A halhatatlan Balaton

Jezovics mélyen megrendülve éldegélt és üldögélt Nógrád megyei kontyos tetejű, ötven méter tornácú házingatlanának égbe lebegő, paponccal borított gyöpudvarán, s nézte boldogan a kupolára tágult égbolt felhőcskéinek játszadozását, midőn szívébe nyilallt valami hűtelenség. „Hol is vagyok?” – kérdezhette volna József Attilával: „Egy szalmaszál nagyon / helyezkedik a csontozott uton; / kis száraz nemzet; izgágán szuszog, / zúzódik, zizzen, izzad és buzog…”
Mily szívbe markolóan egyberántja Attila a nemzetet és a tájat egyetlen apró szalmaszálban – ez a haza. Ennyi a haza. Ezt kellene tanítaniuk tisztességesen a kódorgó fejű tanároknak, ha marad magyarórájuk.
Megbizsergett szívében ez a hazaügy, afféle nemzeti infarktus, különösen most, hogy Nógrádban – talán végső – menedékre lelt.
Az jutott eszébe: egy Balatont hagytam el érte! Jezovicsnak minden volt a Balaton. Gyerekkorától. Még szép hajú s szép tekintetű édesapja szállítmányozta le őket a háború előtt Zamárdiba, hogy a nádas mentén csillanó kék keszegek, pihegő szájú, Balaton-nedves kisildikók testillatából földerengjen benne – haza, haza! Mi a haza? Netán a táj, amelybe beleélünk gyermekien. Ő balatonos lett hosszú-hosszú gyermekéveken át, midőn az ezüstfényű angolszász bombázók, nagy dümmögésű Liberatorok húztak el tízezer méter magasban a víz fölött, kihasítva az ég kékjét, a félelem csodavirágát:

„Bújok, bújtatnak. Meghatározódtam.
Bombázórajjal van tele az ég,
gyerek, kisgyerek hajszolja a porban
a félelem örökös kenyerét.

Nyomorult ég. Az egyre közelebb jön.
A hajamat, a hajamat, azt még ne!
Szürkearany gépek zuhannak állva,
mintha valaki már az égben élne…

Bombák ragyognak kioldva magukból,
talán megállnak még az útközépen,
és hirdetik az Excelsis Deót
a levegőbe rögzítve fehéren!”

Ez volt a gyerekkori Balaton-haza a maga pusztító mosolygásával. Jezovics megmaradt a háborúból. Nagy rohanású Balaton-szerelmek hosszú szélvészeiből is. Északon, Almádiban, Kenesén, Balatonfüreden, Lovason… tovább, tovább, a Balaton volt az élet, a napfény, a levegő, a víz… minden. Haza volt, úgynevezett Balaton-haza. Több mint hatvanévnyi.
Ezt cserélte föl a fentebb említett hosszú tornácos szandai kontyos házra – hol hasonló fellegek bóklásztak fölötte, mint Zamárdiban vagy Keszthelyen, de megbékélve.
Ebbe a nyugalomba robbant bele az idei Balaton-fesztivál, amelynek ünnepélyes megnyitóján a jó barát, remek festőművész Gerzson Pál kék-rózsaszín, aranysárga holdtündérkedését dicsőíthette, ki szigligeti présházőrhelyéről meditálta a Balatont. A hazát.
Jezovicsban megint meglódult a múlt. Balaton, éjjeli ragyogás a keszthelyi öbölben, az a belső lelki tömb, amely nemzetet kovácsol, hazát csinál a tájból.

„Egy óriási tóerő
türemkedik az ablakomban
a háttérből nem jő elő
sugárzik egyszerűen ott van
hogy érezni a tömeget
mint ragyogást a hatalomban
pedig még látni sem lehet
de ott maga a Balaton van.”

Ez az a megfellebbezhetetlen erő, amely megadja az ember identitását. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Most, annyi év után, a nógrádi otthonosodás, hazásodás után ismét visszatért a Balatonhoz – egy sóhajtásnyira. A keszthelyi Helikon Hotel hatodik emeletére villogott be az éji Balaton túlvilági ragyogással. De az embernek hazaként nemcsak táj, hanem ember is kell. Barát. Visszatérült író barátaival – Szakonyival, Kiss Dincivel, Kertész Ákossal, Lázárral – töltött szárszói együttléteikhez. Csak egy hiányzott a csapatból – Bertha Bulcsu.
És akkor, akár hihető, akár nem, megjelent. Hétéves holtából a keszthelyi premontrei diák, györöki írómester, szepezdi Balaton-bűvölő mágus… Igen, megjelent, a felhő árnyékolta, mégis derengően fényes éjszakai vízen járva valaki jött. Nem süllyedt el, mintha azt mondta volna: várjatok! Én is részt akarok venni az ünnepségen. Baljában óriási zsinórt fogott, s mint a mérőónt, leeresztette a tófenékre, hadd lám, lehet-e még azokat a hosszú, nyurga testű süllőket-fogasokat kifogni a mélyből. Van még hal? Van még Magyarország, Jezovicskám, van még az a Magyarország, amelyért annyit írtam, küzdöttem, izzadtam, szenvedelmeskedtem? Körben a tompa kis hegyek, dombok, halványkék holdragyogás. A víz belsejéből előálló ragyogás, amelyet Bulcsu oly utánozhatatlanul meg tudott idézni mint vízi hazát. Jött a vízen. Még egy lépés, még egy. Hajnalodott, de csak jött feléjük, Jezovicsék hatodik emeleti erkélyablaka alá, mint elnyűhetetlen barát és kísértet, szívet facsaró emberragyogás. Mert nemcsak táj, ember is kell a hazához. A szepezdi öböltől a keszthelyi öbölig járkáló vízi ember, egy kis magyarországi halász.

„Tótágast áll a Balaton a tükröződő kikötőben
Bertha Bulcsura gondolok már napok óta eszelősen
hogy megvan és hogy megjöhet a vízen járva mint az őrszem
gesztikulál és mosolyog mozog beszél – nem halt meg ő sem.”