Vegyes vágott

Bajusz
A neten lévő hírportálon azt írták, „a Corvin köz egykori főparancsnokát 73 éves korában, a kiskunmajsai ’56-os Múzeum udvarán érte a halált”. Tehát ő érte a halált, s nem fordítva. Annyit tegyünk hozzá, hogy ezt a múzeumot a saját pénzéből állította és tartotta fönn.
Horváth (Benedikty) Tamás, a Szuvenír, a legnagyobb ötvenhatos regény szerzője mutatott be neki, akár a többi, lassan-lassan mind a földalatti mozgalom tagjává lett Corvin közinek. Kemény, dolgos keze, férfias kézfogása volt Bajusznak, mert nem főparancsnoknak szólították. Ott mindenkinek a beceneve élt. De ha szóba került valaki távol lévő (a Gazdagh Sanyi) vagy egy-egy örökre eltávozott (Kócos), a könnyek átmosták a hangját, könnyek potyogtak az ingére. Nem szégyellte, minek is szégyellte volna. A szeme könnytelenül is ragyogott, mint a többié. Ő is, akár a kétheti varázslat résztvevői, elfelejtettek megöregedni. Kimásztak a hulladomb alól, éveket töltöttek a siralomházban, félholtra verték és válogatott módszerekkel kínozták őket. Vagy kínozta őket a honvágy, mint Bajuszt. Aki nem próbálta, milyen a hazavágy, hogyan morzsol föl erőt, ürít ki szívet, az ne szóljon semmit. És mégis: ezek az emberek, mint Bajusz és a harcostársai, nem piszkolódtak be. Minden forradalomban háromféle ember van:
1. aki véghezviszi
2. aki nézi
3. aki hasznot húz belőle.
Hát ő az első fajtából való volt. Szerencsém, hogy szeretett mesélni, és szerencsém volt, hogy ismerhettem. Amikor elmesélte a pesti srácot, aki az ágy alá bújt, amikor az anyja aggódón eljött érte, de a halált kinevette! Félt elfutni, mondta mosolyogva, és szinte magam előtt láttam a gyereket. Legyél a magad hőse, mondta nekem, olcsóbb, mint a mozijegy.
Nem érdemeltük meg őt. Boldogtalan országnak van szüksége hősökre. Ő ránk pazarolta az életét. Bilincset kapott érte a „szabad” Magyarországon a dinnyefejű Kuncze rendőrségétől. Végül megunták őt. Ez lett a halála.
Parizer
Nem hiszem, hogy azért nevezték így, mert állandóan kaviárt evett volna homárral. Egyszerre játszani az Operettszínházban és az ország legjobb beatbandájában, a magyar Beatlesben, az nem semmi. Sok szög került az akkori egyeztetések miatt ebbe a mai koporsóba. Végül is felmondta a nyugdíjas állást. Igaza lett.
Engem maga Déry Tibor bácsi (jobb, ha ideírom: író) mutatott be a pesti eltiltás miatt „a vidék legjobb zenekarának” Füreden. Vele, Zolival fogtam utoljára kezet, mert akkor is félrehúzódva ült. Ő, aki akkorát tudott volna ütni egy emberre, hogy nem áll föl, kenyérre kenhetően szelíd volt. Ő volt a zenekarban a villámhárító. Csak a dobokkal nem volt engedékeny, mert akkor még nem ismerték a dobmikrofont. De ott volt ő, minek kellett volna a mikrofon? Ő át tudta ütni dobjaival az elektromos gitárok hangját. Egy saját számára emlékszem: Meleghengersor volt a címe. Pásztory Zoltán előtt még sok koncert volt. Mögötte hatvanegy év. Olyan sok ez, Uram?
Eminem
A fehér rappert nem kergették az asztal körül gyerekkorában, ha… Ha egyáltalán volt asztal. A látszat forradalmára (33 éves) és a zenész, aki zenélni se tanult meg (minek, ma nem kell tudni a szakmát), 35 oldalas kívánságlistával lép föl.
Most csak a bútorokról: a három öltöző közül is csak az elsőről. Nyolc személyre elég hely legyen. Hideg-meleg víz, szauna, több toalett, bidé.
Két (2) megterített, nagy asztal az ételhez-italhoz
Két (2) szófa
Hat (6) összecsukható, párnázott (!) szék
Négy (4) fotel
Négy (4) kétszemélyes ülés
Két (2) nagy asztalhoz való kiegészítő (tálaló)asztalka
Két (2) asztali lámpa
Tíz (10) gyertya
Egy (1) nagy fogasrúd a ruháknak
Egy (1) teljes alakos tükör
Négy (4) hamutál
Kétszáz (200) pipának való hely
Videojátékok
Nagy képernyős tv
Pingpongasztal
Kosárlabdapalánk
Ennyi talán elég is. Talán ha Pásztory és az Illés-zenekar is csak ilyen körülmények között lett volna hajlandó föllépni, mint ez a csillagocska…
Luxusfarmer
A legolcsóbb és legtartósabb gatyókból előbújtak azok, akik több száz dolcsiért árulják ugyanazt. Na persze nem ugyanazt. Csak hát a címkét, a védjegyet meg kell fizetni. Az All Saints (Mindenszentek) egy londoni cég gyártmánya, 375 dollár. Persze aki egy pár cipőért nem sajnál 500 dolcsit, mint Eminem, az nem cicózik ezen. A 75 dolláros farmergatya, öt évvel ezelőtti áron, már a múlté. A 100 dolláros, 7 For All Mankind (7 az Egész Emberiségnek), se volt a proliknak való a new age gatyák közül. Hétzsebes volt ez a márka.
Most már a 200 dolláros farmerek is ósdiak. Ami ma megy Amerikában, a Tsubi (319 $), a Motorola Razr (a Levi’s egy régi, klasszikus márkája, átalakítva), 325 $. A Nudie 428 $. A True Religion (Igaz Vallás), az Antik, a Slab (Széldeszka) és a többiek, mind háromszáz fölött vannak. Már a Calvin Klein is foglalkozik farmerekkel, ezer dolcsi fölött.
Az Underground Denim cég az egyetemeken teríti a Blue Cultot, az AG-t, a Rock Republicot és a hasonló árfekvésű luxus pamutszövetből készült gátyókat. Az eredetileg a Levi Strauss által aranybányászok számára gyártott, olcsó, erős szövet ára ma a csillagos, sávos zászló magasáig kúszott. Az Evisut a rablás japán istensége után nevezték el (365 $). Az őszinteség kifizetődő.
Magyar borúlátás
Azt mondják, történelmi gyökerei vannak. Ha ezt mondják, igazuk van. Nem hiszem, hogy túl sok magyar viselne hatszáz dolláros farmert. Ha az ember kocsmában (egy nagyon elterjedt magyar tömegközlekedési eszközön) utazik, csak panaszt hall. Az öregek az alacsony nyugdíjak, a középkorúak az alacsony bérek, a magas adók és a meló hiánya, a fiatalok az iskolák, a szüleik és az elhelyezkedési nehézségek miatt rínak. Káromkodnak. Ez egy panaszkodó ország.
Ha itt nem lesz változás, robbanás lesz.
A vicc meghalt
Nem mindenhol, csak a legfontosabb helyeken. Most nem a kocsmákról beszélek, de ott is érzik: ha valaki belekezd a viccmesélésbe, vége az igazi sztoriknak, az életnek. Évek óta nem hallottam egy jó viccet, és már nem is jegyzem meg őket. Ahol még megvan a vicc, behúzott körmű macskatalpakon surran; nincs idő az előkészítésre (ami maga a mese), a humoros részletek felmutatására (ami előkészít bennünket a befogadásra), hogy megszülethessen a bemondás (ami nem is az), a csattanó. Cinikus beszólások, egymondatos poénok vették át a helyét – senki se akar bukni.
A Heti hetesbe a múltkor belenéztem (már rég kerülöm, utoljára a Fidesz-kormányzás idején röhögtem rajtuk jót). Aszondja az egyik: John Doe. Aszondja a másik: Az ki? Válasz: Ismeretlen halott.
A humorhoz műveltség is kell ám, testvérek. Az a pali mondta ezt, aki az egymondatos vicceket a világhálóról lopja, de nem tudja a magáévá tenni, mert ahhoz egyéniség (= személyiség) kéne. Az meg nincs neki.
Mondok valami keményet: mióta a magyar kultúra feminizációja zajlik, mióta a posztmagyarok szétszedték a mesét (most persze ők is mernek már anekdotát írni, mert a nagy E. is utánozni kezdett engem, húsz év után), azóta nincs itt vicc. A politikailag helyes világban nem születhetnek viccek. Jaj, csak meg ne bántsuk János bácsit! De! Bántsuk, ha ki lehet röhögni.
A fiatalok hozzászoktak az internethez. Nincs türelmük kivárni egy szépen fölépített poént. Azt hiszem, a vicc évtizedei az 1950–70-es években voltak. A viccnek még volt – politikai – kockázata. Boncz Géza nem törődött azzal, hogy a poén után nem jön be esetleg a taps. Ő tudta, hogy bejön. Ha más nem, a rendőrség. Lenny Bruce, Alfonsó vagy a komikus Woody Allen is ilyen volt. Ők csak megágyaztak a nevetésnek, mert eredendően bohócok voltak. Ha ők beszéltek/játszottak, megállt a duma, a viccmesélőre figyeltek az emberek.
A vicc ma valahogy nem helyénvaló. Kilóg. Egyre kevesebb ember van, aki sok viccet képes fejben tartani. Van még a nagymester, aki a tréfa minden csínját-bínját tudja, a Fábry Satya. Van még a Sándor Gyuri, a humor pápája, akit már csak az értelmesség ért meg. Van még két fiatal, a Bagi–Nacsa.
Ennyi. Ők nem félnek attól, ha egy poén után lyuk marad. Csönd. Ha már nem nevet senki.
Szadi fotói
Szaddám Huszein valamikori levelező partnerem (minden bejött, amit jósoltam neki) elérte azt, amit sosem hittem volna. Hogy megszánjam. Akit alsógatyában mutat be a bulvársajtó, aki a zokniját, gatyáját mossa-mossa… Hogyan van az, hogy a média megfordítja az értéket? Szánnunk kell egy gonosztevőt. Utálnunk kell egy hőst. Meddig mehet még ez? Meddig számít a pénz az igazság helyett?
Tudom a válaszotokat, honjaim.
Todomány
Egy szilícium-völgyi guru azt jósolja, hogy már nem is az ember, hanem a gépek által előállított robotok fogják kinyírni a homo sapienst.
Első hallásra nem is olyan szomorú ez, megértünk a pusztulásra. Ha többé nem lesz a robotok szoftverébe írva, hogy „ne ölj embert”, eljöhet ez a szép kor.
Mióta Kaszparovot (Vejnsteint) megverte egy számítógép, már nem csodálkozom semmin. Lehet, hogy ezért akar elnök lenni és nem sakkozó. Ki akar olyan világban élni, ahol a robotok mondják meg, hogyan kell élni. Vagy máris abban a világban élünk?
A robotépítők vágya, hogy közel legyenek a halhatatlansághoz, még ebben a században azt eredményezheti, hogy nem leszünk többé emberek.
Mi lesz a sci-fi írókkal, szegényekkel? Ki kell találniuk egy robotot, amely beleszeret egy emberbe. Hátha vissza tudják alakítani az egészet. Sötét a jövő, ha már csak sci-fistákban bízhatunk.