Nagy szerencséje volt, hogy néhány héttel Lükő Gábor halála előtt el tudta készíteni a portréfilmjét.
– Nyolc évig küzdöttem ezért, de csak a harmadik pályázaton kaptam meg rá a pénzt. Olyan minimálisat, hogy alig lehetett leforgatni a filmet. A visszajelzésekből arra következtetek, hogy a szakmabeliek jó része nem érti, miért volt fontos Lükő Gáborról filmet készíteni. A film láttán megjegyzéseik arra összpontosultak, miért ül az idős mester görnyedt testtartásban a felvételen. Ez a hozzáállás jellemző a szakmára és a kurátorok többségére. Egy nem létező, képzelt nézőt látnak maguk előtt, és neki készítenek filmet.
– Mi hiányzik a magyar filmekből?
– A lényeg. Legyen szó bármilyen műfajról. A régi használati tárgyakon megjelenő motívumok vagy az emberi cselekvés motivációinak eredetét kutatva nem észrevenni, nem fel- vagy bemutatni a mágikus, az isteni, a transzcendens jelenlétet, ma már a bűn kategóriájába tartozik.
– Véleménye szerint hol tart a mai magyar film a hagyományok értelmezésében, fölfedezésében, átélhetőségének elősegítésében?
– A tudomány nyomdokain haladva a film is felszabdalja az ősi tudást. Az egyik szelete a tárgyi néprajzra, tárgyak bemutatására összpontosít, amelyből szinte teljesen hiányzik a tárgyakon lévő motívumok megfejtése, szellemiségük érzékeltetése. Funkciójukra korlátozódik minden információ. A másik szelete a szellemi folklór, a rítusok bemutatásával, leírásával foglalkozik a mélyebb, mágikus összefüggések feltárása nélkül. Egy külön szelet az imádságok gyűjtésével, egy külön a gyógyítások leírásával, megelégedve az imádságok formai jellemzőivel, az isteni arcvonások megjelölésével, illetve a betegségek és a gyógyítások leírásával. Azt hiszem, ez is jól mutatja, hol tartunk, hogy a most már egyetemi rangú filmesképzés során a hallgatók sem szellemtörténetet, sem külön vallástörténetet, sem bölcseletet, néprajzot, szimbólumfejtést, címertant, régészetet, sem samanizmust nem tanulnak. Pedig ezek a tárgyak alapozhatnák meg a megfelelő szemléletet. Nemrég megkérdeztem egy fiatal filmrendezőt, hogy szerinte ő miért magyar filmrendező. A Kilenclyukú hidat meg a Hortobágyot emlegette. Azt mondtam rá, kilenclyukú híd meg pusztaság máshol is van.
– Amikor kikerült a főiskoláról, ön tudta az igazi választ a kérdésre?
– Nem, de egy régi magyar rege, az Arvisura, amelyet Paál Zoltán írt, elvezetett az egész magyar hagyományhoz. Akkor jöttem rá, ez egy olyan terület, amelyről a tudósok, filmesek, irodalmárok alig tudnak valamit. Pedig a huszadik–huszonegyedik században itt a Kárpát-medencében, Budapest közelében is s külföldön járva is tapasztaltam, hogy a hantiknál és Baskíriában egyaránt fellelhető az az ősi hagyományréteg, amely még a nagy világvallások létrejötte előtt keletkezett.
– Ma éppen olyan világot élünk, amelyben a hagyományokat gyakran kifigurázzák.
– A világvallások kora előtti hitrendszerünk papjait hol az uralkodóvá váló vallások ideológiája miatt, hol az ateizmus miatt irtották vagy háttérbe szorították. Nem csoda, hogy kiszorult a hagyományból archaikus istenképünk, kilúgozódott a lényeg, és darabjaira esett szét az egész, az egyes részek lényegi funkciójukat elveszítve pedig folyamatosan gúny tárgyává lesznek. Az 1945 előtti és utáni magyar értelmiségnek, politikának, tudománynak, művészetnek nem kellett és azóta sem kell az igazi archaikus hagyomány, mivel azt senki ellen nem lehet felhasználni, viszont azt a harmóniát és szeretetet sugározza, amely az utóbbi történelmi időszakokban hiányzott a magyar közéletből. Pedig Horváth István már az 1830-as években megírta, hogy történelmünk a hagyományaink szálaiból szövődik össze. S mivel hagyományaink háttérbe szorultak a történelem során, a történelmünk is torz képet mutat. Ez a folyamat a nyugati szellemi áramlatok teljes utánzásával, elfogadásával, az ego fontosságának túlhangsúlyozásával a közösségi tudat, tudás háttérbe szorulását okozta. A táltosok a falu szélére, a kultúra perifériájára kerültek, gúny tárgyává lettek, tudásuk megfakult.
– Arany János, Ady Endre, Csontváry, Krúdy a magyar hagyomány talaján alkottak.
– A legtöbb régebbi magyar alkotóra ez jellemző, de az elmúlt évtizedek kilúgozott magyar oktatása ezekre a momentumokra nem hívta fel a figyelmet. Arany például nyomába eredt az eredetmítoszunknak is a Buda halála című művében. Lükő Gábor a magyarok háttérbe szorult mítoszi mélységű történeteivel foglalkozott, amelynek a segítségével nemcsak királyaink, de ellenfeleik, az úgynevezett pogány lázadók gondolatait, felfogását a világról elvezette Belső-Ázsiáig, összekapcsolta ennek hagyományaival. Így nem egy tiszteletteljes, de unalmas történelem bontakozik ki előttünk, hanem olyan, amelyben a bölcseleti mélységek, a mitikus eredetek mellett a hibák, a félreértések, a rossz cselekedetek is felismerhetők és átélhetővé válnak. Ez a hatás a mai napig kézzelfogható. Ma a hagyomány talaján alkotókat inkább kivételnek tekintjük. Huszárik Zoltánt vagy Tarr Bélát például. De ebből a szempontból a Kontroll című film is nagyon izgalmas. Ül egy öregember a metróaluljáróban. Szalonnázik egy darab papírról, és készít egy katonát az ellenőrnek is. Levág egy kenyérkockát, szalonnát hozzá, hagymát is, és odakínálja a fiúnak. Ez a magyar hagyomány.
– Ön készít egy huszonnégy részes sorozatot a magyar rítusrendről, amelyből három részt már be is mutattak a Magyar Televízióban. A sorozat egyik filmjében a vasárnapi ebédet mutatja meg úgy, ahogy álmainkban fordul elő. Egy nagymama várja haza a családot a templomból, főzi az ebédet, és közben mesél a régi ebédekről meg a női szerepről. Van-e személyes oka annak, hogy foglalkoztatják a régi étkezések?
– Csodálatos ebédekre emlékszem a nagyszüleim házában. Ők minden alkalommal megadták a módját. Mindig imádkoztak evés előtt. Mindig ott állt az asztalon a vörösbor. A nagymamám hozta be egymás után a fogásokat a szépen megterített asztalra. Nem azért tette ezt így, mert akkor még nem volt női egyenjogúság, hanem mert szent volt az étel, amelyet feltálalt, és amelybe a szívét-lelkét beletette. Azt nem hozhatta be más. Mindig néma csendben ettünk. Olyan csend volt, olyan szent csend, amelyben mindig nagyon jól éreztem magam. Azokhoz az évekhez hozzátartoztak a nagyapám által mesélt regék és mondák is. Hosszú évek után a filmjeim által tudtam magamban újrateremteni ezt a gyermekkori világot és azoknak az éveknek a boldogságát.
– Ha már az étkezésnél tartunk: a Lükő-filmben szó esik például a torról.
– A mai disznótor a régi medvetorok utóda. A manysik ma is feldíszítik az elejtett medvét, és ki is engesztelik, mielőtt torához hozzákezdenek. A Szent István által megtorlásként elevenen eltemetett Tonuzóba emlékére, kiengesztelésére, akit Vadkan atyának neveztek, áldozták a magyarok a disznót. Valójában Lükő Gábor szerint a medvetor szertartása nálunk a disznótorban él tovább, hiszen Tonuzóba szellemét a mai napig ki kell engesztelni. Kézai Simon még sokat tudhatott az ilyen és ehhez hasonló ünnepekről. A régi történetírás ezeket a hagyományokat tudottnak ítélte, ezért keveset szólt róluk, apáról fiúra szállva éltek tovább titkosan, a tudományból kimaradva.
– A szocializmus, gondolom, sokat ártott, és a kapitalizmus sem használ a hagyományőrzésnek.
– A hagyomány búvópatakszerűen él tovább, egészen másképp gondolkozik, mint a politika. Valahol Magyarországon a hetvenes évek közepén egy falu határában megszólítottam egy kaszáló embert. Mondtam neki, hogy keresek egy sámánt. Nagyon megdöbbent, aztán kibökte: keressem meg a párttitkárt. A párttitkár fél órán át faggatott. Mindenféle keresztkérdéseket tett fel, hogy megtudja, provokátor vagyok-e, és ha igen, ki küldött. Végül elmesélte, hogy az ő nagyapja sámán volt, és azt mondta neki, belőle is lehetne sámán. Ismereteim szerint nálunk és Közép-Ázsiában is általános volt, hogy a rendkívüli képességű embereket választották meg erre a tisztségre. Baskíriában egyszer betessékeltek egy jurtába. Elborzadva láttam a kollégáimmal, hogy a szent helyre ki van téve egy Lenin-portré. Megkérdeztem, hogy kerül ez ide. Azt felelte rá a háziasszony teljesen természetesen, hogy Lenin nagy ember, és nekik semmi rosszat nem tett. Őket az nem érdekelte, nem is tudták talán, hogy Lenin tömeggyilkos. Tény, hogy volt vagy nyolc–tíz év, amikor a közép-ázsiai kis népek autonómiát kaptak, ami valódi függetlenséget jelentett számukra, s ezt ők Lenin érdemének tudták be. (Mindezt később persze elvették tőlük.) Megkérdeztük, hogy Sztálin miért nincs kint. Hevesen tiltakoztak. Azt mondták, hogy az ő képét semmiképp sem tennék ki.
– Egy ismerős altatóorvos azt mondta egyszer, úgy érzi, hogy az igazi orvos nem lehet csupán tanult mesterember. Ismernie kell a gyógyítás titkát, sámánnak kell lennie. Szerinte a szakmában tíz százalék, aki ilyen, és nem is mer erről beszélgetni senkivel, mert azt hinnék, nem normális.
– A magyarokra inkább a táltoshagyomány a jellemző. A hagyomány nem ismeretével – beleértve a keresztény hagyományt is – függhet össze az is, hogy ma az emberek ritkán teszik fel a kérdést: miért vagyok itt, mi a dolgom a világban? Az őshagyomány ebből a szempontból úgy „működik”, hogy az ősvallás ismer alsó és felső világot. A felső világban az ember másik, tiszta lénye van. A hagyomány megtanít, hogyan egyesüljünk vele, hogyan nézzük magunkat az ő szemével. Aki képes erre, az mindig tudja a helyét a láthatatlan szellemi hierarchiában. Az Isten tenyerén című filmemben, amelyet Molnár V. Józseffel készítettem, egyik főszereplő az az asszony, aki Budapesttől 30 kilométerre él egy faluban, ahol a Röpülj, páva! mozgalom hatására alakult egy asszonykórus. A faluban élő tanárnőnek megtanították a helybéliek az összes gyönyörű Galga menti népdalt, és megkérték, hogy vezesse a kórust. Amikor nagyon idős lett, a főszereplőhöz fordultak: legyen ő a kórus vezetője. Nem vállalta. Hamarosan beteg lett, levették a fél mellét. Amikor a betegsége kiújult, a fia, aki egyébként egyszerű, de kiváló szakmunkás, és akiről a falubeliek úgy tartották, sámánképességei vannak, azt mondta az anyjának, hogy el kell vállalnia a kórus vezetését, ha nem akarja, hogy még rosszabb legyen az állapota. Az asszony akkor el is vállalta, és mára már – úgy tudom – tünetmentes.
– Ismerek olyan embereket, akik az őshagyományról szóló előadásokra járnak a mai napig, de sokszor úgy érzem, egyre zavarosabbak a gondolataik.
– Akadnak olyan előadók, akik nem egészében adják át a tudást, hanem elhallgatnak dolgokat, mert az jobban megfelel valamiféle torz önképnek. Miért kellene elhallgatni azt, amit Lükő Gábor fedezett fel, hogy például a Hímfi, a szarvasmítosz a finnugorokkal való együttélés korából származik? Minek mond ez ellent? Miért nem lehet beszélni arról, hogy ez a történet a román kolindákban is él? Hogy lehet a hagyomány világába behozni politikai szempontokat, amelyek szerint gyűlölnünk kell a szomszédainkat vagy a finnugor népeket, és el kell hallgatnunk néprajzi értékeiket? Ha valakiben igazi termékeny talajra talált a hagyomány, az tudja, hogy a környező népeknek is megvannak a sajátos értékeik, megvan a sajátos életfeladatuk. Lükőnek is az volt a véleménye, hogy inkább szeretni kell őket, és békességben élni velük. Egyébként nagyon fontosnak érzem, hogy további filmekben foglalkozzam a Lükő-életművel.
– Filmrendezőként mennyire lát abba bele, hogyan születik, hogyan változik a hagyomány?
– Egyszer Hévízgyörkön egy asszonynál üldögéltünk, és halljuk, hogy énekszóval mennek az utcán a falubeli asszonyok. Kérdeztük, hogy hová mennek, hiszen ma nincs ünnepnap. A temetőbe tartottak, hogy azokért a falubeli ősökért imádkozzanak, énekeljenek, akik nem tértek vissza az első vagy a második világháborúból. Ez már egy huszadik századi hagyomány. Egy másik példa: Tera néniről – akire Limbacher Gábor néprajzkutató hívta fel a figyelmemet – Szandán 1996-ban forgattam filmet Mária országa címmel. A falu felett a hegy tetején volt egy hely, amelyről mindenki tudta, hogy ott valamikor táltosszertartások voltak. Amikor a hegy egyik felét tönkretette a bányászat, kialakítottak egy másik szent helyet a faluhoz jóval közelebb, egy forrásnál, amelyet fára rögzített Mária-kép jelzett. Az ilyesmi úgy történik, hogy valamelyik falubeli megálmodja, hogy hol kell kialakítani a szent helyet. S akkor azon a helyen később csodák történnek, s a hely elfogadottá válik a környéken mint imádkozó- vagy búcsújáró hely. Tera néni nagyanyja az előző század fordulóján azt álmodta, hogy vagy nyolc faluval odébb egy plébánián van egy Máriácska-szobor, és azt neki el kell onnan hoznia. Elmentek érte, meg is találták, és a plébános nekik adta. Attól fogva Tera néni nagyanyja öltöztette a szobrot. Építtetett neki egy kis „káponkát” az út mellett, oda betette, és kijárt, hogy gondozza a környékét. Később Tera nénire szállt a Máriácska, aki akkor is gondozta, amikor a hatvanas–hetvenes években mindenki csúfolta ezért. Láttam azt a szobrot, fiús arca volt, és hosszú keze, lába, mint egy fiúnak. Később e szobor hatására megértettem, hogy a magyarok Boldogasszonya nem az az édeskés nőfigura, amilyennek Szűz Máriát a templomokban gyakorta ábrázolják, hanem a nőiessége mellett kemény, férfias is. Tera néni halála után Máriácskát tovább gondozza ma is egy rokon falubeli asszony. A hagyomány ilyetén való továbbélésére a Tv 2 XXI. század című műsora is felfigyelt, műsort készített róla. Valahogy így él tovább a hagyomány, amelyben még a kereskedelmi televízió is megtalálja az igazán értékes témát, s egy fiatalabb generáció újra feldolgozza, saját szemüvegén keresztül láttatja az ősi Boldogasszony-történetet. Hiszem, hogy a filmjeimmel hozzájárulok ahhoz, hogy az igazság a hagyomány bemutatásával, éltetésével olyan erőként hat, hogy az a mai korban is harmonikusan belesimul a nagy közös emlékezet archívumába.
origo.hu
Gyerekek előtt ment a risza, inkább ciki volt, mint cuki
