Az idő metszetei

Miért, hogy a helyszín a legerősebb? – kérdezte versében Pilinszky János, anélkül persze, hogy a dilemmát feloldotta volna, ezáltal csak a gyötrő kérdést hagyva meg az olvasó emlékezetében, aki külső és belső utazásai közben újra meg újra rácsodálkozhat a helyszínek erejére. Miért? – kérdezhetné Ferdinandy György is, aki évtizedek óta bolyong a tér és az idő metszeteiben, mindenütt otthon is, meg idegenül is, itt is, ott is megállapodva, ahogy a korosodó, betegség gyötörte férfiak szoktak, mégsem szakadva el egészen a mindannyiunkban élő Bolond Istóktól, aki bekukkant ide is, bekukkant oda is, aztán odébb áll egy házzal.
És ha már kimondtuk a szót, hogy ház, itt álljunk meg egy pillanatra. Ferdinandy György, keveseknek adatik meg ez a kegyelem, ma is abban a budai házban él, ahol a gyerekkorát töltötte. Közben ugyan bejárta a kerek világot, átitatódott nyelvekkel és arcokkal, sorsokkal meg tragédiákkal, de volt hová hazatérnie. Igaz ugyan, hogy időnként a nosztalgia sajgása meg a betegség kényszere elszólítja innen – leszármazottai szerteszóródtak a nagyvilágban –, ám a pátriárka kor küszöbére érve mégis oda tér viszsza, ahonnan elindult, s hajdani esztendeire visszanézve leltárt készít mindarról, ami volt és ami nincsen már, vagy épp most fordul át félmúltból a múltba, arcokról és helyszínekről, hiszen tudja, hogy ami volt, nem múlik el egészen. És az emlékező novellák, amelyekből új könyve, a Magányos gerle áll, segítenek abban, hogy a múlt ne tűnjön el végleg, de ahhoz is hozzásegítenek, hogy az író újra megvethesse lábát a változó utcákon és tereken, amelyek hasonlítanak is kicsit arra, amilyenek voltak, mégis mások.
A novellista Ferdinandy úgy játszik az idővel – tudva persze, hogy az idő is játszik vele –, hogy felnagyít és delejes térbe helyez egy-egy motívumot, gerlét és varjút, kutyát meg zötyögő villamost, amelyek mögött a helyszín csak jelzésszerű: egy sashegyi vagy épp párizsi utca, trópusi tengerpart és a háború dúlta Kálvin tér, homoksivatag meg francia tanya, a Corvin köz 1956 októberében, egy floridai könyvesbolt vagy egy régvolt karácsony a Dél Keresztje alatt, aztán az Ördögárok és a Kék Golyó utca –, tulajdonképpen mindegy, hogy a valós térben és időben ennek vagy annak milyen a jelentősége, a mérete és „súlya”, mind a benső térben meg az imaginárius időben válik azzá, ami, emlékek hordozójává, amelyért élni érdemes. „Tárgyakat nem cipeltem magammal – írja. Csodával határos, hogy Nagy Imre képe, ez az ötvenéves arckép ma is itt lóg mögöttem a falon. Párizsban van egy újság, az hozta le, az első oldalon. Én pedig kiollóztam belőle. Másfél éven át egy papundekli-keretben állt az asztalomon…” És ez a ritka kivétel, a megmaradt „tárgy”, mert a legtöbb emlék sokkal légiesebb, csak benső súlya van, spirituális aurája, ami persze nem elhanyagolható, sőt sokkal fontosabb, mint azt a modern ember képzeli. És persze ilyenek a szavak is, amelyek évtizedek távolából, gyerekkorunkból velünk maradnak: „A légópincében akkor nem volt világítás. Büdös karbidlámpa sistergett a sötétben. Fritz, a barátom, lehozott egy nagy kosár szájharmonikát. A zsákmányból mindenki kapott. Féltünk tőle. Azt mesélték, hogy leúsztatja a Dunán, ha körül van metélve a gyerek. Leúsztatja és körülmetélve. Ez a két szó mindmáig megmaradt” – jelzi a Portrait of an artist as an old man című novellájában, hogyan működik az emberi emlékezés, amelyből ezernyi ezer motívum kihullik az idő múlásával, ám egy-két baljós szó örökké megmarad.
(Ferdinandy György: Magányos gerle. Orpheusz Kiadó, 2005, Budapest.)