Szeptemberben volt százhúsz esztendeje, hogy fényes ünnepségek és nagy ribilliók közepette megnyitotta kapuit az Operaház. Az újságok lelkendeztek („fővárosunk megnyerte a világvárosok egyik jellemző feltételét is: az operaszínházat” – írta a Vasárnapi Újság). Az emberek tülekedtek, Podmaniczky báró, az intendáns utoljára a szabadságharc idején használt kardjával űzte ki az Ybl Miklós tervei alapján emelt palotából a rendbontókat. Erkel Ferenc fő-zeneigazgató és fia, Sándor dirigált (az apa saját szerzeményeit, a Bánk bán és a Hunyadi László nyitányát, a fiú a Lohengrin bevezető akkordjait). A királynak, Ferenc Józsefnek, aki a többletköltségek jelentős részét állta – Andrássy Gyula erőteljes nógatására –, minden nagyon tetszett, mindennel meg volt elégedve („a palota igen szép” – mondta), majd a Hunyadi László nyitánya után (vagy közben? – ki tudja ma már, mi járhatott az eszében, amikor felcsendült a „meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály” közismert dallama…) feltűnés nélkül, csöndben távozott. Másnap már minden a hétköznapok rendje szerint történt. A város rendőrfőkapitányát – mert nem tudta megfékezni az operaházi megnyitóra oly gorombán kíváncsi pesti népet – leváltották. A Nemzeti Színház operistái birtokba vették a Sugár úti palotát (a kedvükért állt elő nem is olyan meglepő ötletével vagy tizenkét esztendővel azelőtt a Nemzeti direktora, báró Orczy Bódog: épüljön opera a magyar fővárosban a Nemzeti Színház gondjainak enyhítésére). Podmaniczky Frigyes, az intendáns pedig elégedetten jegyezte fel a naplójába: „az előre kihirdetett kézi bombák nem dobattak a közönség közé…”
Egykettőre a szeretetükbe fogadták az emberek az Operaházat. Azok is, akik berzenkedtek a felépítése ellen, és azok is, akik nem tartoztak a dalszínművek rajongói közé. Elfogadta a város, el a korabeli magyar társadalom is, hogy szellemi életünknek fontos intézménye, az általános fejlődésnek pedig fényes tanúsítványa a budapesti Operaház. A közszeretetnek örvendő operaházi társaság pedig – a fő-zeneigazgatótól a díszletfestő munkásig – pontosan tudta, miként honorálja azt a megkülönböztetett figyelmet, amely feléje áradt. Szinte kötelező érvénnyel általában két módszert alkalmazott a nyájas publikum megörvendeztetésére: kimagasló tehetségeket kötött magához, hazaiakat és külföldieket egyaránt, és a magyar operák mellett igyekezett a legnépszerűbb idegen szerzők, Verdi, Wagner, Weber, Gounod, Mozart, Bizet, Donizetti és Puccini műveit is a műsorrendjébe illeszteni.
A bennfentesek azt mondogatják, hogy az Operának két vitathatatlanul nagy korszaka volt: az 1930-as években az első (a társulat vendégjátékának tapsolt Bayreuth, Milánó, Róma, Salzburg operarajongó közönsége), az ötvenes–hatvanas években – az erőszakkal itthon marasztalt nagy művészeknek köszönhetően – a második. A karzatok és a zsöllyék népe másként emlékezik. Ők azt mondták, úgy írták (a Magyar Állami Operaházzal kapcsolatos leghitelesebb történeteket a rajongó műkedvelők hagyták ránk, nem a színház- és zenetörténészek), minden időben volt egy-két olyan kimagasló tehetsége a társulatnak, akinek a kedvéért szeretni kellett az Operát. És vég nélkül sorolják a neveket, énekesekét, dirigensekét, rendezőkét, díszlet- és jelmeztervezőkét: Ábrányiné, Bianchi Bianca, Sándor Erzsi, Medek Anna, Basilides Mária, Orosz Júlia, Rösler Endre, Relle Gabriella, Gustav Mahler, Nikisch Artúr, Failoni, Klemperer, Hevesi Sándor, Márkus László, Oláh Gusztáv, Nádasdy Kálmán, Márk Tivadar, Ferencsik János, Lukács Miklós, Lukács Ervin, Gyurkovics Mária, Székely Mihály, Simándy József, Melis György, Ilosfalvy Róbert… Legtöbbjüknek a művészbejáró mögötti hosszú folyosó freskósorozata őrzi arcvonásait. És nem is csak a világhírű művészekét, de az Operaház többi „nélkülözhetetlenjének” a portréját is. A mozgókép térhódítása előtti időkből való sorozatban ugyanis helyet szorítottak mindenkinek, aki a dalszínház jó hírét a saját lehetőségei szerint öregbítette. Így került a korábban zenekari dohányzóként funkcionáló folyosó falára névvel és ünnepi ábrázattal minden fontos ember, a főkapus, a zenekari altiszt, a fővilágosító s a fűtő is. (E sorok írójának különösen kedves a ma már talán senki által nem ismert Fodor Lajos képe, a tehetséges fiatalemberé, akinek ígéretes énekesi pályáját szó szerint derékba törte az első világháború, ahol a szinte az Opera színpadáról bezupált fiú olyan sérülést szenvedett, amely után soha többé nem állhatott közönség elé. Műszaki feltalálóként folytatta életét, de a szíve mindvégig az Operáért dobogott.) Valószínűleg a XIX. század utolsó éveiben az Operaházban dolgozó díszletfestők fejéből pattant ki e különös arcképcsarnok ötlete, utódaik pedig folytatták az önként vállalt feladatot: megörökíteni mindazokat, akiknek az Operaház az életük. Az épület koronkénti felújítói – szerencsére – mindig megkegyelmeznek e folyosói panteonnak, sőt a régi idők nagyjai mellett helyet szorítanak a mostaniaknak is. Az énekeseknek. De nem a főigazgatóknak és a főportásoknak.
Az 1884. szeptember 27-i megnyitó sajátos kettőssége azonban, a fényes ünnep és a zajos ribillió, úgy tűnik, máskor is kísérője – szomorú tartozéka – lett az Operaház mindennapjainak. Ma a politikai indíttatású szűkmarkúság tompítja a Magyar Állami Operaház fényeit. Azaz csak tompítaná. Pénzmegvonásokkal, a nincstelenségből kicsírázó méltatlan helyzetekkel ideig-óráig tán csakugyan kézben tudja tartani a jelenlegi kulturális kormányzat a nagy múltú intézményt. Egymás után kiakolbólíthatja a vezetői székből azokat, akik számára lelkiismereti kérdés, hogy milyen a XXI. századi Magyar Állami Operaház. (A jól értesültek szerint a miniszterelnök már most szeretné beültetni az Operaház főigazgatói székébe a maga emberét – Fischer Ivánt vagy Ádámot? –, mert egyáltalán nem biztos benne, hogy ha kivárná a vezetőség megbízatásának lejártát, 2006 őszét, még befolyásolni tudná dalszínházunk kedve szerinti alakulását.) A 121 esztendős Operaház azonban, amely a közemberek akarata szerint mától a Magyar Örökség kitüntető cím birtokosa is, olyan művészi s erkölcsi tőkével rendelkezik, amellyel eddig még mindig felül tudott emelkedni a zavaros helyzeteken. Bízzunk benne, hogy felül tud emelkedni holnap is.
origo.hu
Orbán Balázs: Az iskola tanulásra és nevelésre való, nem ideológiai kísérletezgetésre
