A Nagy Könyvre kimért félmilliárd forintból a hivatalos nyilatkozatok szerint a programiroda százmilliót költ majd az akció végén arra, hogy a győztes regényeket a könyvtáraknak eljuttassa. A top 12-ben szereplő könyvek azonban éppen olyan művek, amelyekből a közkönyvtárak nagy része több példánnyal is rendelkezik, így ez nem épp a leghasznosabb formája az állománygyarapításnak. (Józan ésszel persze senki nem gondolhatta, hogy a kortárs magyar irodalom lesz a nyerő, ezek kötetei lesznek a könyvtárak új szerzeményei.) Háromszázmillió forint a promóció, vagyis a hírverés számlája, amelybe az „összeveszni a könyvön a legjobb” és a „nagy beolvasás” típusú negatív reklámok is beletartoznak. (A szakemberek szerint a negatív reklám kimondottan rossz hatásfokú.) A Magyar Televíziónak, amely a verseny gazdája – a kritikák szerint csapnivaló módon –, ha nézettségi rekordot nem is, százmillió forintos zsebpénzt azért hozott a műsorfolyam, amely még csak nem is önálló szellemi termékük. A Nagy Könyv ugyanis licenc.
A magyar változat egyik sajátossága, egyben gyengéje Nagy Attila olvasáskutató szerint az, hogy az akció kiíróinak nem volt kiforrott, végiggondolt koncepciójuk. Regényekre várták a szavazatokat, ezzel kizárták a lírát, amely a magyar irodalom erős műfaja, de kizárták a Bibliát is, amelyre a reklamációk szerint sokan szívesen voksoltak volna. Németországban például ez lett az első legkedvesebb könyv (második helyre Ken Folett A katedrális című regénye került). Angliában viszont vigyáztak arra, hogy Shakespeare-nek is jusson hely a legjobbak között, igaz, a Macbeth a krimi kategóriában futott be. Nagy Attila szerint nálunk akkor használtak volna a legjobban az olvasás ügyének, ha a kortárs magyar és világirodalom műveire lehet szavazni, hisz akkor értelmet nyert volna a százmilliós könyvtári beszerzési keret, valamint a kiadók és az írók is élvezték volna az állami pénz jótékony hatását.
Ha az olvasási szokásokat vizsgáló szakemberek tanácsát is kikérték volna a Nagy Könyv meghirdetői, sok megfontolandó gondolatot hallottak volna. Így viszont előre borítékolni lehetett a végeredményt. Meglepetés ugyanis nem született, legfeljebb Bulgakovot lehet váratlan befutónak nyilvánítani, amúgy a legerősebb kötelező olvasmányok és a legfrissebb világsikerek kerültek fel a listára. Valamint – s ezen valóban el kellene gondolkodnia a Magyar Televíziónak, amely százmillióért esküdtszéket játszik a Nagy Könyv adásaiban ahelyett, hogy ebből a pénzből irodalmi adaptációkat gyártana – azok a magyar művek, amelyeknek van filmes-televíziós változatuk (Abigél, Egri csillagok, Tüskevár, A Pál utcai fiúk, Az aranyember). Ezek ugyanis az ismétlések révén folyamatosan forgalomban vannak. Nagy Attila szerint a tizenkettes listán látszik, hogy készítői javarészt a fiatalok, sőt diákok – sokukat lelkiismeretes könyvtárosok, tanárok buzdítottak szavazásra (talán némi tanáccsal is kisegítve), ez magyarázza az értékes irodalom magas arányát. Emellett csendben megjegyzi azt is a szakértő: ha egy listán sok a kötelező olvasmány, az sokszor épp a nem olvasás jele, mert a megkérdezettnek csak azok a művek jutnak az eszébe, amelyeket az iskolában belesulykoltak.
Nem szabadna tehát könnyelműen, a következmények mérlegelése nélkül reformra és a nemzetközi trendre hivatkozva hozzányúlni az iskolai irodalmi tananyaghoz, hiszen felelősen gondolkodó pedagógusnak és oktatási vezetésnek bizonyos ismereteket, műveket s általuk szemléletet kell megpróbálnia eljuttatni a diáksághoz. A jelenlegi kötelezőolvasmány-lista ellen a leggyakrabban elhangzó érv: a diákok nem értik Jókai, Gárdonyi, Móricz nyelvezetét, olyan műveket kell tehát a kezükbe adni, mint például a Harry Potter, amelyek rászoktatják az olvasásra. A helyzet azonban Nagy Attila szerint nem ilyen egyszerű. „A kötelező olvasmánnyal szemben a diákoknak mindig volt averziójuk, a kötelező és a szabadon választott művek soha nem estek egybe. May Károly, Verne, Cooper, Tarzan, a csíkos és pöttyös könyvek voltak a népszerűek, Timur és csapata helyett pedig a fiúk Az Ezüst-tó kincsét forgatták.” Az olvasáskutató 2003 novemberében a főváros XI. kerületében hetedik osztályosok körében végzett felmérést. A kedvenc írók listája ott a következőképpen alakult: Rowling, Sachar, Wilson, Fekete István, McCabot, Defoe, Shan Daren, Brezina. Ezzel szemben egy 1997-ben végzett országos felmérésben a felső tagozatosok még Móriczra, Gárdonyira, Molnár Ferencre, Jókaira, Fekete Istvánra, Mikszáthra, Eric Knightra, Tamási Áronra, Petőfire és Mórára szavaztak.
A kérdést többféleképpen lehet és kell is feltenni egy vizsgálat során, magyarázza Nagy Attila. Amikor megkérdezik: most épp mit olvasol, akkor jönnek az iskolai olvasmányok. Ha azt: az utolsó fél évben mit olvastál, akkor az angolszász divatkönyvek, ha pedig úgy hangzik a kérdés: ki a kedvenced, kire emlékszel szívesen, akkor már igen erőssé válik az angol–amerikai dominancia.
Míg a legutóbbi felmérés évében, 2003-ban még voltak központilag előírt kötelező olvasmányok, ma már a tanár szabad kezet kap a választásban. Előfordulhat, hogy ha érzékeli, a diákjai szívesebben olvassák a Harry Pottert, mint A kőszívű ember fiait, megadja magát. Ebben az esetben, mondja Nagy Attila, a nemzet- és a „mi”-tudat egyre gyengébben fog megjelenni. Kérdés, ez kinek lehet az érdeke. Reménykedjünk azonban, hogy a magyar pedagógustársadalom hivatástudata, gyakorlata, ellenállása lesz az erősebb, és még évekig oktatni fogják a régi kötelező olvasmányokat, mert azokra vannak felkészítve. Ezzel együtt hallatlanul fontos, hogy a pedagógusok ismerjék a kortárs irodalom értékesebb, sikeresebb alkotásait, és azokat tudatosan használják oktató-nevelő munkájuk során.
Természetesen nem mindegy, mikor és milyen könyv kerül a gyermek kezébe. A gyakorló olvasók tapasztalják, hogy az első olvasmányok rögzülnek a legmélyebben, később már jóval kevesebb a meghatározó élmény. „Életünk fontos eseményeinek van érzelmi pecsétjük – magyarázza az olvasáskutató. – Konrad Lorenz óta ismert az inprinting, a benyomódás fogalma. Az első nagy olvasmányélmény valóban maradandó, ezért fontos a mesemondás, majd később a jól megválasztott, korosztályhoz illő olvasmány, amelyről a gyermek azt érezheti, neki írták, róla szól. A szakirodalom szerint tizenkét éves korig juthatunk döntő élményekhez. Aki addigra olvasóvá vált, az könnyedén végig is megy az iskolán. A felnőtté érés során kevesebb energia marad a nyomtatott szóra, s mivel a kezdetben üres lap is egyre telik, szemléletformáló, sorsfordító olvasmányra mind kisebb az esélyünk.”
A Nagy Könyv akcióban kétszázötvenezren voksoltak, kevesebben, mint egy-egy Való világ-szereplőre. Az effajta összehasonlítás némi reményt adhat. Örülni kell annak, hogy a könyvtárosok szerint nőtt a beiratkozó, érdeklődő diákok száma, hogy sikeresek és eredményesek voltak azok az akcióhoz kapcsolódó programok, amelyeket könyvtárak, iskolák szerveztek. Ha a szervezők, a kulturális kormányzat levonja a kudarcokból és az eredményekből a megfelelő tanulságokat, legközelebb talán már nem kell egy kis ötletért a szomszédba menni. S talán a pénzből is kevesebb jut majd a propagandistáknak, a tűzhöz közel ülőknek, és több azoknak, akik valóban tudnak tenni az olvasás ügyéért.
A Nagy Könyv akció első tizenkét helyezettje ábécérendben
- 1984 – George Orwell
- Abigél – Szabó Magda
- A gyűrűk ura – John Ronald Reuel Tolkien
- A kis herceg – Antoine de Saint-Exupéry
- A Mester és Margarita – Mihail Bulgakov
- A Pál utcai fiúk – Molnár Ferenc
- Az aranyember – Jókai Mór
- Egri csillagok – Gárdonyi Géza
- Harry Potter és a bölcsek köve – Joanne Kathleen Rowling
- Micimackó – Alan Alexander Milne
- Száz év magány – Gabriel García Márquez
- Tüskevár – Fekete István
