Bűn és bűnhődés

Eddig a hazai kommunista titkosszolgálat nem sok munkatársa érezte feladatának, hogy a nagy nyilvánosság előtt adjon számot tevékenységéről. Kozenkay Jenő volt hivatásos kémelhárító a ritka kivételek közé tartozik, bár igaz, hogy az elmúlt hónapokban sok helyütt leírt, elmondott önigazoló nézetei több tekintetben is kételkedésre adnak okot. A jelek szerint kevesen fogadják el e katarzis nélküli vívódást, ami logikus következménye a Kádár-kor maszatoló kisszerűségének.
Kozenkay rendszerint három dologgal védekezik, ha az erkölcsi felelősségét firtató kérdésre kell válaszolnia: 1. A hírszerzés hazafias tett; mindenkinek csak egy élete van, nem tehet mást, mint hogy ezzel az életével szolgálja hazáját, legyen benne akár diktatúra, akár demokrácia. 2. Csupán a körülmények okolhatók: tanárai nevelték a párt hű katonájává. „Ki a felelős azért, hogy engem, aki 1951-ben születtem, kisdobosnak, úttörőnek, KISZ-tagnak, párttagnak, janicsárnak neveltek saját hazámban?” – írta a HVG-nek február 16-án. 3. A Kádár-korszak urai nem nyomták el kegyetlenül a társadalmat, ezért fel sem tűnhetett, hogy az országban diktatúra van.
És most képzeljük el, hogy Kozenkay Jenő 1978 és 1985 között, miközben jelentéseit írja, civil foglalkozására nézve káplán Budapest valamelyik külvárosi plébániáján. Ugye, mindenki számára világos, hogy ebben az esetben lehetetlen volna a fenti okfejtés? Kozenkay papként nem érvelhetne úgy, hogy hazafias felbuzdulásból jelentett, hogy a társadalom tette ügynökké, és hogy a Kádár-korszak csak kismértékben alkalmazott elnyomó technikákat. Tudjuk, ez menynyire átlátszó, ostoba mese lenne egy pap szájából. De más szájából sem lehet igaz.
És ez mutatja, hogy pontosan tisztában vagyunk vele, miért volt hazug kompromisszumokra épülő, ravasz, erőszakszervezettel fenntartott diktatúra a Kádár-kor, sőt azt is tudjuk, hogy mi volt e korszakban az egyházak szerepe. Közreműködtek? Persze. Diktatúrában „zsarnokság szól / lázból, harangozásból, / a papból, kinek gyónol, / a prédikációból, / templom, parlament, kínpad: / megannyi színpad”.
Tudjuk. És azt is, hogy ennek ellenére elég merész vállalkozás lenne a történelmi egyházakat a diktatúrák haszonélvezőinek tételezni. Márpedig a nyilvánosság baloldali fórumain az év eleji „ügynökügy” tombolása idején egyre gyakrabban jelentek meg az egyházakat a rendszer utolsó támaszaként feltüntető írások. „Közhelyszámba megy, noha nálunk kevesen beszélnek róla, hogy számos kelet-közép-európai katolikus egyházhoz hasonlóan a magyar is kiszolgálta, gyakran önfeladásig menően, egyrészt a hitlerizmussal, másrészt a Sztálin birodalmával együttműködő rendszereket” – kezdi cikkét Eörsi István az Élet és Irodalomban. Ezt a „közhelyszámba menő” megállapítást tekinthetnénk valami érdekes fantasztikus mű részének, ha nem lenne túlságosan egyértelmű a szerző szándéka. Hetényi Varga Károly Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában című művének első kötetében 679 pap és klerikus meghurcoltatásáról olvashatunk. E könyv csupán tíz egyházmegye adatait tartalmazza, de ezekét sem teljesen. A többi egyházmegye és a szerzetesrendek szenvedéseit további kötetek dolgozzák fel. Hát itt van a „közhelyszámba menő” együttműködés.
„Nem az a fő kérdés tehát, hogy jelentette-e az atya a gyóntatófülkéből, hányszor vétettem a hatodik parancsolat ellen, hanem hogy a katolikus egyház meghatározó része hogyan működött együtt az állammal” – bölcselkedik egy másik korosztály szószólójaként Varró Szilvia a Népszabadságban.
Micsoda sátáni ötlet! Egyetlen kommunikációs manőverrel eltereljük a figyelmet az egyházakkal kapcsolatos politikai támadásokról, besározzuk a történelmi egyházakat, különösen a katolikust – ne felejtsük el, hogy mindez akkor jelent meg, amikor a miniszterelnök még nem tartotta fontosnak II. János Pállal kapcsolatos elismerő véleményét sajtóközleményben tudatni népével, hanem épp ellenkezőleg: egy megdöbbentő diplomáciai manőveren volt túl a Vatikánban –, és e sajtótámadással elbizonytalanítjuk, eltántorítjuk a híveket a szentgyónástól, hiszen lehet, hogy a bizalmas bűnvallomásról jelentés készül. Ha a Kádár-korban megtörténhetett, ki tudja?
Egészen biztos, hogy voltak beépített emberek, a rendszert a többségnél talán jobban kiszolgáló papok az egyházban. Gyengék, karrieristák, valamely súlyos bűnük miatt megzsaroltak. És persze hívek is. (Az egyház ugyanis nem a papságból áll, amint azt az antiklerikalizmus lelkes harcosai gondolják.) Egy hajdani együttműködőnek az életútját részletesebben is felidézném. Beresztóczy Miklósról van szó, aki 1973-ban halt meg. A jelek szerint nem csupán a békepapi mozgalom vezetőjeként, parlamenti képviselőként, az Országház elnökeként volt a rendszer támasza, hanem ügynökként is. De tudjuk azt is, mi vitte rá erre.
1948-ban tartóztatták le. Egykori cellaszomszédja, Ispánki Béla így emlékezett vissza az Andrássy út 60. pincéiben történtekre: „Mielőtt az őrnagy szólni tudna, Ajtai hadnagy lép be a terembe. Kezében papírlappal az őrnagy felé tart. Nagyon siet, mert az ajtót nyitva felejti. A közeli kihallgatószobából a »hullaszagú Schwarznak« és társainak az ordítozása hallatszik. Dr. Beresztóczy Miklóst vallatják. Verhetik is, mert a prelátus nagyokat nyögve, ijedten védekezik. Az őrnagy mérgesen int, hogy csukják be az ajtót. A vörös hajú százados készségesen teljesíti a néma parancsot.” És egy másik részlet a prelátus megtöréséről: „– Ki zörög megint? – kérdezi »Cigány«. – A 20-as. – Mit akarsz? – Kérem, nem tudom magam tovább tartani. Ki kell mennem a vécére! – Nagy dologra vagy kicsire? – Kicsire. – A kicsit a nadrágodba is beleeresztheted. Nem bánom. De a nagy, az más! Az büdös. Azt ne merd a nadrágodba elvégezni, mert agyonverlek!
A folyosó ismét csendes lesz. Az őrök tovább alszanak. Beresztóczy izgatottan jár fel s alá zárkájában. A percek lassan múlnak. Beresztóczy megint kopog. – Ki mer itt háborgatni? – kérdezi Cigány. – A 20-as – feleli síró hangon Beresztóczy. – Mi bajod már megint? – Kérem, vesegörcseim vannak, nem bírom tovább! – Na, gyere ki! Úgy látom, lázad van, azért vagy olyan nyugtalan. Fogd ezt a csajkát, töltsd meg vízzel, és idd ki. A hideg víztől majd elmúlik a lázad – mondja Cigány. Csajkazörgés hallatszik, víz csobogása, majd ismét csend. Beresztóczy issza a vizet. – Most még egy csajkával igyál! De ne úgy, mintha harapnád a vizet. Egyből húzd le. Mintha tokaji bort innál. Ettől majd elmúlik a nyugtalanságod! – Kérem, én nem vagyok szomjas – feleli ijedt hangon Beresztóczy. – Még ellenkezni mersz? – ordít Cigány. – Hű, a hétszázát annak a leborult világnak! A végén még majd te fogsz itt parancsolni! Igyál, mert a puskatussal szétverem a fejedet!
Beresztóczy nem mer ellenkezni. Megtölti ismét a csajkáját, és kiissza. – Ez már más – állapítja meg Cigány. – Most el fog múlni a nyugtalanságod. Indíts a vécére! Futás! Állj! – üvölti Cigány. – Futólépésben vissza hozzám. […] Vagy háromszor megismétlődik a jelenet.”
Még hosszasan részletezhetnénk, mi történt Beresztóczyval. Amikor fogak nélkül és a tüskeszúrásoktól gyulladt körömágyakkal szabadult, így búcsúzott: „Ha ti azon mentetek volna keresztül, amin én, akkor megértenétek mindazt, amit tenni fogok. Furcsa dolgokat fogtok rólam hallani, de gondoljatok arra, amit nekem kellett viselnem…”
Beszervezték. Talán élete végéig, 1973-ig írhatta jelentéseit. Bizony, még a „puha” kádári diktatúrában is együttműködött az állammal. Amikor már talán nem is volt kötelező. És most tessék pálcát törni a feje fölött.