Egy kockás papírlap

Attól a pillanattól kezdve nem volt nyugtom. Valami különös derengés költözött belém, úgy éreztem, a zsigerekig hatol a felismerés: a titkok országútjára léptem, ahová ritkán téved földi utazó. Olyasmit tudhatok meg, ami mások előtt rejtve maradt, ami kulcs lehet a történtekhez, amit a halottas ágyon szoktak volt bevallani messzire készülő zarándokok.
Így morfondíroztam, miközben József Attila Altató című versét szavalta valaki. Pontosabban mondta a szöveget különösebb átélés és hangsúlyozás nélkül. Meg-megakadt, ilyenkor jobbra és balra forgatta a fejét, segítséget várva valakitől, aztán egy-egy szó továbblendítette, amit a börtön nevelőjétől kapott. Meghajlás és taps követte a produkciót.
Ezekre a rabokra súlyos teher nehezedett. Azonkívül, hogy vétettek a tízparancsolat ellen, elméjük is megháborodott, legalábbis fennállt a gyanú, hogy tettüket nem beszámítható állapotban követték el.
Különböző fizikai és kémiai módszereket ismerünk, amelyek az „elmezavarok” kezelését szolgálják, de van egy gyógymód, amely sajátságos hatással lehet az agy működésére, és ez a kultúra. A vers, az ének, a zene.
Az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet rabjainak egy része zárt körben kulturális műsort adott, önmagát gyógyítandó a felkészüléssel, a tanulással, a fellépéssel. Az Altatót Petőfi Anyám tyúkja című verse követte, majd egy magyaros furulyaszó. Gitárzenére tapsolt a rabpublikum. A hatvanas évek népszerű slágerét, a Pancsoló kislány dalát adta elő az egyik elítélt. A harmóniumon meghökkentő technikával Chopin-keringőt játszott egy vállas, erős, ötven év körüli férfiember.
A játéka olyan szép volt, hogy meg kellett kérdeznem:
– Mit követett el?
– Baltával agyonütötte a feleségét – kaptam a tömör választ.
Olyan valószínűtlen volt az egész. Hogy az a férfi, aki az előbb még érzéseket váltott ki Chopin keringőjével, egy szörnyű pillanatában a felesége életét oltotta ki. A döbbenet összevegyült a tapssal. S amikor a „művész” meghajolt, azt a fajta fájdalmat éreztem, amitől az emberi képzelet talán leginkább fél, amelytől riadva hátrál: a bűn legmélyebb kútjától.
Az egyes műsorszámok alatt a többség nyugodtan üldögélt a hosszú padokon, néhányan azonban felálltak, mozgásukkal köröket rajzoltak, majd visszatértek arra a helyre, ahonnan elindultak. „Szilágyi / Örzsébet / Levelét megírta; / Szerelmes / Könnyével / Azt is telesírta…” – hangzott a Mátyás anyja, amikor a leghátulsó sor szélén, ahol ültem, megállt mellettem az egyik elítélt, villámgyors mozdulattal a zsebembe csúsztatott valamit, és ugyanazzal a mozdulattal már, illa berek, nádak, erek, el is tűnt mellőlem.
Körbenéztem. A jelenetet senki sem vette észre. Lassú mozdulattal egy papírlapot tapogathattam ki a zakóm oldalzsebében. Nyilvánvalón nem egy üres papírlap – gondoltam, a rab valami fontosat akar közölni velem. Csak velem, aki mégiscsak idegen és vendégtapsoló vagyok itt. Egy pillanatra meghökkentem. Vegyem ki a papírlapot a zsebemből, olvassam el, és utána adjam át a nevelőtisztnek? Nem! De ha nem ezt teszem, akkor meg cinkosa leszek ennek a szerencsétlennek.
Azzal még sohasem ártottam magamnak, amit nem mondtam ki – véltem, és elvégre utólag még mindig visszatérhetek rá, ha akként minősítem. Ez az érvelés döntött a titok megőrzése mellett.
A megrendítő élmények után elköszöntem vendéglátóimtól, de alig vártam, hogy ismét egyedül maradhassak. A papírlap a zsebemben szinte már égetett. Beültem a kocsimba, és gázt adtam. Amikor kikanyarodtam a Kozma Sándor utcából, egy csendes helyen megálltam és kikapcsoltam a motort. Lassú mozdulattal benyúltam a zsebembe, és kivettem a papírlapot. Egy kockás papírlap volt. Rajta a ceruzával írt betűk a következő mondatot fűzték össze:
„ÁRTATLAN VAGYOK!”