A szabadság fénye

Egy fárasztó hét után lelkileg feltöltődve érkeztem meg Erdélyből. Gyönyörű hét volt, még az időjárás is nekünk, zarándokoknak kedvezett, mintha a Szűzanya tartott volna védőernyőt fölénk. Itthon kegyetlen zivatar fogadott bennünket, bőrig ázva értünk haza. Későre járt, mire eltettük magunkat másnapra. Nem tudom, mennyi idő telhetett el alvással, amikor megszólalt a telefonom. Mérgesen vettem fel, hogy ki és miért keres késő éjszaka. Trencsényi Laci barátom hívott, és közölte a szomorú hírt, meghalt Pongrátz Gergely. Jézusom, mondtam önkéntelen, és az álom pillanatok alatt elröppent.
Idő kellett, hogy tudatosodjon bennem Gergely halála, a reggel pedig még messze volt. A gondolatok egymásba torlódtak.
1990. március 10., szombat. Gergelyt várjuk a repülőtéren, 33 év telt el, először teszi magyar földre a lábát a forradalom leverése óta, amikor politikai okok miatt elhagyni kényszerült hazáját. Várjuk a viszontlátás izgalmával és örömével, nincs hiány nemzeti zászlóból sem. Az izgalom tetőfokára hág, amikor az égen feltűnik a repülőgép. Azután a gép földet ér, majd egy kis idő múlva felbukkan Gergely, jön lefelé a lépcsőn.
Mikor leér, letérdel, és megcsókolja az anyaföldet. A száműzött vándor hazatért. Hosszú volt az út hazáig. Idegenben még a kenyér is keserűbb, de az emberélet nagy kincs, hisz Isten adta, és embernek nincs joga elvenni, mint ahogy tették nagyon sok mártírtársunkkal.
Ő volt „Bajusz” a Corvin közben. Én csak így hallottam róla. Személyes kapcsolatunk nem volt, de egy célért harcoltunk a barikádon, és a cél összekovácsolt bennünket. Több évtizedes távolságból amúgy is nehéz emlékezni arcokra és a hozzájuk kapcsolódó eseményekre, mert a megtorlás kegyetlensége, amely sokkal mélyebben él bennünk, tompítja az események emlékét, főleg, hogy beszélni sem lehetett róla. Mégis akik átélték azokat az időket, soha nem fogják elfelejteni a Corvin közi srácok heroikus harcát a világ legnagyobb és legjobban felszerelt hadserege ellen. Ők a hazájukért harcoltak az idegenek és az azokat kiszolgáló lakájok, az ÁVH ellen. Félelem nélkül, szabadon akartak élni egy szabad hazában. Tisztelet az elesett hősöknek, a kivégzett mártíroknak, és megbecsülés a még élőknek úgy, hogy mikor elszólítja őket az Úr, a koporsójuk után ne dobjunk sarat!
A vészterhes idők szétszórtak bennünket. A levert forradalom és a megtorlás emberi életek sorsfordulója lett. Ki itthon maradt, ki visszajött, mert hitt a hazug kádári ígéreteknek, ki pedig a nagyvilágban próbált új életet kezdeni. Bár batyuja nem volt, de a lelkére kősúllyal nehezedett hazája sorsa, és féltette itthon maradt társait.
Az új élet kezdésének nehézségei közepette is követték itthon maradott társaik sorsát, erre utal az úgynevezett ENSZ-amnesztia is. Igaz, a kádári bábkormány ez ügyben is cinkelt lapokkal játszott.
Mint egy film, úgy peregnek visszafelé az események. Az úgynevezett rendszerváltás hajnalán vagyunk. Gergely hazajött a választások második fordulójára. A Magyar Politikai Foglyok Szövetségének irodájába mentünk, ahol több órán át beszélgettünk. Alig állt fel az új kormány, már megkezdődött a Pofosz szalámizása: megalakult az ’56-os Szövetség, majd a folyamat folytatódott. Még a nyár folyamán megalakult a Jurtában az Igazolt Szabadságharcosok Szövetsége, és nincs megállás, a jelenség ragályos.
Ma már szinte követhetetlen a politikai szervezetek száma. Vajon miért? Kinek állt érdekében, hogy szétforgácsolja az egységet? Tudjuk, mert a megbízottak remekül alkalmazták az oszd meg és uralkodj elvét. Felmerül a kérdés, vajon a megosztott szervezetek megfelelően tudták-e képviselni a meghurcoltak érdekeit, vagy sok bába közt elvész a gyermek? Vajon Krassó Gyuri miért nem fért bele senki keretébe? Kívülállók számára felfoghatatlanok ezek a kérdések, pedig a válasz kézenfekvő. A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. A megtorlók szemében költségvetés által irányított bégetőkké váltunk, akikre már odafigyelni sem érdemes. Már nem illik ránk Petőfi A farkasok dala című verse, mert már azért sem tudunk harcolni, hogy ne sajátíthassák ki, ne vehessék el tőlünk azt az általuk levert forradalmat, amelyért annyi magyar vér folyt, és amelyet megszenvedtünk egész életünkkel.
Ebből a mókuskerékből szállt ki Gergely, és vonult el a vidéki magányba, mert Gergelynek is megvolt a rossz szelleme, amelynek, bizony, nem sok köze volt ’56 szellemiségéhez, de békétlenséget szítani emberül tudott, aminek következtében mi évekig nem beszéltünk Gergellyel. Azt hiszem, megbukott az „együtt könnyebb” elve, és így vált magányos harcossá.
Gergely megalapította az ’56-os Magyarok Világszövetségét, amely reményei szerint egybekovácsolja a világban még élő ötvenhatos forradalmárokat. Soraiba várta azokat is, akiknek jelent valamit ’56 szelleme, és elfogadják az általa megfogalmazott üzenetet: ’56 nem eladó! Gergelynek ez volt a vezérelve, s minden más tettét ez motiválta. Nem volt megfelelési kényszere senkivel szemben, csupán az ötvenhatos pesti srácoknak akart maradandó emléket állítani. Miután elege lett a torzsalkodásból, levonult vidékre, ahol megvett egy tanyasi iskolát.
A vidék most is segített, úgy, mint ötvenhatban. A lakhatóvá tett épületben megnyitotta az ingyenesen látogatható ötvenhatos múzeumot, ahol ő maga is lakott. A múzeumot csoportosan keresték fel az iskolák, de egyéni látogatóktól sem zárkózott el. A múzeum avatásán már körvonalazódott benne egy ötvenhatos templom építésének terve a szemben lévő telken. A probléma csak az, hogy a telek nem volt eladó. Egy jóravaló magyar ember adományából épült fel az a templom, amelyet Csete György Kossuth-díjas építész tervezett, és Kapisztrán Szent Jánosról neveztek el. Talán kevesen tudják, hogy Kapisztrán Szent János 1456. október 23-án halt meg. Ötszáz évre rá kitört az 1956-os forradalom. Sok rendes ember adományát és munkáját őrzi ez a templom Isten és a forradalom dicsőségére, amelynek falán fekete márványtáblácska őrzi a kivégzett mártírok nevét.
Gergely nyári táborokat is szervezett az egész Kárpát-medencéből érkező iskolások részére, hogy megismertesse a gyerekekkel a máig elhallgatott vagy csak alig érintett forradalom és szabadságharc igaz történetét. A táboroztatásban az a szándék is vezette, hogy összebarátkoztassa a határon innen és határon túl élő gyerekeket. Az egyik legfontosabb szempont viszont az volt, hogy a hazai fiatalok tanuljanak hazaszeretetet azoktól a határon túli fiataloktól, akik a 85 évvel ezelőtti trianoni döntés, majd az erőszakos asszimilációs nyomás ellenére szívükben, kultúrájukban megmaradtak magyarnak.
Minden év októberében megrendezte az iskolások közötti vetélkedőt, amelynek díjazottjai is voltak. Ezek a vetélkedők katonai sátorban zajlottak, és egy ideig a Honvédelmi Minisztérium járult hozzá a sikeres lebonyolításhoz. A 2002-es választások után ez a támogatás megszűnt. Ekkor döntött úgy Gergely, hogy ifjúsági házat épít, ne legyen kiszolgáltatva a négyévenkénti „rendszerváltásnak”. A telekre Ödön bátyja ajándékozta a pénzt. Az épület rekordidő alatt készült el azoknak az embereknek az összefogásával, akik szívügyüknek érezték Gergely magasztos céljait. Csodálatos érzés volt részt venni az ötvenhatos templom avatásán, azt hiszem, nagyon sok ember számára életre szóló élményt nyújtott, hisz azok a tiszta szívű, önzetlen adakozók együtt élhették át 1956 megvalósult álmát. Ezek az emberek akkor ott ízelítőt kaptak a forradalom összetartó erejéből. Ők még tudnak önzetlenül adni, még akkor is, ha a kifosztottak táborához tartoznak. Ismerik az örömszerzés lelki gyönyörűségét, mert értéket hordoznak magukban, emberi értéket. Ők voltak Gerely magánhadserege, akiknek a szívében gyökerezik a forradalom iránt érzett tisztelet és szeretet. A szeretet emelte ezt az ötvenhatos épületegyüttest, és a szeretet fogja megtartani, remélem, az idők végezetéig. Köszönet érte minden jóakaratú magyar embernek!
Az épületegyüttesben három jelkép olvad egybe: a forradalmi múlt, amelyet a haza és szabadságszeretet motivált, az Isten temploma, ahol kegyelemben részesülhet a mártírok lelke, a harmadik pedig az ezekből eredeztethető okítás, Isten segedelmével a haza üdvére. Mindez létünk és megmaradásunk záloga. Ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy kedves esemény. Egy szombati napon lent voltunk Kiskunmajsán múzeumlátogatáson. Baráti társaság, vegyes korosztály tizennyolc évestől nagymamakorig. Gergely végigkísérte a társaságot, és beszélt a máig kibeszélhetetlen forradalomról. Én hátul álltam, figyeltem az arcokat és a rajtuk végigsuhanó érzelmi hullámokat. A társaság félkört formált, így könnyű volt figyelemmel követni az elmondottak hatását az arcokon. A végén kötetlen beszélgetés zajlott, és ekkor valaki elővett egy gyertyát, meggyújtotta, és Gergellyel együtt átadtuk a fiataloknak ’56 lángját továbbőrzésre. Éreztem, a gyertya fénye nemcsak a szembogarukat világította meg, hanem a szívüket is átjárta a fény, a szabadság fénye.
Az ifjúsági ház avatásán nagyon sokan jöttünk össze, ahol Gergely elismeréseket adott át az önzetlen támogatóknak. Az emberek bejárták az épület minden zegét-zugát, és csodálták a takarosra épített házat, amelyet nevezhetünk az összefogás házának is. Olyan oktatási központ lett, amely emberszeretetből épült, s ahol bepótolható az, amit az állami oktatás akarva vagy akaratlan elmulaszt.
Azt mondják, Isten legtökéletesebb teremtménye az ember. Tökéletes volt addig, míg el nem követte az első bűnt, amelynek következtében kiűzetett a paradicsomból. Azóta az ember hibáktól, vétkektől és bűnöktől terhelt. Nincs tökéletes ember, mert minden ember hibákat is hordoz magában, de minden hibát ellensúlyoz az a cselekedet, amely egy nemesebb cél érdekében történik. Gergely sem volt tökéletes, de volt benne valami, ami sok embernek kiegyenesítené a gerincét. Nem volt megalkuvó, és nem akart mindenáron megfelelni egy számára elfogadhatatlan erkölcsi normának, csupán a lelkiismeretére hallgatott. Ennek köszönhető, hogy a kiskunmajsai épületegyüttes létezik, működik, és hirdeti 1956 dicső napjait, de örök időkre figyelmeztet a hazaárulók keze által elpusztított áldozatokra is.
Gergely már nincs köztünk fizikai valójában. A nagy útra semmit sem vitt magával – ahogy mások sem fognak –, letette az élet terheit, a civódásokat, és helyettük itt hagyta kőből épített álmait 1956-ról.
Magyar vándor, ha arra jársz, állj meg egy pillanatra, emeld meg kalapod, és hajts fejet, tiszteld a haza hőseit!
Nem tudom, milyen kategóriába kellene sorolnom azokat, akik a mártírok eladott köteléből szereztek maguknak hasznot, akik még ezzel sem elégedve meg 1956 kisajátításán fáradoznak, mondván, hogy a rablott vagyon mellé egy kis dicsőség is kellene. Valószínűleg rájuk szabták a bölcs mondást: „Megmérettettél, és könnyűnek találtattál.”
1956 pedig nem eladó!