Micsoda szemét világban élünk! – mondogatták a kis bolt bezárásáról beszélgetve még a szomszédos Kabak kocsmában is, a bevásárlás fortélyait csak hírből ismerő korhely férfiak. „Nesze neked, unió! Figyeljétek meg, ezek kivégeznek bennünket…” – vonta le egyikük a tanulságot. A borúlátó véleményt mindenki osztotta.
A kis családi vegyesbolt ajtaján ott lóg a „zárva” tábla. A kirakat előtt elegáns, középkorú hölgy olvasgatja a hirdetéseket: alig használt hűtő, mélyhűtő sürgősen eladó, könnyű piaci mérleghez is jutányos áron lehet hozzájutni. Vajon megéri-e? – töpreng befelé kandikálva. Odabent, a csupasz polcok között a maradék árukészletet rendezgetik. A pult mögött két helyes fiatal leányka pakolászgat. „Ennyi volt” – mondja Éva asszony, a „vállalkozó”, a két leány édesanyja. Férje éppen elindult a megpakolt autóval valahová.
A kis vegyesbolt 2002-ben nyitott ki. A frissen festett falak illata fogadta a belépőt, mindenütt takaros rend és tisztaság. Sokan nem értették akkoriban, ugyan miben bíznak Makaiék, hiszen három házzal mellettük ott volt az évek óta jól menő éjjel-nappali ABC, ahol a legdrágább italoktól a kozmetikumokig mindenre kiterjed a kínálat. Évike boltja más volt. Az egyik sarokban a kisiskolások eldorádóját rendezték be: volt itt füzet, ceruza, világító radír, színes tollak, farsangkor álarc, vízfesték, hajbavaló, mindenféle filléres, színes műanyag vásári csacskaság, amik oly nagy örömöt szereznek a gyerekeknek. De volt olcsó szendvics, péksütemény, hogy ne menjenek üres gyomorral az iskolába. A másik sarokban zöldségfélék, háztartási cikkek, a hűtőkben olcsó sör, üdítők, ásványvíz. A hűtőpultban egyszerű felvágottak, tejtermékek, és akár egy szelet kenyeret is kérhetett a vevő.
– Eleve úgy gondoltuk, hogy a szegények boltja leszünk. Úgy válogattuk az árukészletet, úgy szabtuk meg az árakat. Eleinte jól is ment. Napi 120 ezer forint körüli volt a forgalmunk. Aztán megnyílt a Tesco, a forgalom pedig leesett a felére. De ezt még el lehetett viselni. Aztán néhány hónap múlva megérkezett Ceglédre a Lidl is – ez nekünk újabb mínusz húszezer forintot jelentett naponta. Még így is vittük volna tovább a boltot. De egy hónapja jöttek az ÁNTSZ-től ellenőrizni, és azt mondták, nem árusíthatunk szeletelt árut, mivel az uniós előírások szerint az az alkalmazott, aki a pénzzel bánik, nem dolgozhat például a felvágottakkal. Hiába mondtuk, hogy eldobható kesztyűt használunk az élelmiszer kiszolgálásához. Azt válaszolták, az nem elég, hogy az szabálytalan. Mi hajnaltól este nyolcig voltunk nyitva. Fel kellett volna vennünk két kasszást, akik váltásban csak a pénzt kezelik, máshoz nem nyúlhatnak. De hát ez a kicsi bolt – 40 négyzetméter az egész –, azt az egy szem alkalmazottunkat is alig tudta eltartani, aki velem dolgozott váltásban. Miből vegyek fel két másikat? Képtelenség kifizetni a járulékokat, és hol van még az emberi fizetés… A havi rezsink a bérleti díjjal együtt több mint százezer forint. Ehhez jön az alkalmazott meg az én fizetésem, a járulékokkal. Gondolhatja… – magyarázza, miért kellett feladniuk.
Mert a másik lehetőségnek, hogy drága, fóliázott sajtokat, felvágottakat árusítsanak – a szegények boltja lévén – nem sok értelme lett volna. Azt árulnak a szomszédban is. Évikéhez olyanok jártak, akik volt, hogy egy-két szelet párizsit vettek, kérhettek akár öt deka sajtot, kenőmájast is, egy-egy szem paradicsomot, paprikát hozzá… – mikor mennyire tellett. A közeli általános iskolába járó gyerekek reggelenként itt kezdték a napot a gondosan megvajazott kiflikkel, zsömlékkel, szalámis szendvicsekkel. De jöttek hajnalonta a munkások is a napi négy-öt szendvicsükért. Mert mégiscsak más a párizsi meg a zsömle is így, mint csak úgy, köröm közül, egymás mellé harapva, só nélkül… No és ott voltak még az öregek, akiknek, ha kellett – betegség vagy más baj esetén – Évike férje meg a gyerekek bevásároltak még a piacon is, a megrendelés alapján. Fizetni pedig ráértek nyugdíjkor. Volt, hogy összesen 170 ezer forint hitel volt felróva a kockás füzetbe. S volt olyan is, hogy az adós nem fizetett. Ez volt a tanulópénz.
Vajon hány olyan bolt van országszerte, kicsik, nagyok, ahol egy személy kezeli a pénzt meg az élelmiszerpultot? Én legalábbis számtalan olyan éjjel-nappali közérttel találkoztam csak a fővárosban, ahol ez így van. Hány olyan hentesbolt működik, ahol külön kasszás kisasszonyt tudnak tartani? De – különös módon – a valódi közegészségügyi veszélyt jelentő problémák sohasem az ilyen kis boltokból indulnak ki, hanem a multinacionális láncoktól: lásd, legutóbb, szalmonellás csirke a Lidlben.
– A rendszerváltozás előtt az OTP-ben dolgoztam. Hat év alatt két gyermeket kellett vállalnunk, hogy meg tudjuk venni a házunkat – 40 ezer forintot adtak hozzá. Mire letelt a gyes, már más világ volt. Nem vettek vissza. Két kisgyermekkel nem kellettem sehova. Örököltünk egy kis földet, elkezdtünk gazdálkodni. De 2002 után oda jutottunk, a mezőgazdaságot úgy lepusztították, hogy nem volt tovább. Ezt a kis boltot hitelből nyitottuk meg. A havi több mint 60 ezer forintos törlesztés jövő novemberben jár le. Persze, már tavaly megmondták a tanfolyamon, hogy amit csinálunk, az még így sem „EU-konform”. Pedig a plafonig lecsempéztettünk mindent a raktárban, háromkaros mosogatót szereltettünk be, csöpögtetővel. Amit lehetett, megtettünk. Az az igazság, hogy a kivárásra játszottunk. Azt hittük, nem kell ezt annyira komolyan venni, hogy majd csak győz a józan ész. Hát nem győzött. Legalábbis a mi esetünkben nem… – mondja Évike.
– Hogyan tovább? – kérdezem.
– Nem tudom. Hála istennek, a férjem dolgozik, én egyelőre el tudok menni napszámba. Érettségim, boltvezetői képesítésem van. Keresek munkát. Mit tehetnék?
– Nem is fellebbeztek a döntés ellen?
– Ugyan minek? Ha úgy akarják, találnak hibát bármiben. De az biztos, hogy ez volt az utolsó, hogy vállalkozásba belevágtunk. Ráadásul hitelből. Majd elmegyek pénztárosnak a Tescóba. Ha felvesznek… Valahogy majd csak túléljük ezt is.
Az embernek eszébe jutnak a különféle ismeretterjesztő filmek arról, hogy van mindez az unióban. Például, a francia sajtvidéken hogyan dolgoznak a gazdák. Az operatőr lelkesen mutatta be, hogy a francia gazda műanyag (!) vödörbe locsolt sörrel hogyan kezeli gyökérkefe (!) segítségével sajtjait, amiket penészes fa (!) polcokon tárol. Mindehhez nem húzott gumicsizmát, gumikesztyűt, fehér köpenyt, gézmaszkot, mégis eladhatja a portékáját. Mégpedig úgy – a film tanúsága szerint –, hogy jön érte valaki furgonnal, szintén vegyvédelmi szerelés nélkül, s puszta kézzel ki- meg berakodja az ízletes sajtgurigákat. A magyar tehenesgazdát pedig kinyuvasztják a hatóságok, ha évszázados tapasztalat alapján előállított termékeit megpróbálja értékesíteni. Nálunk ahhoz is hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a kannás borok töltéséhez ne kelljen a gazdáknak fekete-fehér öltözőt, szabályos fertőtlenítőállomást építeniük.
Évike bezárt – merthogy nem volt EU-konform. Egy család a saját erejéből, a közösség hasznára igyekezett megélni. Nem ment. A szegényeket pedig tárt karokkal várják az EU-konform multinacionális áruházláncok filléres akcióikkal.
origo.hu
Szorcsik Viki metróbalhéba keveredett
