Eduard Benes jelképezi a második világháború utáni felfogást, miszerint minden, ami a csehszlovákiai németekkel és magyarokkal történt, teljes mértékben jogos volt. Mire vezethető vissza ez az újabb kori cseh politikai felfogásban magát máig makacsul tartó, a tiszta nemzetállam eszméjét előtérbe helyező felfogás?
– Ez a már doktrínaszerű szemlélet abból indul ki, hogy ez a háború a jó és a gonosz erők összecsapása volt, s Csehszlovákia a jók oldalán állt. S mint győztest, nem terheli felelősség a háború utáni időszak történéseiért. Az elűzetés, a jogfosztás, a deportálások e felfogás szerint az előzmények – tehát a német megszállás és terror – következményei. Az ilyen elmélet méltatlan a felnőtt emberhez, mert mindenki a saját tetteiért felel, s a felelősség nem hárítható a viselkedést meghatározó okokra. Nem normális, hogy egy íratlan doktrína szellemében, hatvan évvel a háború után a Cseh Köztársaság Magyarországhoz úgy viszonyuljon, mint győztes a legyőzötthöz! Benes egyébként 1948-ig a kommunista párttal teljes egyetértésben érvényesítette politikáját. Abban a katasztrofálisnak mondható elképzelésben élt, hogy kompromisszum jöhet létre a demokrácia és a sztálinizmus közt, s ez kizárja közöttük a konfliktusokat. Ismeretes, ez a politika nem semlegesítette a Nyugat és Sztálin közti ellentéteket, s végül is a demokrácia eltiprásához vezetett.
– A 60. évforduló jó alkalom lehetett volna a háború utáni tévedések felülvizsgálására…
– A múlttal való szembenézés nem történt meg. A demokratikus nagyhatalmak és velük együtt Oroszország az évfordulót nem használták fel egykori pozíciójuk reflektálására, de hát egyetlen háborúban sincs úgy, hogy a győztesek liliomfehérek lennének! A háború kegyetlen dolog, amelyben a résztvevők valamilyen mértékben mind besározódnak. Ha a nagyhatalmak önvizsgálatban példát mutattak volna, saját múltját felülvizsgálandó, a Cseh Köztársaság is követte volna őket… Moszkvában május 9-én az ünneplés az 1945-ös legenda – a jó győzelme a gonosz fölött – szellemében folyt. Az igazság az, hogy a gonosz erői fölött a nyugati demokráciák a brutális keleti zsarnokság erőivel szövetkezve győztek. Nem az elvek, hanem az érdekek szövetségéről volt szó. Így az önvizsgálat elmulasztását illetően a Cseh Köztársaságnak és a közvéleménynek is van egy nyomós alibije. Az évfordulón még a győztes hatalmak sem voltak képesek arra, hogy a háborúra érdemben és tárgyilagosan tekintsenek
vissza. Legalább a nyugati hatalmak megtehették volna ezt, aminek követése a kisebb államoknak sem okozott volna gondot. Ahhoz, hogy a cseh közvélemény és a politikai elit rádöbbenjen az 1945 után történtek problematikus voltára, szükséges egy világos kritikai álláspont kialakítása. Ez lehetne a kiindulópont a gyakorlati lépésekhez.
– Nemigen tapasztalható, hogy ezekben a kérdésekben változna a csehországi közfelfogás…
– Sajnos a németellenességet, a szudétanémet-kérdést a voksvadászat nemtelen eszközeként Csehországban arcátlanul kihasználják a preferenciák növelésére. Számomra (1945 előtt születtem) ez érthetetlen. Tapasztalataimból kiindulva én kizárólag az oroszoktól, nem pedig a németektől tartanék. Ugyanis az oroszok ezt az országot kifosztották, s évtizedeken át pusztították. És az emberek erről mintha megfeledkeznének! Természetesen nem az orosz nemzetre mint egészre gondolok, hanem a Szovjetunió imperialista politikájára.
– Ez a szemlélet s különösen a benesi dekrétumokhoz való ragaszkodás a magyar közvéleményben is megütközést vált ki.
– A mai Csehország viszonya Magyarországhoz alapvetően semleges, hiszen közös határunk sincs. De a dekrétumok kérdése időről időre váratlanul fel-felbukkan, s a cseh–német viták mentén másodlagosan, ám szinte szükségszerűen jelenik meg. Magyar vonatkozásban el tudom képzelni a dekrétumok visszamenőleges hatálytalanítását, az 1945-ben és utána csehországi kényszermunkára „toborzott” magyarok legalább jelképes kárpótlását. De hát félő, hogy ezt a kárpótlást az érintettek nem érik meg… Hiányzik a jóindulatkészség, ami mögött alibiként ott lapul a hatalmak már említett következetlensége, de a schröderi Németország kapituláns magatartása is.
– Nyújt-e valamilyen reményt a közép-európai sebek gyógyításához az Európai Unió?
– Ebben talán eltér a véleményem több magyarországi közíró felfogásától. A megoldás kulcsa szerintem az egységes euroatlanti politika, az EU problémamentes viszonya az Egyesült Államokhoz. Csakis a szilárd transzatlanti kapcsolatokra épülő erős EU jelenthet biztonságot térségünk országainak. Bár van értelme az Oroszországgal való együttműködésnek, például a terorizmus elleni harcban, ugyanakkor – tekintettel a múlt század tapasztalataira – szükséges, hogy a Nyugat biztonságot nyújtson a kis közép-európai országoknak. Most nagyon fontos, hogy nemzeteink megtalálják a közös nyelvet, az 1945 után történtek együttes és igazságos értelmezésének nyelvét. Ha ez sikerül, akkor nem okozhatnak gondot a további lépések, amelyek sorsdöntően nem károsítják meg mondjuk a Cseh Köztársaságot.
Bohumil Dolezalt a közép-európai nemzetek és államok közti viszony, ezen belül a csehszlovák– magyar, illetve cseh–magyar kapcsolatok politikai mozgatóerőinek ismerőjeként, a cseh média egyik legtöbbször kérdezett vendégeként, mondhatni közvélemény-formáló személyiségeként tartják nyilván hazájában. Elvszerű állásfoglalásaival külföldön, így Magyarországon is sokak megbecsülését vívta ki magának. Az egykori rendszerbírálót, a Charta 77 aláíróját 2001-ben a közép-európai együttműködésben betöltött szerepéért Mádl Ferenc államfő a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntette ki.
