A Magyar Nemzet 2005. május 21-i számában megjelent Végh Alpár Sándor Haláltornyok? című cikke nagy közfelháborodást okozott városunkban.
Részletezem: A csurgói háziorvosra hivatkozik, hogy telefonon beszéltek. Nos: nem beszéltek. Jegyző asszonyunk neve nem Kovács Kálmánné, hanem dr. Kovács Tamásné. Ha leírunk egy telefonos véleményt, és abban nem vagyunk biztosak, akkor nem illik azt állítani, hogy „ilyesfélét” mondott, hanem érdemes lenne meggyőződni, ugyanis dr. Koncz Gábor, Somogy megye tiszti főorvosa nem szokott feltételezni, hanem az állításait mondja el minden esetben. A gyanús minősítésre keresni kellett volna akkor a szembesítést, ellenérvet.
A cikkben az áll, hogy pár hete hívtam radiesztétát a városházára sugármérésekre, holott ezt már egy éve megtettem. S itt kívánom megjegyezni azt is, hogy még nem voltam külföldön, amikor városunkba érkezett az újságíró, hanem megyei programon vettem részt, de a telefonom be volt kapcsolva, mint az értekezletek kivételével mindig, és vártam a hívását, miután a jegyző asszony jelezte, hogy keresni fog az újságíró, de nem hívott. Május 9-én Párizsban voltam, május 10-én Kaposváron programom volt, hazafelé hívtam Végh Alpár Sándor újságírót a jegyző asszony és kollégáim jelenlétében, megkérdezve, hogy kíváncsi-e a véleményemre, de közölte, hogy teljesen tájékozódott, nem szükséges a véleményem.
Mindig hittem a Magyar Nemzet elfogulatlan tájékoztatásában, nem vagyok előfizetője, de az interneten olvasom, és gyakran megveszem. Örültem, amikor megtudtam, hogy városunkba érkezik az újságíró, aki feltáró, tényeken alapuló, a bulvárhíresztelések ellenében a valóságot tartalmazó cikket kíván írni. Felháborított a Blikk korábbi írása, és nem szerettem volna, ha eltúlzott állítások, alaptalan, félelemkeltő híresztelések jelennek meg városunkról. Sajnos nem így történt.
Visszatérve a cikkre: jegyző asszonyunk jólöltözöttségének semmi köze a hírhez. Ha esetleg megjegyezte a korábban a városházán dolgozó három kollégáról, akik daganatos betegségben haltak meg, hogy „mindegyik ivott, dohányzott, ezért haltak meg idő előtt”, akkor azt nem olyan körülmények között mondta, ami megjelenésre adott volna okot. Ráadásul a kijelentésnek utána lehetett volna járni, esetleg meg kellett volna kérdezni a hozzátartozókat.
Rólam azt írja a szerző: „Miért vett a városháza szobáiba árnyékolólapokat, amit úgy is lehet érteni, hogy az ottaniak élete drágább, mint bárki másé a városban… Sok kérdés. Lesz-e rájuk válasz?” Ugyan miért nem kérdezett meg engem a válaszról? Válaszoltam volna, fel is ajánlottam. Nem kívánt élni a lehetőséggel. Nekem egyforma minden csurgói lakos, sőt a térségünkben, hazánkban élő többi állampolgár is. Megjegyzem: a városháza egy intézmény. Vezetője a jegyző asszony. Minden intézmény rendelkezik költségvetéssel, és a vezetők felelősek az ott dolgozók egészségéért is. Már több éve keringett az a szóbeszéd, hogy sugárveszélynek vannak kitéve az itt dolgozók. Megteheti minden vezető, hogy próbál egészséges körülményeket teremteni dolgozói számára, ha erre fedezete is van. Mi ezt a jegyző asszonnyal próbáltuk kivizsgáltatni, s vállaltuk az alig 200 ezer forintos költséget. Bíztunk és bízunk az engedéllyel rendelkező radiesztéta vizsgálatában és javaslatában.
Lemérte-e Végh Alpár Sándor a Budapest–Csurgó távolságot? Vagy más településről utazott? Ugyanis a Csurgó–Budapest távolság 260 kilométer.
Az újságíró leírja, hogy a képviselők tudták, volt lakossági fórum, ezért a testületi ülésen kevesebben jelentek meg. A képviselők nem csupán tudták, hanem jelen is voltak a fórumon. Ugyan nem kellett volna-e megkérdezni a jegyző asszonytól vagy Horváth Ferenctől, műszaki irodánk vezetőjétől, hogy a korábban felépített tornyokról miért nem kellett a lakosságot értesíteni? Tudja-e, hogy vannak területek, ahol az engedélyezésnek nem része a lakossági tájékoztatás, mert nem közvetlen szomszédok, vagy éppen út választja el őket, esetleg a létesítési engedélyek ezt nem teszik szükségessé?
Városunkban nem furcsa egy idegen, aki fényképez, nem szaladnak össze a járókelők, nem lassítanak az autók, van mit fotózni. Csurgón az embereknek mindenhez közük van. Felvilágosult emberek élnek itt, s ha titkot vélnek látni valamiben, azt ki is derítik. Nem meghunyászkodó, véleményüket takargató emberek – ellent is mond ezzel az újságíró a saját fejtegetéseinek.
Ugyanitt boncolgatja a veszélyesség, felelősség kérdését. Ugyan miért nem kérdezte meg legalább egy mobiltársaság vezetőjét, szakértőjét? Csak az önkormányzatoknak kell elhinniük a felelősséggel leírt szakvéleményeket? Ki a felelős az állításokért? Az építésre engedélyt adó szakhatóságok, amelyek felelősséget vállalnak minden általuk papírra fektetett szóért, vagy egy félelemkeltő, sugallatot árasztó kezdeményezés? Ki ítéli ezt meg?
Tavaszi Béla a nevét tisztességgel vállalva nyilatkozott, és elmesélte kálváriáját. Magam alpolgármesterként próbáltam „nyomozni” igazságukért, azonban minden hivatalos papír ellenem, illetve hiedelmem ellen szólt. Kinek hihetünk tehát? A szóbeszédnek vagy a leírt véleményeknek? Kérdésemre ma sem kapok választ.
Az újságíró állítására ismételten azt kell mondanom: valóban van bennem félelem, hogy vajon minden rendben van-e a gyanúra okot adó állítások körül, de nem én vagyok az, aki megoldhatja a kérdést.
Ki csapta be Csurgón az embereket? Az „előző polgármester”, a „derék lelkész” vagy „a mostani kedves népművelő”? Becsapta-e őket egyáltalán valaki? Megkérdezte-e ezt a „derék” újságíró a két illetékestől, illetve a rájuk taksált felelősséget vállalni merőktől? Azt is írja a „derék” újságíró: „bezárt a szövetkezet, ahol vadászruhákat gyártottak, vásárlói között volt Medgyessy Péter, az ember nem gondolná, hogy mitől lesz rangos valami…” Soha nem fogalmazódott meg ilyen feltételezés, hogy rangunkat egy vásárlótól kaptuk. Mi a rangért nagyon sokat küzdöttünk és tettünk. A vadászruhákat pedig nem gyártják, hanem varrják…
Kérdőjelek fogalmazódtak meg a város működőképességéről. Miért nem kérdezte meg az újságíró, hogy több forrása lenne-e a városnak, ha erősítőtorony létesül a víztorony tetején? S ez filléreket vagy forintokat jelent-e? Végh Alpár Sándor egyik legsúlyosabb vétsége, hogy nevükön nevezve sorolja a daganatos betegségben elhunytakat hozzájárulási nyilatkozatok nélkül. Hallomásból. Emberi jogokat sértve.
Suskust is említ a cikk. Filóné Moscatiello Zójának nem bevallottam, hanem elmondtam, hogy valóban jogerős építési engedélyt kapott a Vodafone, amelynek építését ugyanúgy magam állítottam le, mint a víztornyon építendő T-Mobile-erősítőrendszert. Elmondtam, hogy az általam összehívott lakossági fórum döntése ellenére a kijelölt építési hatóság engedélyezte a beruházást. Nem csapta be az önkormányzat a szőlőhegyi lakókat!
Végh Alpár Sándor alkotmányos jogokra hivatkozik, miközben nincs tisztában a törvényekkel. Azt írja: „Az engedély kiadóit, az építőt, a működtetőt törvényes úton meg lehet támadni.” Mi büszkék vagyunk arra, hogy Csurgó a Magyar Köztársaság része, s ha bárki törvénytelenséget követett el, tessék megtenni a szükséges lépéseket!
Zárszóként: keresem a daganatos betegségek okait, és magam is tévedhetek, ha csak feltételezésre hagyatkozom. A kiváltó tényezőkre vannak magyarázatok, de örömmel olvastam az ÁNTSZ jelentését, miszerint a városunkban előforduló daganatos megbetegedések az országos átlag alattiak.
Bihariné Asbóth Emőke polgármester
Tisztelt Végh Alpár Sándor úr!
A következőket tartom szükségesnek rögzíteni a Magyar Nemzetben 2005. május 21-én megjelent Haláltornyok? című írásával kapcsolatban:
1. Felháborító, hogy nem tartotta szükségesnek azt, hogy megkérdezzen engem az elhangzottakról.
2. Nem méltó sem a Magyar Nemzethez, sem pedig Csurgóhoz az a cinikus hangvétel és az a tárgyi tévedésektől hemzsegő írás, amely megjelent.
3. Ami engem illet: soha nem csaptam be senkit. Így ebből következően soha nem csaptam be Csurgón sem senkit. Mindig, „derék lelkészként” is, polgármesterként is, most pedig országgyűlési képviselőként is az emberekért dolgoztam, Csurgó felvirágoztatásáért igyekeztem tenni. Talán a csurgóiak, akik három ciklus alatt öt alkalommal választottak meg „első” polgárukká, valamit megéreztek ebből, ellentétben Tavaszi Bélával.
4. Amit Tavaszi Bélától idéz a személyemre vonatkozóan, az szemenszedett hazugság. Sohasem viselkedtem így egyetlen polgár sokkal súlyosabb élethelyzetében sem, ha megkeresett engem a problémájával. Az más kérdés, hogy Tavaszi Béla „meghall-e” egy korrekt tájékoztatást vagy sem.
5. A korrekt tájékoztatás lényege pedig ott kezdődik, hogy ma Magyarország jogállam. Ebből következően megosztottak a hatalmi ágak és megosztottak a feladat- és hatáskörök, a kompetenciák. Az ügy, amelyről szó van, nem önkormányzati, nem polgármesteri hatáskör, hanem jegyzői, hatósági, közigazgatási hatáskör.
Nagyon sajnálom, hogy egy újságíró ilyen módon képes összemosni a dolgokat, és nem képes hitelesen, pontosan tájékoztatni az olvasókat egy – szándéka szerint – tényfeltáró írásban. Egyébként jelzem: annak ellenére, hogy ez hatósági, államigazgatási ügy volt, pontosan azért, mert szerettem volna a város vezető testülete elé tárni annak részleteit, ha jól emlékszem, többször is szerepelt a városi képviselő-testület nyilvános ülésének napirendjén. Egy ilyen ügynek megvan a maga törvényes eljárási rendje illetékes szakhatóságokkal és építési hatósággal, fellebbezési lehetőséggel. Ezen az úton ez az ügy is végigment, majd a megyei közigazgatási hivatal 1158-3/1998. számú határozatával, illetve annak megfellebbezése után a jogerős határozattal fejeződött be. Érdekes módon erről sem tud a „tényfeltáró” újságíró.
6. A haláltornyokról, a rendkívül szomorú rákos megbetegedések csurgói jelenlétéről pedig csak annyit: az ÁNTSZ Somogy Megyei Intézete részletes vizsgálatot végzett ebben az ügyben, amelyből az derül ki fehéren feketén, hogy Csurgó városában az újabb rosszindulatú daganatos megbetegedések 1000 főre vetítve félannyinál kevesebbet mutatnak, mint a megyei, a regionális és az országos adatok. Ennyit a tényekről és ennyit a hamisításokról. Ennyit a Tavaszi Béla-féle objektív tájékoztatásról.
Végül: szomorú vagyok, hogy az általam előfizetett lapban jelenhetett meg ez az alapvetően cinikus, egy szép múltú és az utóbbi 15 esztendőben e szép múltjához emelkedő várost és annak polgárait, értük tevékenykedő vezetőit lejárató, elfogult írás. De az igazság mindig napfényre kerül. Ez most is így történt, és minden rossz szándék ellenére is azt hirdeti, hogy jó Csurgón élni, egészséges dolog Csurgón élni, egyre jobb lesz Csurgón élni, és ha tudunk összefogni, cselekedni Csurgóért, akkor álmainkat is meg tudjuk valósítani gyermekeink és unokáink jövőjéért és egészségéért is! A rosszakaróknak kár erőlködniük!
Talán majd egyszer erről is ír kedves polgári lapom, de remélem, hogy nem ilyen módon, mint ahogy ez most történt.
Szászfalvi László „derék” református lelkész, volt polgármester, országgyűlési képviselő
A vitát ezzel lezártnak tekinti a szerkesztőség.
