Miért kifogásolja az Állami Számvevőszék megállapítását, miszerint a Magyarországon végbement privatizáció értékelésénél figyelembe kell venni, hogy a rendszerváltozáskor az ország igen behatárolt kényszerpályán mozgott, amelyet elsősorban súlyos külső eladósodottságunk határozott meg?
– Egyszerű a képlet: tőkés gazdaságba tőkével, piacgazdaságba pedig piaccal kellett volna belépnünk. Ezt követték más országok is, mikor saját polgáraiknak adták át az állam gazdálkodói vagyonát, így megmaradt a vállalatok működő tőkéje, piaci kapcsolata és eszközparkja, s ma nagy hányadban korszerűsödve működnek e vállalatok. Mi viszont a hazai privatizáció során mindent elkövettünk konkurenseink érdekeinek képviseletéért, a saját tőkénk és piacunk elvesztegetéséért, hol a külföldi ellenérdekelt, hol a hazai ingatlanspekulánsra bízva ezrek munkahelyét. Másfél millió elvesztett munkahely mellett a megmaradók is csak csekély értéket teremtenek a gyarapodásunkhoz.
– E korai eladásoknál kimutatható-e az ÁSZ által említett tapasztalatlanság?
– Nem tapasztalatlanság, hanem az idegen érdekek képviselete mutatható ki. Sokéves nemzetközi üzleti tapasztalatok alapján vallottuk azt, hogy a mezőgazdasági termelőket kell az élelmiszeripar tulajdonosaivá tenni, mert a föld – az állat külön nem – csakis a feldolgozással együtt eredményez jövedelmet, illetve erős érdekérvényesítést a bel- és külpiacon. Tudható volt, hogy az erőfölénybe kerülő felvásárlók ki fogják zsigerelni a mezőgazdákat, a vidék tönkremegy, ha nem a helybeliek dolgozzák fel saját terményeiket, és nem ők viszik piacra. A szántóföld szélén, raktározási képesség nélkül, nincs elfogadható ár. Választhattunk: megtartjuk az értékes gazdasági vagyonunkat, vagy átadjuk az áraink leszorításában érdekelt kereskedőknek. Tudtuk azt is, hogy a gazdák a feldolgozással megoldhatták volna a piac és az időjárás szeszélyeiből eredő gondjaikat. Saját előállítású takarmánnyal, saját raktározással erősödött volna a kereskedelmi képességük, végső soron tehát a munkahelyek megőrzése. Nyugati mércével is kitűnő színvonalú malmokkal, silókkal, vágóhidakkal, tejfeldolgozókkal és konzervgyárakkal rendelkeztünk. Éppen ezeket a stratégiai értékeinket akarták a konkurensek megszerezni, vagy ha nem megy, tönkretenni. Mindezekről a számvevőszéki tanulmányban nem olvashatunk.
– Tudható volt, hogy a gazdasági harcban eszközök kellenek, és a versenytársak nem viselkednek majd barátként.
– Nagy volt a tét. A privatizációs tanácsadók azt sugallták, hogy a külföldi vállalatok a jó gazdák, adjuk el nekik, amink van, ők majd gondoskodnak a jólétünkről. A sajtó harsogta, hogy kell a költségvetésnek a külföldi tőke és a bevétel, gyorsan el kell adni, amink van. Az ideológiákon nevelkedett, soha nem gazdálkodó közgazdászaink is erősítették ezt a nézetet. A vállalatok tisztes mérnökei, könyvelői, a piacot és az ágazatot jól ismerők vészjelzései válasz nélkül maradtak. Ez már aligha nevezhető a kezdők tapasztalatlanságának.
– A szakértők a tévedéseket mégis leginkább a spontán, a még szabályozatlan privatizációra vezetik vissza.
– Igen, de csak azért, mert máskülönben el kellene ismerni a törvénysértéseket. A tanulmány nemcsak adós az ilyen helyzetek bemutatásával, de több, általam is jól ismert ügyben a jogerősen törvénysértőnek talált döntést is mint szabályosat mutatja be. Vagy: az ÁSZ – mint az Országgyűlés ellenőrző szervezete – meg sem említi a tanulmányban, hogy parlamenti vizsgálat volt, és ebből eredően a kormányt elmarasztaló határozat maradt végrehajtás nélkül. Végre szembe kellene néznünk önmagunkkal, hogy a sulykolt mítoszok, ismétlődő tévedések helyett a tények alapján találjunk megoldást a gondjainkra.
– Tehát voltak alkalmas törvények, csak be kellett volna tartani őket?
– Pontosan. Az országgyűlési határozatba foglalt vagyonpolitikai irányelvek tiltották az exportpiacok, a monopolhelyzetű vállalatok eladását külföldieknek, miközben a szociális piacgazdaságot célzó alkotmány és a vonatkozó törvény a mezőgazdák tulajdonszerzését, a piaci verseny kiépítését írta elő. Ezt erősítették következetesen a konkrét törvények is. Ám volt egy hamis érvekkel előadott, külföldről vezérelt érdek, amely megtalálta a politikusokat, akik akár a törvények ellenében is távol tartották a mezőgazdákat a feldolgozók, a raktárak vételétől. Most előttünk az eredmény: lepusztult, bezárt gyártelepek, leépült mezőgazdaság, s jelentős exportőrből élelmiszer-importőrök lettünk. Horribilis a külkereskedelmi hiány, munka nélkül, segélyen tengődik a vidék jelentős része. A privatizációt értékelő számvevőszéki anyag erről sem tesz említést.
– A növényolajipar eladása a kimutatások szerint például gazdaságilag sikeres lett, az új tulajdonosok még fejlesztettek is.
– Csakhogy a valóság éppen az ellenkezőjét mutatja. Hiába írja ezt a privatizációs jelentés, ha épp a tényeket hallgatja el. Hazánk hat korszerű gyárat adott el egyben, a vevő előzetes kikötése szerint. A hatból öt gyárat egyszerűen leszereltek, elpusztítottak, szélnek eresztve a dolgozókat, s az adófizetők terhére világbanki hitelből vett gépekkel a magyar gazdaság számára konkurens gyárakat korszerűsítették. Bárki megnézheti Rákospalota, Csepel, Kőbánya, Győr, Nyírbátor lelakatolt, pusztuló növényolaj-ipari telepeit. Az ÁSZ szakértői bizonyára nem jártak arra. Csak arról írnak, hogy a martfűi – az egyetlen megmaradt – üzemben bővítették az olajfinomítást. Úgy látszik, ez elég a sikeres eladás igazolására. Azért vették meg egyben az öszszes gyárat, hogy ne legyen verseny, hogy a monopolprofitot kisajtolják szántóföldjeinkből és az országból, s a versenyhivatalunk, törvény ide vagy oda, ezt megengedte a külföldinek. Ma a gazda, ha másnak ad el, csak nagy szállítási költséggel és kereskedői árréssel adhatja exportra az olajos magot, ezért az egyetlen itteni feldolgozó sem fizet többet, mondván, ez a piaci ár. Így állítjuk elő saját leépülésünk struktúráját. Az étolajban korábban harminc százalék volt a mag értéke, a kilencvenes évek második felében ez már csak 13 százalék, ma talán a tíz százalékot sem éri el. Így lehet megrövidíteni a költségvetést, szélnek ereszteni a sok évtizedes tapasztalatú dolgozók ezreit, és sikerként bemutatni a privatizációt.
– Önök annak idején a várható leépítés kapcsán kifogásolták a napraforgódara mint fehérjetakarmány kiszorítását. Miért?
– Akkori kifogásaink sajnos igazolódtak. A mag feldolgozásának hiányában az exporttal elmegy az olaj mellett képződő száraz összetevő, a dara is, ami pedig jó belföldi fehérjetakarmány lenne. Látni kell ugyanakkor, hogy éppen ez volt a cél, nevezetesen, hogy a hiány rákényszerítsen minket a tengerentúli szójadara importjára. Így az állattenyésztésünk jövedelme is áthajózhat az óceánon. Állatállományunk a felére zsugorodott, miközben szójadaraimportunk megduplázódott. Ezek után nem érdemes kérdezni, hol az állattartás jövedelme. A megmaradt martfűi gyár tulajdonosa hatalmas amerikai szójatermelő és -feldolgozó. E cég a brazil őserdők helyén telepít ültetvényeket. Őt segíti pénzzel a magyar állam az adriai szójakikötő fejlesztésében. Itthon konganak a volt gyárépületek, ám mi büszkén kiállunk a Dél-Amerikát tönkretevő gazdaságpolitikáért. Ott már ki tudják mondani, hogy elég volt! Mi még sikertörténetként olvassuk ugyanezt.
– Lehet, hogy káros a struktúra, de a költségvetés a privatizációból gyors pénzbevételhez jutott, ami akkor megmentett bennünket a csődtől.
– Ez is mítosz. Az említett esetben a vevőnek nem kellett azonnal fizetnie, bár a szerződés másnapján minden garancia nélkül átvehette az iparágat, és a vételárat csak letétbe helyezte egy külföldi bankban. A vevő pedig a beköltözés után maga, illetve tanácsadója által állapíthatta meg a vételárat – mérsékelve. Ugyanakkor azonnal leszállította a felvásárlási árat úgy, hogy a gazdáktól elvont bevétel jórészt fedezte az egész ágazat – még ki sem fizetett – vételárát. Mondhatni, ők vették meg a külföldinek.
– Lehet, hogy késve és mérsékelve, de a vételár mégis csökkentette az adósságot.
– Ez sem állítható. Magyarország mező- és élelmiszer-gazdasági mérlege nyugat felé többletet mutatott, az eladósodás pedig pénzügyi műveletekből eredt. Amint egy jegybanki tanulmányban olvasható, 11 milliárd dollár hitelből csupán egymilliárd jutott a gazdaságba, a többi pénzügyi műveletekben forgott. Tehát a tízmilliárd dollár a felelős az eladósodásért. A kilencvenes évtized elejére nem a vállalatok butultak el, hanem a jegybank felemelt kamatlába gerjesztette az inflációt.
*
A bank megszüntette az exportfinanszírozást, csökkentette a kereskedelmi bankok, végső soron a vállalatok finanszírozását. Megkezdődött a vállalati pénzek elpárolgása. Látszólag nőtt a pénzmennyiség, de reálértékben a kamat- és hitelpolitika egyre többet vett ki a zsebekből. A lejárttá tett hitelek és a ki nem termelhető kamat miatt a vállalati vezetők felmentve érezték magukat a jó gazda gondossága alól. A parlament úgy korlátozta a kormányt, hogy csak bevételei három százalékáig vehet fel hitelt a Magyar Nemzeti Banktól azért, hogy drága külföldi hitelekre kényszerüljön. Mikor az éves kamatláb 30–40 százalékos volt, akkor a spekulációs jövedelemre igényt tartó külföldi hitelezők nagy élvezettel hitelezték a kormányt, és növelték csöndben az addig hangosan kifogásolt eladósodást. A pénzügyi eszközökre mért csapással mentek tönkre a vállalatok, adósodott el az államháztartás. Ez volt a külföldi tőke érdeke: az adósságra hivatkozva gyors és olcsó bevásárlásokhoz jutni a privatizációban. Az eladósodás nem a rossz munka következménye, még ha ezt szeretnék is elhitetni egyesek, hanem egy olyan független pénzügyi folyamat eredménye, amely a bankrendszerben zajlott. Ezért nincs értelme arról beszélni, hogy egy-egy iparág eladásával tíz- vagy egynapi kamatszámla ellenértéke folyt-e be.
– Mégis tagadhatatlan, hogy a tőkebeáramlást a privatizáció serkentette.
– Korábban tőke is volt, piac is volt, ám ezt szétvertük a rendszerváltoztatás után az inflációval és a piacokról való kiszorulással. Külkereskedelmi társaságainkat az elsők között összevontuk, majd felszámoltuk, s elvágtuk a kapcsolatot a vállalatok sok évtizedes külpiacával. A gerjesztett infláció kisöpörte a cégek működő tőkéjét. Magyarország ezzel lemondott a polgárai tőkésítéséről, és átengedte gazdasági pozícióit a nemzetközi konkurenciának. Mondhatnám úgy is, hogy bedőlt a külföldi tanácsadóknak. Felfoghatatlan, hogy magukat képzett közgazdáknak valló emberek elhihették, a konkurenseink majd jobban gondoskodnak az itt élőkről. A tőkés világban az országok tönkretételének módszereiről épp szocialista közgazdák publikáltak elrettentő írásokat a nyolcvanas években, majd ugyanők hitették el ennek üdvözítő voltát.
– A számvevőszéki tanulmány szerint 1700 milliárd forintnyi vagyon hetven százaléka mégiscsak csökkentette az államadósságot, enélkül ma sokkal rosszabb lenne a helyzet. Ebben sem ért egyet a számvevőkkel?
– Az 1700 milliárd akkori forint ma közel húszezermilliárd forintnak felel meg, tehát kevesebb mint a tizedére inflálódott a pénzünk értéke. Könnyen belátható, hogy az egész bevétel eltűnt, miközben hátramaradt az egyensúly nélküli gazdaság, amely most tovább gerjeszti az eladósodást. A statisztika szerint a privatizációs időszakban másfél millió munkahely veszett el. Ez az akkori, munkahelyenkénti egymillió forint létesítési értéken 1500 milliárd forintnyi veszteséget jelent, szemben az 1700 milliárddal. A veszteség azonban sokszorosa az akkori vagyonértéknek, az évszázados múltú szellemi műhelyek, tevékenységi kultúrák elvesztése pedig pénzben ki sem fejezhető. Ugyanígy a konvertibilis exportpiac helyébe lépő import egyensúlyrombolása is alig értékelhető túl. A hasonló lélekszámú Csehország a saját polgárainak eladott vagyon mellett egymillióval több munkahelyet őrzött meg, így ott magasabb az életszínvonal, az emberek maguknak dolgoznak. Ma mindenhol a világban cseh exportőrökkel találkozunk, magyarral sehol, mert nekünk semmi közünk a hozzánk letelepült nemzetközi társaságok piacaihoz, jövedelméhez.
– Lehet, hogy az adósság gyorsabban nőtt, semmint hogy a privatizációs befizetések fedezték volna, de legalább nyomon követhető, hová lett a bevétel. Ezzel sem ért egyet?
– A fentiekből kitűnik, hogy a pénzügyi szektor eseményei meghatározóbbak, mint a gazdálkodásé. A vagyon eladása ellenében külföldről befolyt pénz a Magyar Nemzeti Bankban maradt, s a jegybank az aktuális árfolyamnak megfelelő forintot utalt a költségvetés számlájára. Csakhogy az MNB a kamatlábon túl az egész gazdaságra kiható pénzmennyiséget is szabályozta úgy, hogy szűkítette, mondván, ezt kívánja a kamatlábbal gerjesztett infláció elleni küzdelem. Így hiába folyt be a deviza és ellenében a forint, ami növelte az ország pénzmennyiségét, az MNB enynyit elvont a nem banki szereplőktől vagy azon is túl. Ebből pedig két dolog következik: egyrészt annyi forintot kapott a költségvetés, amennyit akkor is megkaphatott volna, ha semmit nem ad el az állam, tehát a jegybank, ha akarta volna, eladás nélkül is növelhette volna ennyivel a költségvetés forrását, hiszen ez a bank az államé volt. Más szóval értékes vagyon ellenében nem értékes – szabadon növelhető, csökkenthető – fizetőeszközt kapott a költségvetés. Másrészt a költségvetés számláján megjelent ugyan a forint, tehát a szűkítéssel a lakosságtól, a hazai vállalatoktól vontak el ennyi pénzt, azaz az eladott vagyon ellenértéke arányában végső soron a lakosság szegényedett. Állítható tehát, hogy mint a mezőgazdák a növényolajipar esetében, a magyar lakosság és gazdaság vette meg a külföldieknek a privatizált vagyont.
– A deviza azonban ott maradt a Nemzeti Bankban. Az államé lett?
– Igen, csakhogy az állam lemondott arról, hogy rendelkezzen felette, sőt még arról is, hogy ellenőrizze, mi lett, lesz vele. Még a számvevők sem láthatják. Így nem meglepő, ha a költségvetés hatalmas MNB-veszteségekért állt helyt – egy alkalommal épp 1700 milliárd forintért, amely akkor már a többszöröse volt a korábbi hasonló számbeli értéknek. A privatizáció ellenében befolyt külföldi pénz a külföldi pénzpiacra áramlott vissza gyarapodni vagy erodálódni. El kellene számolni vele – ha a privatizáció nyomába eredünk.
– Amennyiben igaz, hogy ma sokkal nagyobb az adósságunk, mint korábban, akkor miért nem hívja fel senki a figyelmünket egy esetleges csőd kockázatára?
– A világsajtó összehangolt célok szerint fújja a harsonákat. Így volt ez a délkelet-ázsiai pénzügyi válságkor, s így volt a mi politikai hovatartozásunk megváltoztatásának kikényszerítésekor is. Most nincs változást gerjesztő szándék. Az adósságunk ugyanakkor horribilis.
origo.hu
Kórházból üzent Reviczky Gábor – életmentő beavatkozás előtt áll
