Harminc

KULTÚRSOKK

Új időszámítással rukkoltak elő a minap a New York-i egyetem és a bécsi demográfiai intézet kutatói. No, nem a Gergely-naptár reformjáról van szó, az – szökőév ide vagy oda – ma is elég jól szuperál. A demográfusok azt vizsgálták, miképp lehetséges, hogy miközben a fejlett országok népessége egyre inkább elöregszik, ezzel párhuzamosan úgy tűnik, egyre fiatalosabbak lesznek e társadalmak.
Az egymást követő generációk ugyanis szembeötlő különbséget mutatnak abban, hogy a gyermekek úgymond később érnek, mint szüleik: a nagy átlagot tekintve bizonyos szerepekre és tevékenységekre csak idősebb korban vállalkoznak, mint felmenőik tették.
Igaz, a várható élettartam is jelentősen megnőtt, akár a csak egy-két generációval ezelőtt születettek hasonló kilátásaihoz képest is. A kutatók szerint ezért nem feltétlenül azt kell nézni, hogy hány esztendősek vagyunk, hanem hogy várhatóan mennyi év áll még előttünk.
Kétezerben például Németországban 39,9 év volt az átlagéletkor, és egy ennyi éves polgár további 39,2 békében eltöltött esztendőre számíthatott. A számítások szerint azonban 2050-ben a németek átlagéletkora már 51,9 év lesz, miközben az ilyen életkorúak további 37,1 évvel számolhatnak. Tehát a ma középkorúnak tekintett nemzedék tagjai nem a negyvenes éveiket tapossák majd, hanem az 52. életévük körül járókat jelenti, legalábbis a németek számára.
Ha így számoljuk az életkort, előállhat az a furcsa helyzet, hogy valaki az évek múlásával egyre fiatalabb lesz: a várható élettartam esetleg gyorsabban nő, mint ahogy az évek elszállnak felettünk.
Az elsőre kicsit rendhagyónak tűnő számítási módszer eredményei viszont egyáltalán nem hatnak furcsának. Ha azt nézzük, miképp tolódik ki egyre inkább például az az időpont, amikor a gyermekek önálló életet kezdenek, családot alapítanak, megállapíthatjuk, hogy ez a matematika működik. Azaz harminckét évesen manapság egyre kevesebbeknek sárgállik dohány pipájukban; és hol van még a lugas, a gyerek, a feleség?
A huszonéves korosztály életstílusában és szórakozási szokásaiban egyre nehezebben különíthető el a tizenvalahány évesek világától – persze hiba volna azt hinni, hogy ettől ne lehetnének érettebbek fiatalabb társaiknál más vonatkozásban. A régi vicc jut az ember eszébe, az abszurd párbeszéddel: mennyi?
Harminc.
Mire az első hang visszakérdez: mi harminc? A második: mi mennyi? Igen, mi mennyi, kérdezik most a szociológusok és a demográfusok egyre gyakrabban, ahogy a vásárlási szokásokról, a kulturális igényekről mind bizarrabb adatok futnak be az adatbázisokba.
Egy 2003-ban végzett amerikai felmérés szerint ma már több 18 és 49 év közötti felnőtt nézi rendszeresen a rajzfilmeket sugárzó Cartoon Networköt, mint gyermek, és nemcsak Amerikában, hanem Magyarországon is igen népszerűek azok az internetes honlapok, amelyeken rég nem látott általános iskolai és gimnáziumi osztálytársainkat kereshetjük meg, és vehetjük fel velük a kapcsolatot. Mintha e divathullám csak arról szólna, hogy egyre többen vágynak arra: régi társaikkal újra beülhessenek az iskolapadokba, és ismét átélhessék az iskolás éveket.
Aztán itt van egy másik elgondolkoztató jelenség: a számítógépes játékok piaca az utóbbi négy-öt évben forradalmi változásokon ment keresztül. Korábban aligha akadt olyan komoly befektető cég, amely dollármilliókat ölt volna új videojáték kifejlesztésébe, ma már azonban éppoly kifizetődő vállalkozást jelentenek ezek a játékok, mint Hollywood – egyébként nem kevésbé infantilis – filmjei. Az ok? A számítógéphez láncolt tizenévesek közhelyszerű képe már a múlté: a megszállott játékosok átlagéletkora az Egyesült Államokban ma 29 esztendő, és ez a trend Európában is gyaníthatóan hasonló, tekintve azt, hogy e szoftverek fejlesztése és értékesítése itt is igen jövedelmező üzletággá vált.
De ha csak a nosztalgiaipar előretörését tekintjük, lehetetlen nem észrevenni, mekkora üzlet lett felnőtt embereket visszarepíteni a múltjukba, micsoda divat a retró. Jó példa erre Magyarországon az önmagában nem túl izgalmas műsorfolyamot kínáló Sláger Rádió sikere is, továbbá, hogy harmincas értelmiségi fiatalok szívesen ücsörögnek olyan kávéházakban, amelyek fiatalságuk igencsak lerobbant díszleteit idézik fel, avagy az, hogy a korábban olyannyira lenézett és most újra felfedezett Tisza cipőt ma szinte a Nike sportcipőkkel egyező áron adhatja el egy ügyes budapesti vállalkozó.
Eközben – és ez nem feltétlenül az infantilizmus jele, hanem gazdasági szükségszerűség is – egyre több húszon, harmincon túli fiatal nem érzi szükségét, hogy elköltözzön otthonról: továbbra is szüleivel él együtt, kihasználva az olcsóbb lakhatás előnyeit. A lakásárak drasztikus emelkedésével pedig Magyarországon is számolni kell azzal, hogy szaporodik azoknak a száma is, akik noha egyetemi éveik alatt kirepültek a családi fészekből, megriadva a kilátástalan lakáshelyzettől és/vagy az önálló életforma egyéb nyűgétől, akár harmincon túl visszaköltöznek majd szüleikhez.
Egyes szociológusok ebben nemcsak gazdasági szükségszerűséget, hanem nyugtalanító trendet is látnak. Nevezetesen azt, hogy a felnőtté válás elvesztette vonzerejét a fiatalok körében, ezért töltenek egyre több időt olyan tevékenységgel, amely fiatalabb éveiket idézi. Mindez annak a médiakultúrának a hatása is, amely azt sugallja, hogy a fiatalság önmagában érték, erény és erő, ellenben a korosodás automatikusan unalmas életformával, sőt korlátolt elmével jár együtt. És miközben a játék történelmi szerepe szerint valamelyes felkészülést jelentett a gyermeknek a felnőttlétre, ma egyre inkább úgy tekintünk rá, mint olyan eszközre, amellyel megőrizhetjük frissességünket, fiatalos látásmódunkat.
Persze mióta ember az ember, a nyitottság, a rugalmasság elérése és megőrzése kívánatos cél mindenki számára. A kérdés csak az, hogy ennek az útja valóban a Cartoon Networkön, a legújabb videojátékokon, az újra felfedezett Tisza cipőn vagy a Sláger Rádión át vezet-e.