Egyik sikerlemeze azt a címet viselte: Ikon. Akár a rózsaszín leányszobák falaira ragasztott plakátokra is gondolhatnánk…
– Nem vagyok kétdimenziós plakátfiú, a sztárságot a kezdetektől fárasztónak tartom, mert a színpadi lét következményei a hétköznapjaimba is betüremkednek. Például Marci fiam születése után három perccel a műtősfiú a személyi igazolványára kért aláírást. Anyám temetésekor meg a temetőszolga kívánt tőlem írásos emléket. Egyikük sem kapott. Valaki, aki a dalaim alapján régi ismerősének érzett, egy nagy üzlet mirelitpultjánál megszólított: már olyan régóta meg akartam kérdezni, mit gondolsz a halálról? Ezer ilyen hrabali történetem van. Az ilyesmit csak jó kedéllyel lehet elviselni.
– Politikailag a Terror Házával exponálta magát. Fábry Sándor is ezzel húzta ki a gyufát…
– Nem szeretek erről beszélni. Volt pár aljasság, de ez majdnem természetes egy posztkommunista országban. Valószínűleg sokaknak ekkor kerültem a látóterébe – addig afféle ártalmatlan énekesnek gondoltak. A kiállításhoz én írtam a kísérőzenét, s ez önmagában főbenjáró bűn egyes „független” médiaértelmiségiek szemében. Eszembe sem jutott a felkérés kapcsán, hogy nekem ebből bármilyen bajom származhat: a feladatot megtiszteltetésnek éreztem, és kötelességnek is. Nem gondoltam volna, hogy az Andrássy út 60.-ban évekig tomboló esztelen erőszakot bemutató intézmény ilyen nemtelen támadásoknak lesz kitéve. Az volt a legmegdöbbentőbb számomra, hogy olyan emberek gyalázkodtak a leghangosabban, akik nem is látták a múzeumot. Jóval a megnyitó előtt kezdődtek a támadások, így a bemutatkozó sajtótájékoztatóra már „csőre töltött” kamerával és töltőtollal jelentek meg az újságírók. Schmidt Mária főigazgató javasolta, hogy a jelenlévők mindenekelőtt tekintsék meg a múzeumot, hogy tudjuk, miről beszélünk. Mire visszatértek a megrendítő körútból, megcsappant a harci kedv: egyetlen rosszindulatú kérdést sem kaptak az alkotók.
– Nyilván csak a véletlen műve, hogy a Terror Háza megnyitását követően lenácizták A bosszú népe című dalszövege kapcsán. A dal kárhoztatja a kettős mércét, a lélek ürességét, fellép a brancsok és az egypártrendszer ellen, óvja a hazát a bosszúállóktól – szóval csupa demokratikus gondolat…
– Néhány sajtótermék azon erőlködött, hogy szélsőségesnek állítson be – de valószínű, hogy nem is személyesen nekem szólt ez a gesztus. Az gyűlöl, aki fél. A bosszú a gyűlölet gesztusa, a szeretetlenségé, a rettegésé: ettől pusztul a világ. Nekem ez nem tetszik. Nekik meg az nem, hogy ezt megfogalmaztam. Ilyen egyszerű ez. Elégtételként az szolgálhat, hogy a dalt tartalmazó Új törvény című album nemcsak aranylemez lett, de Az év rockalbuma címet is elnyerte, s túlnyomóan pozitív kritikákat kapott.
– Ellenségei és barátai is azt mondják: roppant tudatossággal építi a karrierjét…
– Ezt főleg azok mondják, akik kényszeresen racionális érvekkel akarják magyarázni a sikert. Számukra egyszerűbb azt gondolni, hogy a közgazdász srác marketingmódszerekkel megcsinálta magát. De a közönség ragaszkodása nem racionális jelenség, nem tervezhető, és legfeljebb csak rövid távon manipulálható – gondoljunk a „fiúbandák” átmeneti, egynyári sikereire. Én tizenhat éve vagyok a pályán.
– Mi van akkor a tervezés helyett?
– Az én sorsom legfőbb komponense a szerencse, de azért szükséges hozzá némi következetesség is. Ragaszkodom az ötleteimhez, vízióimhoz, ezeket próbálom a legjobb közelítéssel elérni. Ennek érdekében hajlamos vagyok az önkizsákmányolásra is: az általam diktált tempót csak azért tolerálják a munkatársaim, mert tudják, hogy a legszigorúbb saját magammal vagyok. Számomra az írás a legfontosabb: ez vonz, ez izgat, ez tart lázban, és persze erre van a legkevesebb időm. A koncertezés, a színpadi jelenlét ehhez képest csak szép, komoly játék, reprodukció.
– A dalszövegek mellett filmkritikákat, színházi leveleket, verseket is ír. E sokszínűségben azonban közösnek látszik a transzcendencia, az ősi mítoszok iránti vonzalom.
– Istenkereső ember vagyok, ez a legtöbb dalomban benne van. Nem részesültem vallásos nevelésben, így sokáig nem kapott irányt a transzcendens iránti vágyakozásom. Kezdetnek megfelelt Hamvas vagy Krúdy lágy panteizmusa. Az élet hétköznapjaiban jó felfedezni a szakralitást, de ez a felismerés még nem hit, ezért könnyen félre is viheti az embert. Tizenéves létemre Szindbád alakjával azonosultam: a nagyapám kalapjában jártam iskolába, de közben heavy metal zenekarom volt. Ez nem sokat változott: ma is a tradíció embere vagyok, de nem idegenek tőlem a korszerű formák. A lényeg, a mondandó mindig ugyanaz, de a formai megújulás kötelező, mert ezzel tartom ébren saját érdeklődésemet a munkám iránt. Ugyanakkor a jó szándék önmagában nem jelent egyenes utat a hithez: ahhoz közösség, segítők, tanítók is kellenek. Hálás vagyok, hogy van, aki továbblendít, ha megtorpanok: az ember a megtérés mozzanatával válik teljessé.
– Már nem törekszik eredetiségre?
– Eredetinek lenni annyit tesz, hogy az ember közel van az eredethez. Hagyomány nélkül nincs élet: nem kell újra meg újra feltalálni a meleg vizet, nem kell posztmodern mintára minden értéket megkérdőjelezni. Irónia és cinizmus között éles a határ. Ironikus vagyok, mert az önreflexió életszükséglet; de nem lehetek cinikus, mert az értéktagadás. Ezért fontos a szavak eredeti jelentését kutatni, felmutatni, megtartani. Sztálin rendszere a verőembereket „testtechnikusoknak” hívta. Orwellnél a Szeretet Minisztériumában eszelik ki a legaljasabb kínzásokat, az Igazság Minisztériuma meg hazudik. A szórontás a diktatúrák bevett technikája, mert az ember verbális lény: a szavakon keresztül kapcsolódik az eszményeihez. A szavak megrontása az eszmények tönkretételét célozza: a kortárs szórombolás is ezért zajlik. Eszmei értelemben ma is terror van: liberális, pénzközpontú véleménydiktatúra.
– Újabban nemigen győzi idővel a közönségtalálkozókat…
– Tényleg rengeteg helyre hívnak, ami lassan már összeegyeztethetetlen a munkámmal. Idén betelt a naptár. Érthető, hogy az újraépülő kisközösségek miért akarnak beszélgetni, találkozni egymással: a tömeg nemzetté szeretne válni. Öt évtized szellemi elsötétítése után nem túl rózsás a kép: a mai úgynevezett jobboldal sérelmi politikát folytat, mert valóban sérelmei vannak, amelyeken képtelen fölülemelkedni. A fájdalomból való gondolkodás fájdalmat eredményez. A dühödt polgár nem különbözik a dühödt proletártól. A sérelem nem jogosít fel semmire: két vitatkozó közül annak van igaza, amelyik közelebb van az éghez.
– Milyennek látja a hazai konzervativizmus jövőjét?
– Az értékelvű jobboldal két oldalról van szüntelen támadás alatt: egyrészt a fitymáló keresztényellenesség felől, másrészt az ősmagyaros, hátrafelé nyilazós irányból. Két út között választhatunk. Az egyik: fogyasztásba fulladni, szellemi lényként megszűnni – a másik: az újraevangelizáció, a megtérés.
– Ön előtt milyen út áll?
– A jobbítást igyekszem magamon kezdeni. Lelki értelemben rendbe szedem magam; pótolom, amit korábban elmulasztottam. A megtérés nekem is napi feladat, de emellett munka is van bőven. Nemrég jelent meg a jubileumi díszdoboz: az elmúlt tizenkét évben kiadott összes szólólemezem szerepel benne, a saját stúdiómban egységesítettük a régi albumok hangzását. A korongokra bőséges multimédiás tartalom került: dalszövegek, diszkográfia, életrajz, videoklipek, fotóalbum. Feltúrtam otthon a képarchívumot, és a bőrgatyákat, felnyírt frizurákat megörökítő fotókat sem cenzúráztam. Az idei ráadásturné határvonal, összefoglalás: nem tervezek több terpeszállásos, toporzékolós koncertet. A tavaszi menet utolsó hangos előadása június 4-én lesz Budapesten. Vendégként fellép az összes korábbi zenésztársam: varietéműsort adunk, elég határozott rockhangzással. A 2003-as Andante-koncertsorozat kijelölte az utamat: a következő album dalai is visszafogott hangvételűek lesznek.
– Egyéb irányú tervek?
– Régóta gondolkodom egy olyan hely megnyitásán, ahol a számomra fontos dolgok: a zene, az irodalom és a bor együtt jelenhetnének meg. Afféle boros kávéház lenne ez, beszélgető- és találkozóhely, pódiummal, a kultúrával a főszerepben. A sok kamaszkori Krúdy-olvasmány talán mégsem múlt el nyomtalanul.
origo.hu
Megszólalt a rendőrség a halálra gázolt kétéves kislány ügyében
