Johannes Eck (1486–1543) német teológus pontosan látta a XVI. század katolikus egyházának visszásságait, de a megoldást – a reformátorokkal ellentétben – nem az elszakadásban kereste, hanem az egyház megújításában Rómával egységben. Rövid ideig még Luther is rokonszenvezett vele, hiszen a hitújítókhoz hasonlóan Eck is tarthatatlannak vélte a katolikusok kamatszedési tilalmát, ráadásul a búcsúcédulák körüli visszaéléseket is ostorozta, ám a bűnbocsánat katolikus teológiáját nem vetette el. Erre vonatkozó tézisei, az Annotationes seu Obelisci Luther számára is egyértelművé tették, hogy nem árulnak egy gyékényen, s a két nagy teológus szembekerült egymással. Eck hamarosan a lutheránusok veszedelmes ellenfele lett, aki alapos teológiai képzettségével és hatalmas Szentírás-ismeretével jól meg tudott felelni a hitújítók felvetéseire, ráadásul a katolicizmus belső problémáival is tisztában volt.
Ugyanakkor nem bizonyult a legügyesebb diplomatának: 1520-ban részt vett X. Leó pápa Exsurge Domine kezdetű kiközösítési bullájának szövegezésében, amelyet Luther Wittenbergben nyilvánosan elégetett. Az egymást követő rossz lépések eredményeként a szakadás véglegessé vált. Johannes Eck számos hitvitán szállt szembe a protestáns tanokkal, és bár lehet, hogy formailag sokszor győzedelmeskedett, az egyházszakadást ezen az úton nem lehetett megakadályozni; tevékenysége nem segítette a megegyezést, nem közelítette, hanem távolította egymástól a szemben álló feleket. Viszont Eck munkáinak köszönhetően tagadhatatlanul világossá lettek a különbségek.
Legnépszerűbb, legtöbb kiadást megért könyve, az Enchiridion locorum communium (1525) kiváló kézikönyvet adott a rekatolizáció harcosai kezébe; a Szentírás, az egyetemes zsinatok és az egyházatyák tanítását felhasználva védelmezte a katolikus egyház álláspontját. De szintén nagy népszerűségnek örvendtek hitvitázó szentbeszédei, amelyeket azért kezdett nyomtatásban is megjelentetni, mert azt tapasztalta, hogy a lelkipásztorok, katolikus könyvek hiányában, sokszor a reformátorok munkáit használják. Nem csoda, hogy szentbeszédeinek XVI–XVII. századi kiadásaiból Magyarországra is rengeteg elkerült.
S hogy mennyire népszerű volt Johannes Eck Homiliaruma, mi sem mutatja jobban, mint például az, hogy az 1579-es évben Párizsban két kiadó is megjelenésre érdemesnek tartotta a négykötetes szentbeszédgyűjteményt, ráadásul Michael de Roigny, az 1571-től 1585-ig tevékenykedő nyomdász nem is először adta ki a könyveket! Természetes, hogy régi magyar gyűjteményekben se szeri, se száma az Eck-köteteknek; sokan forgatták haszonnal abban az időben, amikor még magyar nyelvű prédikációk csak nehezen voltak hozzáférhetők az országban. 1601-ig, amikor is Dusi Jakab ferences hitszónok kapott egy példányt Eck munkájából, magyar nyelven a temérdek protestáns postilla mellett – Melius Juhász Péter, Bornemisza Péter, Kulcsár György, Beythe István, Decsi Gáspár – jószerével csak Telegdi Miklós (1535–1586) pécsi püspök szentbeszédei álltak rendelkezésre. Nem csoda, hogy a katolikus hitszónokok latin gyűjteményeket használtak, ezekből merítettek gondolatokat. Dusi Jakabnak a következő könyvei maradtak fenn: három szentbeszédgyűjtemény; Eckén kívül Paratus beszédei és egy Albinus Flaccus Alcuinusnak (735–804), vagyis Alkuinnak, Nagy Károly tanácsadójának tulajdonított prédikációskötet, továbbá egy 1569-ben Kölnben kiadott homíliáskötet. Ezenkívül ma is megvan Lyonban 1516-ban nyomtatott Bibliája, valamint Franciscus Costerus (1532–1619) jezsuita szerzetes protestánsok ellen összeállított Enchiridionja.
E könyvek közül a legismertebb a Paratus-kötet, amelyet Dusi Jakab Szelevényi Pál tartományfőnöktől kapott ajándékba 1591-ben, s amelynek utolsó, ma is meglévő, 23 üresen maradt levelére huszonhat katolikus egyházi éneket jegyzett föl a tulajdonos a XVII. század elején, köztük több, mind a mai napig használt templomi éneket, például a középkori eredetű, Vásárhelyi Andrástól származó Angyaloknak nagyságos asszonya kezdetűt, az egyik igen korai magyar időmértékes, trocheikus verset.
Ez a 23 kézzel írt lap a híres Gyöngyösi toldalék, amelyet először Alszeghy Zsolt adott ki 1914-ben, majd Holl Béla, a tudós piarista szerzetes a Régi magyar költők tárában 1974-ben. Holl röviden és néhány kisebb hibát leszámítva pontosan közli mindazt, amit Dusi Jakab életéről tudni lehet, valamint utal arra, hogy Dusi vélhetően nem fejből írta le az énekeket, hanem valamely forrásból másolta. Ezt látszik megerősíteni a szöveg archaikus helyesírása.
Nagyon hasonló a helyzet az Eck-kötet hátoldalára Nagyboldogasszony ünnepére írt imádsággal is, amelynek legkorábbi lejegyzési dátuma 1601 lehetett, ám a szöveg helyesírása alapján okkal tételezhetünk fel egy korábbi kéziratot, amelyről – legalábbis részben – az imát másolta. Az ima szövege – mai nyelvünkhöz és helyesírásunkhoz kissé alkalmaztatva – a következő: „Uram Jesus Christus, ki miértünk jöttél az emberi testben, isteni természetben és az emberi egyességben, az te irgalmas tagjaid indíttassanak fel én méltatlan szolgádon és méltó bűnösön, és annak a Máriának, aki tégedet az ő tisztaságos méhében fogadott vendégségben […], a te kegyelmes szülődnek hitijért, érdeméért és könyörgéséért, jövel az én elmémbe az te szent malasztodnak öntése szerént, hogy tekívüled senkit ne szeressek, senkit ne keressek, csak gonosz kévánságot se gondolhassak, de csak egyedül te vagy nekem reménségem és minden szükségem, kérlek és imádlak Uram, hogy itt is kóstolhassam meg az te vigasztalásodnak édességét. Ámen.”
Bizony, Jézus vigasztalásának édességére nagy szüksége lehetett a XVII. század elején Dusi Jakabnak. Gyöngyösi kolostoruk részben romokban volt, az 1526-os gyújtogatást követően a templom mennyezete is beomlott. Újjáépítésre még csak remény se volt, s ha csak a szomszéd faluba akartak utazni, már török engedélyeket kellett kérniük, természetesen kellő ellenszolgáltatásért: 1599-ben például Mohamed begtas pasa adott ki ilyen engedélyt számukra. És nemcsak a törökök fosztogatták őket, hanem a végvárakból elszéledő keresztény katonák is. A történelem során talán még soha ilyen válságos a helyzetük nem volt. Elkelt a vigasztalás!
origo.hu
Szandi engedett a csábításnak – olyat tett, amit eddig még soha
