Drága segítség

Nem a felfedezés vágya hajthatta George Busht, amikor úgy döntött, ezentúl jobban odafigyel az elfeledettnek hitt fekete kontinensre. Komoly fordulat ez, hiszen az 1993-as szomáliai eset óta – amikor is a lázadók egy valóságos népünnepély keretében a fél országon végigvonszolták tőrbe csalt amerikai katonák teherautók után kötött holttesteit – Washington mintha gondolkodás nélkül taszított volna el magától minden Afrikával kapcsolatos problémát.
Ha a túlnépesedés, a nyomor és a politikai instabilitás okozta robbanásveszély rövid időre esetleg mégiscsak fontosnak tűnt, akkor az csak azért lehetett, mert félő volt, hogy az időzített bomba repeszei esetleg Európa vagy Amerika partjaiig is elrepülnek. Ilyen volt 1998-ban az amerikai nagykövetségeket sújtó kenyai és tanzániai merénylet, melyet a szakértők már akkor a terrorizmus térnyerésének a jeleként értékeltek. De éppúgy, mint a ruandai népirtás idején, Washington hallgatott, amikor dárfúriak és kongóiak tízezreit mészárolták le különféle milíciák, s akkor is, amikor néhány ezer dollárral kisebb városok lakosságát lehetett volna megmenteni az éhhaláltól. Aztán amikor a Microsoft vezére, Bill Gates beszállt a gyilkos járványok megfékezését célzó egészségügyi kampányba, voltak, akik képesek voltak vele szemben nyíltan azt a bírálatot megfogalmazni, hogy ezzel csak a „természetes kiválasztódás” rendjét borítja fel.
Más nagyvállalatok fennen hirdették, mennyi segítséget nyújtottak már a legszegényebb kontinensnek, többségük valójában azonban nem tett mást, mint Afrikába telepítette környezetszenynyező gyárait, ahol aztán megalázó körülmények között, éhbérért dolgoztathatta a kiszolgáltatott helyieket.
Kedd éjjel az amerikai elnök Tony Blairrel az oldalán mégis nemes gesztusra szánta el magát, amikor egy több mint hatszázmilliós kiegészítéssel mintegy kétmilliárd dollárra emelte az Afrikának szánt humanitárius segély összegét. Csepp a tengerben – mondhatták erre sokan, jó esetben azonban a felajánlás új fejezetet nyithat Nyugat-Afrika-programjának szegényes történelmében. A pénz azon része, amely végül nem a helyi hadvezérek zsebében landol, elég lehet a szudáni éhínség rövid távú enyhítésére, netán egy iskola és egy kórház felépítésére, önmagában azonban persze kevés ahhoz, hogy áttörést hozzon. A hozzáértők ráadásul azt mondják, nemcsak „búzát” kellene küldeni a szegényeknek, hanem „traktort” is, hogy legalább az afrikai országok talpra állásának az esélye megnyílhasson. Ez azonban mindeddig senkinek sem állt az érdekében, hiszen a fekete kontinens megerősödésével annak vezetői már kevésbé lennének lekenyerezhetők, a segélyküldéseket kísérő nyilatkozatok nem lennének olyan hangzatosak, a munkaerő megdrágulna, a program ráadásul sokba is kerülne.
Az afrikai kérdéshez való hozzáállás alapelvei ezért inkább az üzlet és a geopolitika világában keresendők, hiszen az egymást gyilkoló afrikai seregeknek szánt (titkos) fegyverexport és a sorra fellelt olajmezők már a nagyhatalmak fantáziáját is megmozgatja.
Így lehet ezzel Bush és Blair is. Elképzelésük azonban mégiscsak komoly fordulatot hozhat, hiszen az adósságok elengedésére vonatkozó kitétel a záloga annak, hogy az afrikai országok valaha is előrébb lépjenek.
A megkésett segélyprogram tehát akár segíthet is a kontinensnek, de az is biztos, hogy a fejlett világ nem ingyen, hanem saját jól felfogott érdekében nyújtja mindezt a világ legkiszolgáltatottabb térsége számára.