Kérdés volt az is, hogy például a gyerekeknek, a hajléktalanoknak, az intézetben nevelkedőknek, a romáknak milyen mértékben nő meg az erőszak általi fenyegetettségük? (Az igen szerteágazó beszélgetés néhány elemét és a hozzáfűzhető gondolatokat közöljük.) A vitavezető Novák Zsófia a rendkívüli médiavisszhangot kiváltó 21-es buszon történt szamurájkardos támadás eseménysorából indult ki, az egyéni, a csoportlélektani, viselkedési mozzanatokra helyezve a hangsúlyt. Felvetette az elkövető szüleinek és a tágabb környezetnek a hallgatását, a buszon jelen lévő emberek „passzivitását.”
Az érzelmi indítékok, a szúrást megelőző lehetséges szituáció részletes taglalásán túllépve a kriminológus megjegyezte, hogy a szemtanúk nem vádolhatók teljes passzivitással, hiszen a hatóságokat valaki értesítette, s végül a bejelentés is megtörtént, igaz, a nyomravezetői díj megemelése után. A szemtanúk félelmén, ami más, nyílt színi konfliktusoknál fellép, több okból nem lehet csodálkozni. A tanúvédelem gyerekcipőben jár, a tanúskodás pedig hosszas procedúrával, veszélyeztetéssel járhat. De nem szükséges a végletekig elmenni, maga a nagyvárosi „klíma”, a felfokozottság, az utcákon tapasztalható extrém viselkedési formák miatt kialakult egyfajta óvatosság.
A kriminológus megjegyzése egy általános életérzésre utal. Hogy a hétköznapi életben ki mit ért az erőszak fogalmán, egyre inkább úgy tűnik, csupán ízlésünk, érzékenységünk, tűrési küszöbünk határozza meg. Hiszen ki nem volt már tanúja annak, hogy a nagyvárosi tömegközlekedésben egyetlen félreértett szó miatt is pillanatok alatt elszabadultak az indulatok. Az úrvezetők egy kisebb közlekedési előnyszerzés vagy hiba miatt kiugrottak a kocsiból és ökölre mentek egymással. S ha az érzelmeknél tartunk, feltehető, hogy a kilátástalanság, a megalázottság, a sérelmek elviselése is átcsaphat agresszivitásba. A boldogtalanságtól a pillangókésig ki tudja, mennyi a „távolság”? Érdemes itt azokra a nemzetközi pszichológiai összehasonlításokra gondolni, amelyekben a magyarok szélsőséges hangulatingadozására és az úgynevezett pesszimista életérzésére utalnak.
A nyilvános helyeken és a közlekedésben történő, tettlegességig fajuló nézeteltérések szembetűnő volta pedig a civilizált konfliktusmegoldás képességének hiányát jelzi. Hozzá kell tenni, hogy az elmúlt évtizedekben a hivatalokkal és a hatalommal szemben kialakult „lázadó” magatartás, továbbá az ügyeskedésen alapuló érvényesülési modell, még mindig erősen tartja magát. Ki ne ismerné a mondást, miszerint a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket.
Akárhogy is az üzleti és a civil életben, a hivatalokban, az iskolákban fizetett emberek vigyáznak a biztonságra és a nyugalmunkra. Ha pedig a becslések szerint 120 ezren élnek meg az őrző-védő szakmából, akkor ez már valóságos „magánhadsereg”. Létrejöttüket a piaci igényekkel magyarázzák, továbbá hogy olyan feladatokat is ellátnak, amelyekre a rendőrségnek nincs kapacitása, s nem is feladatköre. Noha úgy tizenöt évvel ezelőtt kezdtek az „első fecskék” megjelenni, tevékenységüket és jogi kompetenciájukat illetően még vannak tennivalók. Nem túl jó jel az sem, hogy már iskolákat is őriznek, de igyekszünk megszokni a jelenséget. Megjegyzendő viszont, hogy e körökön belül egyfajta, már a fizikai megjelenéssel félelemkeltést sugalló típus is kialakult. A kigyúrt izomzatú, kopaszra nyírt tucatfigurák láttán a civil embereknek korántsem a bizalom és az állampolgárok, a javak védelme jut az eszükbe.
Ennyi védőember, meg a televíziókból kicsorduló vér, ütés, rúgás, késelés, gyújtogatás láttán és a bűnügyi történetek aprólékos tálalása után az embernek óhatatlanul az az érzése támad, a bűnözés ellepett minket, a tendencia szinte követhetetlen. Tény, hogy a rendszerváltozás után a bűncselekmények száma a négyszeresére nőtt, ezenbelül a vagyon elleniek megötszöröződtek, részint a nyitott határokkal összefüggésben. Kapcsolatba hozható mindez azzal a folyamattal is, ahogyan egy viszonylag szűk területen belül az egyik póluson hatalmas magánvagyonok halmozódtak fel rövid idő alatt, míg a másikon széles rétegek szegényedtek el. Németh Zsolt elmondta, hogy az emberölések száma évek óta azonos számot mutat, évente mintegy kétszáz esetről tudnak. Tehát az indítékok tekintetében még mindig igen sok talányt jelent a kiismerhetetlen emberi természet és mindazok a külső ingerek, amelyek erősíthetik vagy fékezhetik a támadó indulatokat.
Figyelemre méltó az is, hogy mintha egyre több lenne a konkrét indíték nélküli, úgynevezett megmagyarázhatatlan tett. Meglepő módon Németh Zsolt nem osztja azt a nézetet, hogy a televízióban vagy a moziban látott kegyetlen, brutális jelenetek, az úgynevezett médiaerőszak, a gyerekeket és a felnőtteket kriminalizálná. A tragikus végű történések mögött inkább a megalázó szituációk sora, a kiszolgáltatottság, az állami erőszak számos, indokolatlan formája és a hosszú időn át elfojtott feszültségek keresendők – utal a morális, szociális determinációra. Igaz, a nyitott határok, a ránk zúduló hatalmas információáradat szerepét sem tartja elhanyagolhatónak. A velük járó pszichés hatásokat végképp nem, hiszen még a mai napig is szembesülhetünk a szomszédságunkban lezajlott balkáni háború borzalmaival, a védtelenül legyilkolt asszonyokkal, gyerekekkel, öregekkel. De, ahogyan mi e városban az utcákon fekvő hajléktalanokon átlépünk, szintén azt sugallja: nincs az emberi életnek értéke – utalt a kriminológus mindazon látható és láthatatlan „démonokra”, amelyekkel ki így, ki úgy küszködik.
origo.hu
„Ezek undorító férgek!” – üzent a magyar celeb
