Hogyan lett ellenzéki?
– A debreceni diákság és fiatalság körében már a nyolcvanas évek legelejétől – a lengyel szabadságküzdelmek idején, azokra élénken figyelve – erősödtek azok a mozgolódások, amelyek elsősorban ellenzéki, diktatúraellenes hangvételű összejöveteleken, öntevékeny klubszervezésben, egyetemi, önkormányzati önállóság követelésében vagy az induló magyarországi szamizdat kiadványok terjesztésében, olvasásában mutatkoztak meg. Persze olyan légkörben zajlottak ezek, amelyeket állandó retorziók, fenyegetések, besúgások kísértek. Összefonódott ez a forrongás a „nomád nemzedék” hátizsákos Erdély-járásának, táncházmozgalmának, a fiatal írók, értelmiségiek lapalapító, cenzúraellenes autonómiatörekvésének számtalan formájával.
– Mivel foglalkozott akkoriban?
– Kezdő kritikus voltam, így magam is elmélyedtem a határon túli, kisebbségi magyar irodalmakban. Ezekről a munkáimról a Szabad Európa Rádió is hírt adott. Ezzel részese lettem a szabad szellem alig vagy meg nem tűrt fórumai, a Mozgó Világ, Tiszatáj, Alföld körüli csoportosulásoknak, aláírója, terjesztője többféle tiltakozó nyilatkozatnak. Különösen a nagymarosi vízi erőmű építése elleni tiltakozásunkat hangsúlyoznám. Hozzáteszem, hogy abban az időben nem volt ritka az ellenzéki személyiségek bántalmazása. Részese voltam az Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár és mások fémjelezte folyóiratterv, az akkor még nem engedélyezett Hitel szellemi előkészületeinek vagy a féllegális Bethlen Gábor Alapítvány baráti körének. Ott lehettem többek között az ’56 emlékét is ébresztő, forradalmi hangulatú írószövetségi rendezvényeken. Tagja voltam a fiatal írók József Attila Köre vezetőségének Lezsák Sándor, Csengey Dénes, Elek Tibor és a többiek társaságában.
– Mikor vált az ön számára élessé a helyzet, amikor már nem rejthette véka alá elkötelezettségét?
– Az egyre nyíltabb politikai kiállást tanúsító mozgalmak és események körvonalazódása idején. Résztvevője, felszólalója lettem az 1987-es első lakiteleki találkozónak. De Szárszón vagy a budapesti Jurta Színházban is kifejtettem a véleményemet a ’88 folyamán lezajló, már teljes mértékben forradalmi hangütésű nagygyűléseken. Itt még együtt beszélt-elnökölt Csoóri Sándor, Fekete Gyula, Csurka István, Konrád György, Kis János vagy Tamás Gáspár Miklós. Megjegyzem, alapítója voltam az MDF, a Fidesz, a Szabad Kezdeményezések Hálózata és az ebből kialakuló SZDSZ, valamint a TDDSZ, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete országos, illetve debreceni szerveződéseinek.
– Ez volt a rendszerváltás hőskorszaka, amikor többé-kevésbé mindenki egyet akart: hogy szűnjék meg végre az állampárti diktatúra.
– Akkor még pártosodás nélkül, a szellemi vezéregyéniségek és a hangadó szimpatizánsok sokaságának szinte mindenüvé tartozásával szövődtek össze ezek a mozgalmak, a maguk szóhasználatában is „fórumok”, „szövetségek”, nem beszélve a nagy nyilvánosságot megmozgató tüntetésekről, ünnepi tömegdemonstrációkról. Felemelő volt látni és átélni a demokratikus erők összetartozásának megnyilvánulásait, aztán az ezeket formálisan is összekapcsoló Ellenzéki Kerekasztal működését. Debrecenben én mondtam a nyolc–tíz szervezetet tömörítő helyi ellenzéki kerekasztal képviseletében az MSZMP-vel szembeni tárgyalások nyitóbeszédét, az első alternatív ötvenhatos ünneplés emlékbeszédét. A sokféle árnyalatú antikommunista „egységfront” a teljes rendszerváltás reményével kecsegtetett.
– Mikor foszlott szét ez a remény? Az első szabadon választott parlament működése során, amelynek tagja volt?
– Az ellenzéki – az 1990-es választásokra készülődő – pártok között felsejlő törésvonalak nem látszottak még végzetesnek a jobbnál jobb programok egymást serkentő versengésében. Az alapvető szolidaritás és a kommunizmus utódpártjaival való radikális szembenállás megtartásában lehetett bízni. Az én fokozatos kiábrándulásom egyik fő oka az volt, hogy az addig legharsányabban kommunistaellenes retorikájú SZDSZ – amelynek országgyűlési padsoraiba kerültem – azonnal élesen szembefordult, nem ám a kommunista „új undokságokkal”, hanem az első legitim nemzeti kormány pártjaival.
– Miben mutatkozott ez meg?
– Gyűlölködő hadjáratba kezdtek. Például leszavazták a fontos „rendszerváltó” törvényeket, mint amilyen a kárpótlás, az egyházi ingatlanok visszajuttatása, az igazságtétel, az ötvenhatos bűntények elítélése. Nos, ezeknek a törvényeknek a megbuktatására a kommunistákkal, a volt rendszer haszonélvező rétegeivel fogott össze az SZDSZ. Ez a politikai magatartás jellemezte a tágabb értelemben vett társadalmi és gazdasági területeken is. Később aztán, a ’94-es restaurációban a szabad demokraták már szentesítették is ezt a tartós – eredendő? – összefogást.
– Hangot adott a nemtetszésének?
– A szelídebb magyarázatok közé tartozott a kormányon lévők és támogatóik örökös becsmérlése és vádaskodó lenacionalistázása mellett, hogy a parlamenti kisebbségnek a matematika okán kell folyton opponálnia a kormányt. Hát nem súlyosabb elvi, erkölcsi, történelmi alapon zajlik a rendszerváltoztatás, és nem az előző rezsim politikájával szemben? – kérdeztem. Kielégítő választ nem kaptam. Így aztán a választást követő évben az elsők között ki is váltam az SZDSZ-ből, a független képviselők közé ültem, s pártba azóta sem léptem be.
– Általában a pártokban csalódott?
– A nagy pártok erodálódása, korrumpálódása elkezdődött, s így járt az MDF is. Mára már a leghűségesebb alapítóját is kizárva zsugorodott törpepárttá. Csalódást persze már akkor keltettek a rokonszenvesen nemzeti szelleműnek látszó kormányerők is – például a tagság feje fölötti paktumkötéssel. Ez azzal járt, hogy az elmúlt és az új rendszer közé igenis éles választóvonalat húzó új alkotmányozás gondolatát elvetették, a közélet erkölcsi megtisztításának, a „nagytakarításnak” az igényét pedig feladták. Az úgymond „reálpolitikai” érveket persze valamelyest be lehetett látni.
– Valóban be lehetett látni?
– Én inkább további kérdéseket tennék fel. Mi kényszerítette ki az önfeladó, öngyilkos – a fő hatalmi eszközöket a hatalomátmentő, „spontán privatizáló” erők kezén hagyó – gazdaság- vagy médiapolitikát? Mi szükség volt a lemondó, defetista magyar–ukrán alapszerződésre? Miért kellett semmibe venni az olyan nagy jelentőségű és azóta is megismételhetetlenül széles körű nemzeti demokratikus értelmiségi találkozók vészjelzéseit, mint amilyenek az 1993-as balatonszárszói és kisújszállási tanácskozások vagy a Magyar Újságírók Közösségének rendezvényei voltak? A fenyegető visszarendeződés és a morális csőd helyes előérzetével sokan láttuk akkor elveszni a Lakiteleken még jelentősnek hitt „magyarság esélyeit”. S nem véletlen, hogy azután minden pártból a magyarság égető sorskérdéseit a leginkább a szívükön viselők – például a magyarság határon belüli és kívüli fogyását egyetemes kulturális értékvesztésként fájlalók – szorultak ki, a sokárnyalatú, de egyfelé húzó nemzeti tábor pedig tovább forgácsolódott.
– Keserű szavak ezek. Mit kellett volna tenni?
– Kommunista-internacionalista diktatúra után: nemzeti demokráciát. Ez lett volna a gyökeres változás. Ehelyett szinte folyamatos a jórészt uralmi pozícióban maradt volt nómenklatúra nemzetellenessége és nemzeti közönye. S ennek következményeként a tömegessé duzzadt paranoiás magyarfóbia vagy nemzetundor triumfált 2004. december 5. „fekete adventjén”. Ez nem volt más, mint a nemzeti öntudatvesztés, a testvéráruló önzéssel, gonoszsággal vegyes – egyszerre parancsolt, kizsarolt és újdonságként már önkéntes – nemzetpusztítás újabb „trianoni” napja.
– Tehát nem sikerült a rendszerváltás, nincs demokrácia?
– Demokrácia? Maximum szólásszabadság van a nyomasztó igazságtalanság, a mélyülő szociális nyomor, az elszegényedés, az általános egzisztenciális félelem közepette. Az elvi politikai szabadságjogok mellett viszont a gyakorlati esélyegyenlőtlenség és méltánytalanság, a rabszolgasághoz fogható kiszolgáltatottság fullasztó közegében élnek milliók.
– A szocialisták és a liberálisok másról beszélnek. Kétféle valóság van?
– A Magyarországot lesüllyesztő, gyarmati sorba taszító tendenciáknak semmi közük még a hagyományos elméleti liberalizmushoz sem. Például hatékony föld- és tulajdonmegtartó érdekvédelem, szakszervezet, a kulturális, erkölcsi leépülés elleni küzdelem intézményei nélkül csak a mohó haszon- és zsákmányszerző indulat diadalmaskodhat, a rabló privatizátorok és a Madách drámájából ismerős „civilizátorok” basáskodása. Hiszek a szabadelvűség, a nemzeti függetlenség és szuverenitás rég elfeledett eszméjében, a diszkriminációellenes kollektív szabadságok alakzataiban, az emberszabású önigazgató-önkormányzó – termelői, kereskedői, szabad szövetkezeti – tulajdonformák sokaságában, a kisebbségi magyar nemzeti-közösségi autonómiákban vagy a határon túli magyarok kettős állampolgárságában! Ez nem sérelmi politika – noha másoknak az is megengedett. Mi a baj ezekkel? Tán csak nem az, hogy az ilyen liberalizmus a magyarság javát és megmaradását is szolgálná? Ami mindenki másnak jár, az csak nekünk nem? Netán valami ráfogott örökös kollektív bűnösség – benesi típusú – elve alapján? Büntetni az ártatlant, és pártolni az erőszaktevőt?
– Ennyire súlyosnak ítéli meg a helyzetet a rendszerváltás után tizenöt évvel?
– A magyarság, a magyar társadalom nagy nemzetfenntartó rétegeinek – a parasztság, az értelmiség, a történelmi egyházak – a kifosztása megtörtént a kommunizmus alatt. A tönkretétel második lépcsője az volt a rendszerváltás éveiben, hogy az elorzott vagyontömeget magántulajdonként szentesítették, amely nagyrészt az előző hatalombitorlók kezére került. Hozzájárult ehhez az új rendszerben a megmaradt nemzeti vagyon nagy részének elherdálása, a kárvallottak kiszipolyozása tömegkommunikációs elbutítással megfejelve.
– Mi következik ebből?
– Ez egyet jelent a rafinált médiauralmi félrevezetéssel, a tudatipari manipulációval. Minden politikafilozófiai – és szavazói! – értelem összezavarása érdekében az a cél, hogy megteremtsék és elleplezzék a globális, sokszor adókedvezményes nagytőke totalitarizmusát, a pénzoligarchia kasztszerű hatalmi koncentrációját. Ráadásul mindennek a bugris terrorját nevezik baloldali értéknek, a bármiféle protestáló, demokratikus kritikai szempontot pedig, mint korábban is fél évszázadig, jobboldalinak bélyegzik. Miért van több szabadsága és esélye az értékvakságnak, az értékpusztításnak, mint az értékteremtésnek, az értékvédelemnek? Miért bocsánatosabb a keresztények kívánatos kiirtásáról a rádióban vihorászni, mint az ilyen ellen tiltakozni? A mindenkori hatalommániás baloldal mindenesetre újra levizsgázott értéktudatból, és megint leleplezte, világossá tette gyógyulni képtelen nemzetallergiáját. Vízválasztónak semmi mást nem tekint, mint az egységes nemzetet, és ettől örökké irtózik, negligálja, kárhoztatja.
– Van-e kiút?
– Másfél évtizede egyfolytában bizonyul – kirekesztettségében is – mély értelmű gazdasági, morális, kulturális alternatívának a Németh László, Bibó István és mások körvonalazta harmadik út modellje. Ha az állam vállalja a központi szabályozást például a jogrend, törvények, határozatok által, akkor mi akadályozza az értékszabályozó, nemzeti-kulturális értékmentő tevékenységét a züllesztő erkölcsi közállapotok vagy a szétömlő médiamocsok ellenében? Az még csak nem is „illiberális protekcionizmus”, ha az állam nemcsak vagy esetleg nem az „etikailag ugyan helytelen, de a törvények szerint jogszerű” szófordulattal becézett gazdasági banditizmust, hanem mondjuk a tradicionális lelki-szellemi értékeket is védi. De gyanítom, hogy ezen túlmenően – horribile dictu! – még egy koncepciózusan értékvállaló kultúrállam felépítésébe, működésébe sem halnánk bele. És mi az akadálya egy Németh László-i „értelmiségi társadalom” szervezésének, amelyben a hatalom is hivatás és feladat, nem pedig öncél és zsarnokoskodás? A jog, a jogértelmezés és joggyakorlat pedig nem pillanatnyi politikai, hanem egyetemes erkölcsi érdeken nyugszik? Kevésbé álnaiv, hajszálnyit még bizakodó módon a parlamentben is feltettem ezeket a kérdéseket a médiaháború idején, hogy például a közmédiát miért nem lehet a Németh László-i értékelvek szerint működtetni. Ő konkrétan a rádió feladatait vázolta fel régen, de örök érvényűen. Jó lenne, ha az Új lakiteleki nyilatkozat közismertté válnék, mozgalom szerveződnék mögé vagy legalább széles körű, demonstratív csatlakozó aláírásgyűjtés. A nemzeti demokrácia, az „emelkedő nemzetért” küzdők összekapcsolódó erői pedig megélednének.
origo.hu
Tudja, mit jelentenek ezek a szavak? Modern szlengkvíz, minden generációnak!
