A megújult Blair magyar hangja

Úgy látom, itt minden csak a pénzről szól! Mondják, menynyit akarnak! – vágta a kővé meredt tekintetű vezetők képébe a kudarccal végződött uniós csúcson Marek Belka. Szinte látom magam előtt, ahogy Juncker, Blair, Chirac és a többiek összenéznek egy pillanatra. Talán a lengyel miniszterelnök szavai hallatán eszükbe jutnak bizonyos számok. Mondjuk, hogy 2003-ban csak az uniós bruttó össztermék 0,53 százalékát kellett bedobniuk a közösbe, most pedig a bővítés után, ennek a duplája, az egy százalék is kevés. Aztán az, hogy a most csatlakozott nyolc posztkommunista ország együttes GDP-je kevesebb mint a francia nemzeti össztermék egyharmada. Sőt talán a német egyesítés több ezermilliárdra rúgó számlája is átfutott egy pillanatra az agyukon.
Igaz, sohasem tudhatják: a posztkommunista vezetők ajánlatuk nyomatékosabbá tétele érdekében nem dobnak-e ki az asztalra egy vízlépcsőt, egy nagykohót vagy egy atomerőművet. Vagy egy repülőteret. A nyugati sajtó ezúttal mégis inkább a tréfát és a szegény rokon áldozatkészségét látta meg Belka szavaiban. Példaként állította őt az egymással civakodó, önző tagállami vezetők elé. Vannak, akik azt mondják, a visegrádiak tudták, nincs esély a megegyezésre. Felajánlásuk nem volt egyéb, mint egy jól megfontolt, kockázatmentes piárakció: jó pontokat akartak szerezni az európai közvéleménynél. És nyertek.
A vén Európa vezetői most inkább a kudarcok okait keresik. Odáig eljutottak már, hogy a bővítés környékén valamit nagyon elrontottak. A 2007–2013-as költségvetés cechje elég ösztönző lesz ahhoz is, hogy ezután tüzetesebben megnézzék, hova vándorolnak az új Európa modernizálására szánt súlyos pénzek. Valószínűleg nem lennének boldogok Brüsszelben, ha a felzárkóztatásra szánt eurómilliárdok egy része a bezenyei Eurovegas játékgépeiből egyenesen az amerikai befektetők zsebébe gurulna. Mint ahogy az európai kultúra párizsi szerelmesei sem repesnének örömükben, ha az információs társadalom megteremtését célzó milliárdokból hollywoodi gagyifilmeket gyártó stúdiók épülnének. Lehet, a vén Európa öregecskedő auditorai úgy gondolják: a bezenyei megakaszinóban születő néhány új pénztárosi, pénzszállítói és őrző-védő munkahely csekély kompenzáció a Blair által elavultnak ítélt agrárszférában megszűnő munkahelyek és kultúra kompenzálására. Azok a baksisszerű statisztapénzek, amelyeket az új magyar filmközpont generálhat, csak megerősítheti a kukacos vén Európa meggyőződését: a brit, az amerikai, a kínai konkurenciával küzdő kontinens nem attól lesz fiatalos és dinamikus, ha elfelejti az emberhez méltó munka követelményét.
Az a tény, hogy a magyar kormányfő kádkőgyárában elfogadott belső normákhoz képest még az európai mércével mérve igen rugalmasnak mondható magyar munkaügyi szabályozás is túl merevnek tud bizonyulni, nem biztos, hogy elégedettséggel tölti el a francia CGT „komenista trotylikból” álló szakszervezeti tagságát. Jellemző, hogy nem fért be a magyar újságokba: a decens munka fontosságára hívta fel a nemzetközi közvélemény figyelmét a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet elnöke is. A francia libatenyésztők sem feltétlenül örülnek majd, ha megtudják: a becsületrenddel kitüntetett Medgyessy Péter Kínában épülő libafarmjáról pillanatokon belül húszmillió kínai liba rossz mája fogja elárasztani Európát. El tudom képzelni, a francia farmer és a vén Európa politikusai nemsokára megfogalmazzák magukban: Blair és hívei adóversennyel és a dolgozók kizsigerelésével torzítják a tiszta versenyt. Torzítsunk mi is versenyt! Vezessünk be védővámokat! Ne adjunk annyi pénzt felzárkóztatásra!
Nem vagyok meggyőződve, hogy Tony Blairnek igaza, amikor arról beszél: innovációra azért kell adni pénzt, mert az munkahelyet teremt. Évezredes igazság: az innováció célja a munkacsökkentés. Következésképpen a munkahelycsökkentés. Ettől még nem akarok gépromboló lenni, de azért halkan megjegyezném: a brit miniszterelnök eddig nem a megújuló energiaforrások, a biotechnológia és a bioüzemanyagok támogatásával tüntette ki magát hazájában. Főként nem szorgalmazta a központi források növelését erre a célra. Többet tett a magánvállalkozások támogatásáért, az adócsökkentésért, a PPP elterjesztéséért. Legfőképpen pedig a megújulásért. Először megújította a Munkáspártot. Azután megújította önmagát. Megújult az iraki háborús kaland elindítása után, amikor milliók tüntettek ellene. Meg tudott újulni a Kelly-ügy nyomán, amikor azzal vádolták: hazudott Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereiről. Egy hónapja egész Európa arról beszélt, mikor adja át helyét pénzügyminiszterének. És alig egy hete, hogy még az új Európában is mindenki őt vádolta: a brit visszatérítés leépítését az agrárfinanszírozás átalakításához kötve levegőbe röpítette a 2007–2013-as költségvetést. És lám, most a Magyar Hírlap arról ír, hogy az európai szocialisták felsorakoztak Blair mögött. Minden el van felejtve, éljen vezérünk, Tony Blair!
Mi a titka Tonynak? – kérdezik sokan. Mivel állította maga mögé azokat az euroképviselőket, akik két nappal korábban az őt bíráló Junckert ünnepelték? Szép szavakkal, csábítással, hízelgéssel – felelnek gonosz kritikusai, akik nem vonják kétségbe Tony Blair briliáns szónoki tehetségét. Csak szédíti közönségét – mondják –, amikor arról beszél, hogy márpedig ő a szociális Európa híve. De hát nem ő volt az, aki 1999-ben azt írta, hogy a vállalkozókat a futballsztárokéhoz hasonló „megbecsülésnek” kell öveznie? Nem az ő jó barátja, a ma már brüsszeli biztos Mandelson volt az, aki az üzleti világ vezetői előtt arról beszélt, hogy az a jó, ha minél jobban teletömik a zsebüket? Nem Tony Blair volt az, aki telepakolta kormányát bankárokkal és milliárdosokkal? Nem ő volt az, akinek miniszterelnöksége idején gyanús nagyvállalkozókat segítő törvények születtek, még gyanúsabb állami megrendeléseire és privatizációs ügyletekre derített fényt a sajtó? Vajon nem ő volt az, aki azt írta Nastase akkori román miniszterelnöknek, hogy jót tenne Románia uniós csatlakozásának, ha protezsáltját, a Mittal nevű indiai céget részesítené előnyben a román kohászati konszern privatizációjakor? Nem ő az, aki a mai napig akadályozza az egységes munkaügyi normák és adók bevezetését Európában? Ez lenne a szociális Európa? És vajon Medgyessy és Gyurcsány nem az ő dublőrei voltak az elmúlt három évben?
Tony Blair ma már nem az a Tony Blair – felelik a hivatalos baloldalon. Nem véletlenül mondta Brüsszelben: Europe needs a new deal. Új irány kell Európában! Hallgassuk meg a vox populit, mert szakadék van az unió népe és politikai vezetése között – mondja Blair. Az Európai Parlament szocialista frakciója már nyomába is szegődött, kezdődjön mind a huszonöt tagállamban széles körű konzultáció, és vitassák meg a kontinens lakói, miként képzelik el Európa jövőjét – adták hírül bécsi értekezletük után. Azonban az üzenetet, mire eljutott Bécsből Budapestre, Blair magyar hangja megint átfogalmazta egy csöppnyit. A látszólag könnyen érthető vita szót úgy fordította magyarra, tűzszünet. A lakót pedig így: szakember. Az MSZP tűzszünetet javasol uniós ügyekben, továbbá „a szakemberekkel, a tudományos élet és a pártok képviselőivel javaslatokat dolgoz ki az Európai Unió dinamizálására” – hallatszott. Így azután a megújult Tony Blair és az új Európa „szakértői” egymásra találhatnak: a kulisszák mögött. A közös nevező megvan: a felejtés homálya.