senkit. Hite még véletlenül sem rekesztette ki mások hitét.
Amit itt elmondtam róla, azt valószínűleg tudja a magyar belpolitikai elit, s érzik az emberek bal- és jobboldalon egyaránt. Sajnos az elitre a partikuláris érdekekhez való görcsös ragaszkodás jellemző, így hát valószínűleg csak az képzelhető el, hogy Mádl Ferenc búcsúja szép lesz. Imázsához természetesen hozzátartozik családja is. Legelsősorban felesége, Dalma asszony, aki mindig képes lesz arra, hogy bájt vigyen a méltóságba és szeretetet a protokollba.
Hadd mondjam emitt még azt: soha ezeken a hasábokon magyar politikust nem dicsértem, legfeljebb védtem. Mádl Ferencet a szó mindennapi értelmében nem tekintem politikusnak, ezért nem tartom dőreségnek érzelmi alapon (is) közeledni hozzá; mindig megtisztelő volt számomra személyes kapcsolatunk, amelynek során egy melegszívű, okos és kedves embert ismertem meg, akit csak szeretni lehet.
Hogy könnyű lesz-e megtalálni az utódját, én nem tudom…