Három dátum: 1945. május 9., 1958. június 16., 1991. június 19. Szinte az évfordulók heteit éljük. Mit üzen ez a három időpont nekünk, amelyek szimbolikusan mintha keretbe foglalnák a mögöttünk hagyott évtizedeket? Hiszen a szovjet uralom ívét írják le hazánk sorsára is vonatkoztatva.
– Az évfordulók, az események, amelyeket jelképeznek, kiszolgáltatottak az utókornak. Minél nagyobb a társadalomban a szellemi zűrzavar, annál többen ácsolják a szószékeket. És a szószékeken nagyon megváltoznak az emberek, vagy éppen ott adják önmagukat. A rendszerváltoztatás után – és az idén valahogy különösen – a történelmi évfordulók kiemelt szerepet játszanak egyes politikai erők önmeghatározásánál. Így volt ez február 13-án, Budapest ostromának évfordulóján, április 4-én és május 9-én is. Ünnepelték a „felszabadulást”, a „győzelmet”. Erre rögtön érkeztek vérmes reagálások, s a szószékekről repkedtek a sereget gyűjtő szavak. Pár száz „felszabadító” és „kitartó” hencegése mellett a tudományos elemzésnek alig maradt tere. Aztán a társadalom megosztottságáról számoltak be egyes felmérések: harmada felszabadulásnak, harmada megszállásnak tartja, ami 1945-ben történt, a többit nem érdekli. És már el is érkeztünk a lényeghez: a megosztáshoz. A társadalom, a nemzet elemeire bontásához. Mert úgy lehet könnyebben uralkodni egy nemzet felett, ha elemeire bomlik szét. Ha már nincs is. Ezért nagyon veszélyes a december 5-i népszavazás üzenete. Mert az elkeseredés vagy a közöny ugyanoda vezet: a nemzet feladásához. Minden nemzeti demokrata feladata most, hogy megfordítsuk ezt a folyamatot. Értelemmel, türelemmel, érzelemmel, szuggesztióval. Meg kell értetni, hogy európaiak nem nemzeti mivoltunk megtagadásával, hanem éppen ellenkezőleg, annak erősítésével lehetünk.
– A jelenünkre tehát továbbra is determináló hatással van a dátumok e triumvirátusa?
– A nemzetiszocializmus feletti győzelem napja mellé a nemzetközi szocializmus feletti győzelem napját is oda kell tenni. Különben féloldalas ország leszünk. Mert éppen az a legnagyobb baj, hogy az antifasiszta emléknapok és emlékművek Magyarországon egyben a szovjet megszállás, a diktatúra megszilárdulásának, a nemzeti függetlenség eltiprásának a jelképei. És megengedhetetlen, hogy az antifasizmus trójai falova segítségével a sztálinizmust, a szovjet megszállást, a pártállamot mentegessék. Az antifasizmus a XXI. században csak a demokráciával együtt érvényes! Minden demokrata antifasiszta, de nem minden antifasiszta demokrata! Nagy Imre kivégzésének napja a kádári diktatúra brutalitásának jelképe, de egyben a magyar nemzet szabadságának napja is. Mert az 1956-os forradalom győzött 1989. június 16-án a Hősök terén. És ezen az sem változtat, hogy érdemes elgondolkodni, mi is történt 1989–90-ben. Kiegyezés? Esetleg olyan súlyú ellentmondásokkal, mint 1867-ben, amelyek elvezettek Trianonhoz? Magában hordozza-e a XX. század végi „kiegyezés” a bukást? Mert ha igen, módosítani kell a feltételeken. Ez is a dolgunk.
– Kimentek a szovjet csapatok 1991. június 19-én, de vajon a szovjet gondolkodásmód s a morális deficit is kimasírozott-e, vagy itt él még a mindennapjainkban, az emberek viselkedésbeli reflexeiben?
– Hosszú volt az út Vorosilovtól Silovig. A megszállás szelleme ott él a félelmeinkben, kishitűségeinkben, gyűlölködéseinkben. Lebecsültük ezt az erőt, az erkölcsönkívüliséget. A szabadság egyiket sem tüntette el automatikusan. Túlságos illúzióval hittük, hogy a diktatúra bukásával megbukott az emberi-politikai aljasság, sötétség, kisszerűség is. Vágyakban hittük, hogy a demokráciában az ember jobbik fele biztosan és mindig felülkerekedik, és nemzetünk sorsa is megtorpanások, kisiklások nélkül emelkedik. Nem is figyeltünk eléggé: azt hittük, hogy a diktatúra kiszolgálóiból, működtetőiből demokraták lesznek a demokráciában. Nagy tévedés volt!
– Nem lehet, hogy a társadalom egy része saját jó lelkiismerete, önbecsülése miatt is nosztalgiázik úgymond a Kádár-rendszeren?
– A nosztalgiával nincs baj, amíg az első szerelem, a balatoni nyár, a Java motorkerékpár, az Ifjúsági Park vagy a beatzene a tárgya. A baj ott kezdődik, ha ezeket a nosztalgiákat politikai tőkévé kívánják kovácsolni. Ha nyíltan teszik, az nem hoz elég politikai tőkét, ezért veszélyesebb a biológiai-esztétikai sóvárgások által bemázolt politikai nosztalgia. Ennek a taktikának az eredményességét alapvetően az biztosítja, hogy szavazótáborában nem vált kellően külön a polgári demokrácia szabályait elfogadó baloldal és a pártállamra ma is elismeréssel néző szélsőbal. Ebből van a legnagyobb kára a magyar demokráciának! Az felelne meg a demokráciának, ha nem találhatná meg egyetlen demokratikus pártban sem a képviselőit az, akinek az önbecsülése és jó lelkiismerete csak a pártállam állapotainak idealizálásával erősíthető. Ezért örültem az ötletnek, hogy öntsenek tiszta vizet a pohárba, s Magyarországon is legyen nevében is kommunista párt, miként Csehországban.
– Milyen néplélektani utóélete, káros hatásai lehetnek a „bűnös nép” kimondatlanul is sugallt teóriájának? A benesi dekrétumok valóban csak országhatárunktól északra hatottak? Lehetséges, hogy a hazai állampárti vezetés elirigyelte a csehszlovák elvtársaktól a receptet?
– A benesi dekrétumoknak paradox módon a magyarságba táplált mesterséges bűntudathoz kevés közük van. A csehszlovákiai brutális magyarellenesség inkább ellenállást és dacot váltott – és vált ki – Magyarországon. A „bűnös nép” felfogás onnan ered, hogy az 1944–45 fordulóján a Vörös Hadsereggel Magyarországra érkezett kommunisták – élükön Rákosi Mátyással – úgy érezték, hogy a magyarság túlnyomó része nem demokrata és reakciós. Ez azt jelentette, hogy nem szimpatizál a kommunista eszmékkel. Révai József híres állítása: reakciós az, aki antikommunista. Az ötvenes évek irracionális terrorja éppen ebből a „felismerésből” eredt. Az eredendő bűnt mérhetetlenül felfokozta a magyar nemzet újabb vétója a kommunista rendszerrel szemben: 1956 forradalma és szabadságharca. Nem volt kétséges, hogy Kádár János ezt az örökölt bizalmatlanságot továbbviszi. Jelzi ezt Kádár riadalma, amikor Hruscsov – kétes őszinteséggel – felveti, hogy kivonnák a szovjet csapatokat Magyarországról. Kádár azt kéri: maradjanak a szovjet csapatok nálunk. A hatvanas évek közepétől ez a bizalmatlanság elhalványult. A pártvezetésben már úgy értékelték, hogy a kényszer beépült a lelkekbe. És az egész nép boldogan építi a szocializmust. Sokkal veszélyesebbnek tartom azt, hogy a gondolatot makacsul napirenden tartják ma is. Átveszik, leporolják, úgy is gondolják. Sunyi módon kiterjesztik térben és időben politikai vezetők elfogadhatatlan döntéseit az egész nemzetre. Erre alkalmasak az 1944. esztendő apokaliptikus viszonyai. Ez is visszavezet a megosztás politikai szándékához. Makacsul kell hangoztatni: bűnös nép nincs, csak bűnös ember. És senki nem azért válik bűnössé, mert egy néphez tartozik. A feladat máig adott a XX. század súlyos történelmi hagyatékából: megnevezni a bűnöket és a bűnösöket. Erre azért van szükség, hogy a bűnöket ne követhessék el újra. Akkor van baj, ha ez még mindig kellemetlen feladat…
– Történészként hogyan ítéli meg azt a jelenséget, hogy hovatovább az egyszerű állampolgárok tehetnek minden negatív történelmi fordulatról és persze a jelen problémáiról?
– Gyönyörű gondolat, hogy az ember sziszegve se szolgáljon aljas nyomorító hatalmakat! És érdemes is e szerint élni. Diktatúrában a felelősség a diktatúra működtetőié. A politikus funkciót vállal, a hivatalnok helyén marad, a művész elszaval egy verset a diktátor jelenlétében, az újságíró cikket ír a hatalom megrendelésére. Hol húzódik a túlélés, az „élet élni akar” elve és a kollaboráció, az aljas szolgálat határa? Ez a kérdés. Megértésre szükség van, de a hitványságot mindig a neki kijáró megvetéssel kell kezelnünk. És ez felér majd egy forradalommal. Egy intellektuális forradalommal. Mert kulcskérdés az értelmiség magatartása. Kivárni? Aztán kiszolgálni pénzért, kitüntetésért, pozícióért? Nagy bajban van az a nemzet, amelynek értelmisége nem tudja, hogy a hatalmat szolgálni csak érdeket jelent. Feladata pedig ennél sokkal felemelőbb: a nemzetet szolgálni. A kettő sajnos ritkán esett egybe a XX. században…
– Ön szerint miként lehetne pontosan definiálni 1945. május 9-ét, a második világháború európai lezárását?
– Ez a nap a nemzetiszocialista Harmadik Birodalom felett aratott teljes győzelem napja. A Szovjetunió (és Oroszország) számára ez a nagy honvédő háború végét jelenti, amelyben megvédte magát egy idegen hatalom támadásától. Jogos tehát a győzelmet ünnepelnie. Nagy-Britannia, az USA az érdekei és politikai elvei mentén háborút vívott a nemzetiszocializmus és a Harmadik Birodalom ellen. Győzelmüket annál inkább is teljes joggal ünneplik, mert ennek eredményeképpen Nyugat-Európában helyreállították a demokráciát. Itt a győzelem napja tehát a szabadság napja is! A Szovjetunió esetében ez az összecsapás 1939-től egyben nagy birodalomépítő háború is! Ráadásul 1939 és 1941 között a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió szövetségesek voltak, és így egymással szövetségben szereztek meg területeket csaknem minden velük határos államtól. A Szovjetunió így szállta meg Finnország, Lengyelország, Románia egy részét, Lettországot, Észtországot, Litvániát. A Szovjetunió nem Németországot, hanem Angliát és Franciaországot nyilvánította agresszornak a világháború kitörésekor. A Szovjetunió e területeket megőrizte a háború befejeződése után is. Ezekben az államokban aligha lehet felhőtlenül ünnepelni a „győzelmet”. De hamar jön a vád: a nácikkal tartanak… Ezért történt, hogy egyes balti államok vezetői el sem mentek a moszkvai ünnepségre, mások viszont vonakodva, feltételekkel. A szovjet birodalomépítés folyatódott a háború után is. Megtörtént egész Kelet-Közép-Európa szovjetizálása. Így jártak „győztesek” is (például Lengyelország) és a legyőzöttekre háruló rettenetes teherrel a vesztesek is, mint Magyarország. A Szovjetunió újabb területeket is szerzett. Meg kell ünnepelni Magyarországon is a nemzetiszocializmus, a Harmadik Birodalom felett aratott győzelem napját, mert ez az eszme Magyarországnak is mérhetetlen károkat okozott. Ugyanakkor a nemzettudat megkérdőjelezhetetlen részévé kell tenni, hogy ez a győzelem Magyarországon nem eredményezte a szabadságot. Nem úgy áll az alternatíva, hogy nemzetiszocializmus vagy kommunista szocializmus. Mindkettőt a történelem süllyesztőjébe száműzhetjük. Ezek alternatívája a demokrácia, a szabadság, a humanizmus. Ezek alkossák az igazi, belénk nemesedett ünnepet! A pozitív világszemlélet jegyében, és mert embernek, nemzetnek egyaránt nélkülözhetetlen optimizmusra van szüksége, ünnepeljük meg a pártállam bukását, a magyar szabadságot. Talán éppen június 19-én, amikor az utolsó szovjet katona, Silov tábornok is elhagyta Magyarországot. Mert ennek lett a következménye, hogy már nem magunk vagyunk kiszolgáltatottságunkban, hanem újra Európa részévé váltunk. Remélem, olyan Európáé, amely élni akar, s nem mindenáron meghalni.
origo.hu
Horror kempingezés közben: maszkos, késekkel felfegyverzett társaság várta a túrázókat sátraiknál
