Ebek harmincadján a Disznófő

Már csak a neve emlékeztet arra, hogy a budai hegyvidék legbővizűbb forrásából évszázadokon át a vándor, a vadász, később a kiránduló frissítő vizet kortyolhatott. Jelenleg magas betonkerítés és betonozáshoz használt rozsdás vasrácsozat zárja el a látogató elől a mindig is köztulajdonban lévő Disznófő-forrást és Disznófő éttermet.

A legenda szerint Mátyás király szívesen vadászott a zugligeti erdőkben. Egy fárasztó vadkanvadászat után e forrásnál frissítette fel magát. A forrást Döbrentey Gábor nevezte el 1847-ben Mátyás-csurgónak. Erzsébet királyné is szívesen járt ide, amikor a budai hegyekben kirándult. De mielőtt belemélyednénk a forrásnév keletkezésébe, érdemes megtudni, hogy miként került a történelmi múlt hagyományait őrző kirándulóközpont magánkézbe. Ez az eset a rendszerváltás körüli évek hazai rablóprivatizációjának mintapéldája. A hivatali felelőtlenség, a közvagyont bármi áron való kiárusítás szelleme, a környéken lakók akaratának semmibevétele, a svábhegyi múlt hiányos ismerete, az ízléstelenség, a természeti értékeinket pusztító magatartás mind-mind fellelhető benne.
A történet 1989-ben kezdődött, amikor a tanácsi rendszer végnapjaiban a XII. kerületi tanács, Ákos Zsuzsa tanácselnöknő vezényletével, eladta a Disznófő éttermet és a vele egy telken lévő, műemlékvédelem alatt álló forrást is, ami mindig fővárosi tulajdon volt. A fővárosi tanács sok millió forintért az eladás előtt helyrehozatta a forrásházat, nyilván nem azért, hogy mindössze egy család élvezhesse a csobogó vizet és a látványt. Salamin András, a Zugliget Egyesület elnöke elmondta: az eladásnál a törvény szolgáit mit sem zavarta, hogy a forrás elidegeníthetetlen közvagyon, eladását az akkori törvények is tiltották. Az első tulajdonos rövid ideig igen drága és csak külföldi turisták zsebéhez mért vendéglőt üzemeltetett. Az amúgy tarisznyás turisták fogadására is felkészült vendéglőt mindig is a törzsvendégek tartották fenn, és megjósolható volt, hogy az „aranyárak” mellett előbb-utóbb bezár. Így is történt. Az egyesület elnöke szerint az 1990-es évek elejére a gyors meggazdagodás illúziója elszállt, bár egy új vendéglátós kissé alacsonyabb árakkal próbálkozott, de ez esetben az éjszakai vendégkör riasztotta a békésebb látogatókat. A harmadik tulajdonosnál a hitelfelvételnél az ingatlant a bank olyan mértékű jelzálogkölcsönnel terhelte meg, ami több lett, mint a terület értéke.
1996-ban a XII. kerület vezetése és a Zugligeti Egyesület kisajátítási eljárással szeretett volna véget vetni az áldatlan állapotnak. Ez azonban megakadt azon, hogy az önkormányzatnak nem volt annyi pénze, hogy a tulajdonos által felvett óriási hitelt kiváltsa, és a tulajdonost is kárpótolja. Salamin András úgy látja, hogy a műemlék forrás eladásának törvénytelensége mellett még egy jogszerűtlenség történt, amit a jelenlegi tulajdonos követett el, és semmilyen retorzió nem érte. Mégpedig az, hogy az a telek, amit ő megvásárolt, erdőművelési terület, és abból maximálisan kétezer négyzetmétert lehet elkeríteni, akkor is, ha magántulajdonban van az erdő. De ennek többszörösét kerítette el a mostani tulajdonos, így zárták el a Disznófő-forrást. Emiatt a turista egy keskeny, egyemberes ösvényen tud csak felosonni a Normafa felé, mert lekerítették a turistaút egy részét is. A természeti károkról is beszélt a Zugligeti Egyesület elnöke. A legnagyobb kár, hogy a budapestiek a szerzett jog ellenére nem ihatnak a forrás vizéből. A forrás mögött van egy karsztvizes barlangrendszer, amely másfél tucatnyi eret fog össze. Ezeket a vízereket tisztán kellene tartani, mert eltömődnek, és másfelé keresnek maguknak utat. Ennek következtében a forrás vize majdnem elapadt. Ezt bizonyítja, hogy a Disznófő-forrásnak
a vize táplálta a nem messze lévő Isten szeme tavat, azaz a valamikori Isten szeme fogadónak a gyönyörű tavát, ami mára teljesen kiszáradt. A Svábhegyi Egyesület és a Zugligeti Egyesület megpróbált változtatni ezen az áldatlan helyzeten, közösen csináltattak egy tervet, hogy megmentsék a vizet adó barlangrendszert. Szerették volna a kút vízhozamát felmérni és a vízereket kitisztítani. Egyik sem sikerült, mert nem lehetett bejutni a területre.
Nem árt persze megtudni, hogy a természetszeretők és a patrióta zugligetiek eddig mit veszítettek? Az sem baj, ha megtudják azok is, akik romboltak vagy nemtörődömségükkel előidézték a jelenlegi helyzetet, hogy mit hagytak elkótyavetyélni. Az első forrásház építésének idején, az 1820-as években a víz még egy kőből faragott disznófejből folyt, ezt cserélték le 1880 körül a vas kanfejjel. A Disznófő neve egy félreértésből keletkezett. A fő a régi magyar szóhasználatban nem fejet jelentett, hanem forrást. Ezt a jelentést félreértve született meg a korábban használt német elnevezés, a Sauerkopf (Disznófej). A régi szóhasználat szerint játszva e szavakkal a Disznófő-forrás jelentése „Disznóforrás forrás” lenne. De aztán a német szót ismét magyarra lefordítva jött vissza a kopfból a fő, ami viszont valóban fejet jelentett.
Amikor az Isten szeméhez címzett fogadó 1946-ban leégett, ideiglenes jelleggel a Disznófő-forrás mellett építettek egy vendéglőt. Az ideiglenes megoldásból végleges lett, s a vendéglő – kisebb átalakításokkal – több mint 140 esztendeig erdei pihenőhely volt. A forrásházat klasszicizáló stílusban építették meg, ennek a homlokzatára kerültek fel később Vörösmarty Mihály verssorai: ,, Jókedvében teremté az esten Zugligetet, Gond és Bánat itt kacagásra derül”. Vörösmarty gyakran járt a forrásnál, és vendégeskedett a közelben lakó Karacséknál, akiknek Teréz nevű lánya emlékezett a közös disznófői kirándulásokra, amit Salamin András a Buda-hegyvidéki vasutak című könyvében is idéz: ,,Riechelné vendéglősné ízletes konyháját élveztük éveken át, aki eleinte Zugligetben a Disznófő-forrásnál volt bérlő. Társasebédünk rendesen három ételből, például az akkor nagyban divatozó szalonnás gombóclevesből, palacsintából és csirkesültből állt, s fejenként fizettünk egy ezüst húszast, s a férfiak, kik bort ittak, ezért külön fizettek. Rendesen ott voltak Vajda Péter és neje, Garay János és neje… Ily alkalommal láttam először Táncsics Mihályt…, de itt láttam meg Kántornét, Dérynét, Szerdahelyit és még többeket. Kántorné a Machbetből rögtönzött, Déryné, Szerdahelyi a Figaróból énekeltek.”
De tudjuk azt is, hogy amikor Kossuth Lajos a császár katonái elől bujkált, a Zugliget erdeiben keresett menedéket. Valószínű ihatott az életet adó Disznófő-forrásból, mivel kétszáz méterre arrébb fogták el, egy szobor is erre az időre emlékeztet. Az erdőben felállított Kossuth-szobrot a zugligeti száztíz éves Erdei iskola diákjai gondozzák. Érdekes Lakner Sándornak, a kor krónikásának a beszámolója az 1845 pünkösdhétfőjén tett kirándulásról, ahol más történetet hallott a Disznófő nevének keletkezéséről a török uralom idejéből: ,,Mi egyenesen a Zugliget forrásához ballagunk, melly boldog gyermekkorunkban egy egyszerű kődisznófőből bugyogott. Jelenleg rézcső hullatja a jéghideg vizet, s fölé kis kápolnaszerű rideg építmény van emelve. Mondják, hogy sertéshúst vallásuknál fogvást nélkülöző mozlemek itteni uralkodásuk alatt e helyre szoríták sertéseikkel együtt az üldözött keresztényeket, honnét aztán e forrás nevezetét kapta…”
Mesék, történetek, legendák százait idézhetnénk Zugliget és a Sváb-hegy különleges nevezetességeiről. Éppen ezért mindannyiunk felelőssége közvetlen környezetünk tárgyi és szellemi értékeinek a megőrzése. Talán kiutat jelent, és a Disznófő-forrás megmentését szolgálja, hogy dolgoznak a XII. kerületi önkormányzatnál a terület szabályozási tervén. A Zugligeti Egyesület külön kérte, hogy külön szabályozási terv készüljön a barlangrendszer vízereinek kitisztítására és arra, hogy a Disznófő-forrás kerüljön vissza ismét közvagyonba.