Hogyan legyél humoralista (87.)

(A XX. SZÁZAD IDILL-KOLLÁZSA)
– könyvem ismertetését (Varga Domokos György könyvkritikáját) ott hagytam abba, hogy: (lásd a 85. rész.) A vége felé kirohantam magam ellen… annyira nem bírtam már elviselni VDGY lelkendezéseit. Igaz, a kirohanást is (a már kétszer) említett könyvkritikussal végeztettem el. („…eSGYé-t, a Humoralista művészt – ő nagy eM-mel… Kollázs Mestert legkevésbé íráskészséggel áldotta meg az Ég…”) – ami azért nem semmi, pestiesen… sőt! nem sömmi, szegediesen se, főleg egy könyvkritika esetében.
eSGyé itt inkább a szorgalmas hangya, sem mint az érzékeny tücsök szerepét öltötte magára… – mármint VDGY szerint, a könyvemben… ha nem így tett volna – folytatja –, ha ugyanúgy mint a jó és rossz írók, maga öntötte volna saját szavaiba saját franciaországi, angliai, amerikai, olaszországi (stb.), és főleg magyarországi élményeit, múltba és jövőbe indulva az idő nyomában, akkor legjobb esetben is nyertünk volna egy újabb alanyt, aki netán beragasztható lenne majdan egy újabb albumba, így azonban egészen bizonyos és cáfolhatatlan, hogy valóban páratlan mű született. (Na ezt még egyszer leírom: páratlan mű született.)
– Nem tudom, leírtam-e? Jól idézem? Biztos, ami biztos, megnézem… és ha jól (ha nem), (de, igen…), akkor is: páratlan mű született. (Az bennem az óriási…, hogy szerény vagyok… és nincs mire…)
Olyan mű, amely a keserű sírástól a könnyes kacagásig minden dallamot végigpróbál bennünk. (Juszt se írom ide: most sírjak vagy nevessek?!) – Mert igaz ugyan, hogy ebben a huszadik századi idill-lenyomatban az eSGYé-nek tulajdonítható eredeti szavak, mondatok az összesnek legfeljebb ezrelékében mérhetők; mint ahogy a jó versantológiáknál vagy festményalbumoknál is csak töredék jut a szerkesztőknek. Csakhogy ebben az albumban, ebben a kollázsban az a bámulatba ejtő… (bámulatba ejtő), bámulatba… – hogy a szorgalmas hangya nem a saját durva munkaruhájában, hanem a tücsök végtelenül finom… (végtelenül), lágy köntösében gyűjtögette a szellemi-lelki eleséget… (etesd a nénikédet!) Tehát, eleséget: a század békebeli tornácai és tüzes poklai felett szállongó virágpolleneket. És ami végül megszületett, az maga eSGYé. Egy önéletrajz, amely úgy áll össze, mint festményen a rejtelmes-izgalmas emberarc a pompás gyümölcsökből… – Tessék, most meg Archimboldot csempészték az én könyvkritikámba be…! (Bezzeg ő a festményeiben még egy rohadt – mégis lerágott – karalábécsutkával sem említ meg…)
Sándor Györgyben (ez én vagyok… de Beke Albert szeretetteljes Kortárs-beli esszéjéből idézek már.) Nem egyetlenegy író lelke szunnyad… (bennem) … (el is aludt…), hanem soké, sőt nagyon soké. Egészen pontosan annyié, ahány szerzőtől a könyvben idézetet találunk. Ugyanis ez a 30 x 24 centiméteres és 386 oldalból álló, hatalmas (hatalmas) méretű mű nem egy meghatározott szempontok szerint összeállított szokványos (nem szokványos!) idézetgyűjtemény, hanem az önkifejezésnek egy egészen magasrendű (lásd a zárójelen kívüli utolsó szót…) formája.
Ennek ellenére (itt az én nevem jön) azért nem lett a szó megszokott értelmében író… (???), mert hiányzik belőle… (na mi?!) az a fajta teremtő korlátoltság (áhá…), amely arra predesztinálná, hogy a világot, az életet egy, és csakis egyféleképpen lássa… (ugye!) Ő tehát (vagyis: én), (nem Beke…) nem vérzik el egy gondolaton, s éppen ezért lett kétlelkű művész… (azt hagyjuk, hogy „kétlelkű”, de: „művész”!) részben előadóművész… (csak? „részben…”?), de ugyanakkor… (na?) bizonyos értelemben író is. (Mi az, hogy „is”?!) (Miaz hogy!)
Bár a könyvben olvasható… (a jeles irodalomtörténész ezek szerint olvasta is.) szövegek legnagyobb részét nem ő írta, de az egész művet ő komponálta meg… (niná!), és ezért lett olyan… (nincs vége), ezért lett olyan, mint egy tudatosan (tudatosan) építkező… (épp itt… mármint ott… a könyvben.) Építkező zenemű, amelynek szilárd kompozíciója van. (Csak „szilárd”?)
De (itt egy név következik) írói teljesítménye (az enyém, most már vállalom), nemcsak saját írásaiban, valamint a kompozícióban nyilvánul meg… (hanem?), hanem a szövegek értelmezésében is. És ez az utóbbi kettő annyira szorosan összetartozik, hogy el sem választhatók. A különböző idézetek egymást kiegészítik, felerősítik és magyarázzák. Tulajdonképpen gyönyörködő ember (eSGYé, én!), aki annyiféleképpen látja a világot, ahány írónak a lelkét magában hordozza. Vagyis olyan valaki ő (én), aki élvezi az életet… (azért ezt is… eddig), aki szórakozik a világ kitárulkozó változatosságán és gazdagságán, aki kedvét leli mindenben…
(Esküszöm, lassan már én is kedvet kaptam, hogy ezt a könyvet megvegyem!)