Budapest és Pozsony ellenében

Ma Tornaalján és Rimaszécsen egy ünnepség keretében befejezik azoknak az ösztöndíjaknak az átadását, amelyekkel anyaországi polgári körök és civil szervezetek a felvidéki magyar gyerekek magyar iskolába való beiratkozását ösztönzik. A Rákóczi Alapítvány által lebonyolított nagyszabású akcióban itthon közel húszmillió forint gyűlt öszsze, így majdnem kétezer felvidéki kisiskolás kezdheti meg anyanyelvén tanulmányait a következő tanévben. A civilek megint átvállaltak egy feladatot az államtól: a szocialista–liberális kormány ugyanis a státustörvényben előírt oktatási-nevelési támogatás ügyében úgy egyezett ki a szlovák állammal, hogy a pénzt (a törvény szellemével és a többi magyarlakta országban követett gyakorlattal ellentétes módon) nem a szülők, hanem az iskolák mellett működő alapítványok vagy szervezetek kapják.
Sokan vélik úgy, hogy az oktatási-nevelési támogatás a kedvezménytörvény legfontosabb tétele. A tanévenkénti húszezer forint (és az ezzel járó tankönyvvásárlási támogatás) lényeges befolyást gyakorolhat a magyar iskolákba történő beiratkozásra, ezért az asszimiláció megállításának, esetleges megfordításának kulcsfontosságú eszköze. Valószínűleg így látták ezt a szlovák politikai elit képviselői is, ezért hisztérikusan támadták a törvénynek ezt a tételét. Az Orbán-kormány idején megtalálták a megoldást: a tervek szerint a támogatásért folyamodó pályázatokat a jogosultak Magyarországon, az Illyés Közalapítványnál nyújtották volna be és egy anyaországi bankfiókban történt volna a kifizetés. Az alapítvány irodavezetője (már a kormányváltás után) ezt százharmincöt család, vagyis közel háromszáz diák esetében meg is tette, és a dologból nem is lett volna botrány, ha Budapesten a szocialista politikusok nem háborodnak fel és nem kezdenek bocsánatot kérni a szlovák hatalomtól. Szomorú vonatkozása a történetnek, hogy egyes felvidéki magyar közéleti személyiségek is bírálták az ösztöndíjak kiadását, minden valószínűség szerint azért, mert nem az általuk vezetett szervezet oszthatta ki a pénzt.
A státustörvénytől független módon – és annál jóval korábban – már működött egy beiratkozási program a Rákóczi és huszonnégy felvidéki célalap közreműködésével. Ennek során minden érintett családot megszólítottak, arra buzdítva őket, hogy magyar iskolába írassák gyerekeiket. A kezdeményezés jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Szlovákiában megfordult az évek óta tartó negatív tendencia, és növekedni kezdett az anyanyelvi oktatásban részesülő magyar elsősök száma. Sajnos időközben az Illyés Közalapítvány elállt a négy éve sikeres beiratkozási program támogatásától, sőt még annak az összegnek a kifizetése is megkérdőjeleződött, amit az előző kuratóriuma szavazott meg erre a célra.
Ezt a civil kezdeményezést válthatta volna ki a státustörvény, de a jelenlegi kormány épp a legfontosabb pilléreit vette ki a jogszabályból: a szülők a Felvidéken nem közvetlenül kapják a támogatást és (ez már minden régióra igaz) csak az iskolások részesülhetnek az összegből. A nyelvválasztás azonban sok esetben már az alsóbb szinten eldől: akit a többség nyelvén tanító óvodába íratnak be, azt már a legritkább esetben küldik anyanyelvű iskolába.
A jelenlegi budapesti hatalom nem tartotta fontosnak a célalapoknál megszerzett tapasztalatokat és kapcsolati hálót kihasználni. A Dzurinda–Medgyessy-megállapodás értelmében utóbbi lemondott az oktatási-nevelési támogatás családoknak való kifizetéséről, ennek ellenére a szlovák miniszterelnök a kedvezménytörvény megcsonkított változatát sem fogadta el. A támogatás végül az MKP-hez közel álló Pázmány Péter Alapítványhoz került, amely az iskolák mellett működő szülői szövetségeknek adja tovább a pénzt az oktatásüggyel kapcsolatos projektek támogatására. Ám fennáll a veszélye annak, hogy a szlovák állam erre hivatkozva csökkenti a magyar iskolák támogatását, akiknek „úgyis van pénzük”.
A Felvidéken ma is tart a szakmai vita arról, hogy melyik támogatási módszer a jobb. Tény, hogy a szülői szövetségek a pénzt az oktatás fejlesztésére is fordíthatják, és ez is részben befolyásolhatja a szülőket a magyar iskolaválasztásban. Mások úgy vélik, ez az ösztönző túl kevés a stratégiai cél, a magyarság asszimilációjának fékezésére, lehetőség szerinti megfordítására. Ha a családok személyes megszólítására alapozott beiratkozási kampány keretében a szervezők a tizenöt évre szóló támogatási ajánlattal érvelnek, annak összehasonlíthatatlanul nagyobb befolyásoló ereje van, mintha csak annyit mondanak a szülőknek: az iskola, illetve a szülői szervezet pályázni fog egy, az iskolától és a családoktól távoli alapítványhoz, és ha a kuratórium érvényesnek tartja a pályázatot, ha az érvényesnek talált pályázatra az igényelt összeget megszavazza (egyiket sem lehet előre biztosan ígérni), akkor valamikor, a belátható jövőben támogatás érkezik az iskolai szervezethez, amiből az elfogadott pályázattól függően a diák tornacipőt kap, esetleg kifizetik színházjegyét vagy fejlesztik az oktatás színvonalát (amelyek különben más forrásokból, például az oktatási és informatikai minisztériumok különféle pályázataiból amúgy is megtörténnek). A személyes támogatás erejét különben a szocialisták is pontosan értik, hiszen a 2002-es parlamenti választások kapcsán a nyugdíjasokat az egyszeri nyugdíj-kiegészítés ígéretével szólították meg.
Egy másik gyakran hangoztatott érv különösen sértő a felvidéki magyar családoknak: állítólag „így nem tudják italozásra fordítani a pénzt”. Ennek az érvnek még az említése is joggal felháborodással tölti el a magyar családok túlnyomó többségét, amelyek nehéz gazdasági helyzetük, a Dél-Szlovákiában rendkívül magas munkanélküliség ellenére is gyermeknevelésre vállalkoznak. Az eljárás a régi kommunista időket juttatja az ember eszébe, amikor a mindenható párt döntötte el az egyes ember helyett, hogy neki mi a jó, és elvárta azt, hogy ezt a döntést az emberek zokszó nélkül elfogadják.
Az anyaországból érkező ellenszél ellenére a civilek az idén is személyesen megkeresték a kritikus régiókban élő érintett szülőket, hogy a magyar óvoda- és iskolaválasztás mellett kardoskodjanak. Egy levélben tucatnyi érvet sorolnak fel a döntés mellett. Ezek szerint a magyar iskola olyan többletismeretek és -tudás megszerzését teszi lehetővé, amelytől elesik az a gyermek, akinek a szülei másként döntenek. Anyanyelvi képzés esetén erősödik az identitás, ellenkező esetben kopik a nyelvtudás. Ha egy magyar család gyermekét szlovák iskolába adja, fennáll a veszélye annak, hogy a diákot olyan hatások érik, amelyek otthon, a családban feszültséget hoznak létre. Ha magyarul tanul, hatékonyabb az oktatás, és később nagyobb választéka van az egyetemi képzésre is. Otthon érezheti magát az egész Kárpát-medencében, versenyképes tudást szerezhet, de emellett ingyenes tanszercsomagot és egyéb támogatást kap. A magyarországi diákokkal azonos diákigazolványt kap, amely jelentős utazási kedvezményeket és más előnyöket biztosít Magyarországon.
A Rákóczi Szövetség idei kezdeményezése elsősorban szórványban vagy gazdaságilag hátrányos régiókban élő gyerekek számára biztosított ösztöndíjat. A magyarországi civil társadalom (polgári körök, cégek, magánszemélyek) jól vizsgáztak, a hatszáztizenhét adományozónak köszönhetően a novemberben meghirdetett program keretén belül a 2005–2006-os tanévben várhatóan beiratkozó felvidéki kisdiákok közel fele kaphatott tízezer forintnyi ösztöndíjat.