A Vajdaság bánhatja Koszovó elvesztését

Tartani lehet tőle, hogy Koszovó elvesztése – az ebből fakadó frusztráció – etnikai megrázkódtatásokat generál a többnemzetiségű Vajdaságban, ahol amúgy is szinte mindennaposak a nemzeti indíttatású támadások a kisebbségek tagjai ellen.

A félelmek nem alaptalanok, hiszen a vajdasági polgárok tavaly saját bőrükön tapasztalhatták, milyen, amikor a politikusok által is jogosnak ítélt szerb felháborodás a védtelen vajdasági kisebbségek ellen fordult, azokon torolva meg a koszovói szerbellenes bosszúhadjáratot. A koszovói gyűlölet gyűlöletet szült, s mindez végül a Vajdaságban csapódott le. Igaz, a „jogos szerb felháborodás” Belgrádban is, Nisben is dzsámit gyújtott fel. A nacionalista düh akkor a milosevicsi időket hozta vissza Újvidékre.
Hogyan fog ugyanez a tömeg – amely akkor szinte háborítatlanul főpróbát tarthatott – reagálni Koszovó esetleges elvesztésére? Az aggodalmakat egyébiránt nyíltan nem a magyarok, hanem a vajdasági szerbek fogalmazták meg. A nagybecskereki Vladimir Ilics, egy civil szervezet igazgatója a magyar többségű vajdasági településeket nevezte veszélyeztetettebbeknek. Hiszen éppen ezekben a városokban növekedett leginkább a feszültség az utóbbi időkben, itt alakult ki az úgynevezett párhuzamos élet.
Koszovó jogállásának változása nemcsak egy esetleges átvonuló etnikai vihar formájában hathat ki a tartományra, hanem a Vajdaság autonómiájára nézve is igen kedvezőtlen következményekkel járhat. A tartományi kormányzat hatáskörét Belgrád megnyirbálhatja. Ezzel pedig még kevesebb eszköze marad a tartománynak, hogy megvédje polgárait. Pedig a korábbi jogálláson kívül semmi hasonlóság sincs a két tartomány között, sem gazdaságilag, sem kulturálisan, sem történelmében, sem mentalitásban. Az egyik túl békés, a másik túl nyugtalan. Ám sorsuk a közös országban sokszor kihatott egymásra.