Hogyan legyél humoralista (88.)

(SINKÓ P…)
– éter. Merthogy „rádiós” volna a lelkem. A Rádiókabaré – csütörtök, péntek, szombat – (még jelenlegi) főszerkesztője. Százöt éve ösmerem. De más évjárat… generáció. „Új nép, másfajta…(rassz… ajaj!) raj. Másként ejt–ik–a szót…”, rajtam már kevésbé „tapad a (haj” aj). Együttjárt a Piarokhoz (egy ideig) egy másik Péterkével, Esterházyval. Aztán nem azt az utat járta… Nem író lett… „kábáré” szerző. Ő így hiszi… a piszi (hogy „csak” az.) Pedig az Új Magyarország – Szalay Károly szerkesztette – szatíra mellékletében egymás mellett írtunk. És jelentünk is meg. Ő teljes írói vértezettel, én… (néha azért átjöttem a papír rivaldáján). Mikor például előtte tisztelegtem egy 1991-es cikkemben. Szalutálásomból ideidézem „nevét (s hevét”.) Irigylem Sinkó Péter barátomat leheletfinom pipikéző írásaiért. (Lásd Pipikézők, Új Magyarország 1991. június 22.) Ha már nem lehetnek ezek az írások is az enyéim, legalább hadd próbálkozzam valami alábbi hasonlóval. Aurél néni csomóra kötötte idei friss hajasbabánkat, s ha megszólalt – bár soh’se tette volna –, mintha prézlit dörzsölt volna nyelvei között, úgy zizegtek-mozogtak száraz szavai a leértékelt sublóddeszkánkon.
– És elnézést, de ez a Sinkó-sor prédául… (például:) „… az összegyűrt bádoghoz hasonló horgolt kesztyűjével végigdörzsölte füleinket” – a fene egye meg –, remek! Péter, te is blamáld magad, írj minden héten!)
Hááát… ha minden héten továbbra se írt… sőt, „eltemette magában a nótát, káromkodott” is… meg fütyült a világ… hódító írói ámbíciójára… pedig… (Bár, ki tudja, mi lapul ott az íróasztalfiaskóban?)
… És akkor (agg kór?) eljött – tizennégy év után – (a húsz év után bemutatott) új estemre… De nehogy én írjak (már megint) magamról. Jobb ha jobat, más tollával(ból). Bízom az olvasóban (mi mást is tehetnék), ráérez, mért adom közre ezt a magánlevélnek – se – „szánandót”.
Ízlelgessük kortyonként (szavanként). A volt osztálytárs Esterházyval: a sza… – nem – vak(ok!)
Gyurika! (az ugyan egy törpepapagály… de repdesek az az alábbiaktól.) Egy gyerekkorival kezdem. (Ő.) Misére mentem az Örökimádás-ba. (Anyámék küldtek, később szerelmes voltam valakibe, és már magamtól mentem.) A Mester utcán lobogók alatt „dolgozók” mentek a felvonulásra… Még nem „élesben” vonultak, a mosolyt a Városligetre tartogathatták. Némelyik nyeles Kádár-kép még csak hónalá volt dugva. Beszélgettek, nevetgéltek. (Meg kellene néznem, hogy az ötvenes években melyik május elseje esett vasárnapra.) Ez volt az úttesten. Mögöttük a 30-as villamos poroszkált türelmesen. A járdán velük szemben horgoltcsipkés gallérral, csontfedeles imakönyvet szorongatva két nénike lépegetett. Ők a Haller téri templomba tarthattak. Tiszták voltak, kedvesek voltak, polgárok voltak a belső Ferencvárosból. A naftalinszagot elfújta a májusi szél, a bagarol is tücsökfényesen csillogott a kitaposott cipőkön. Az úttestről záporoztak a megjegyzések.
– Kiugrott apácák, nézzétek a pingvineket, mennek imapadot nyalni, a papoknak jó az öreghús, gyertek inkább sörözni stb… Én boldog voltam, hogy rajtam nem látszik, hogy én is misére megyek. (Ez azóta is így van, titokban gyűjtöm a csontfedeles imakönyveket, zárt szekrényben lesem meg néha őket.)
Most nagy szavakat írok: A haldokló magyar kultúra mérhetetlen szerencséje, (direkt nem írom, hogy magyar humor), hogy kiléptél a transzparensek alól (Gorkij-iskola) és a nénikék mellé álltál. (Ahogy Édesanyád is egy másik vánszorgó sorból az óbudai téglagyár felé félúton azzal a töröttüvegű telefonfülkével.)
– Utalás korábbi írásomra, amikor valami olyasmit említettem, hogy Édesanyám a nyilasok által terelt sorból, a már korábban előbbiek által levert kilencdioptriás szemüvege nélkül kilépett, és egy – szintén üvegnélküli– telefonfülkében várta meg, míg a többieket előbb a téglagyár, majd Auschwitz fele…
– Te is hívogatod a barátaidat, de a kagyló letépett zsinórral lóg a láncon, senki sem felel. Még én se. Maradtak hát a csipkegalléros nénikék, akiknek ünnepi és hétköznapi fotósává lettél.
Sándor György
Akusztikus polgári fotográfus
Vitrin-fotók, vasárnapi rosenthal tányérok, csontnyelű sétapálcák, padláspor lepte katonaládák, moly-perforált zongoraterítők, légypettyes csillárburák képei igen nagy választékban! Egyet fizet és rengeteget kap! Ügyesen, de alig-alig rejtegetett hétköznapi szegénységed ennek a kornak a terméke. Az ezüstbarna fotókat unottan dobja félre a ma embere. Fröccsöntött műanyagképek kellenek, műkoszorú, ami a jövő évi halottak napján is friss. Nem baj! Fotózz te csak annak a kevés gyűjtőnek… Iszonyatos nagy ára lesz majd akkor, amikor már nem örülhetsz neki… Mindenesetre áldjon meg a Jóisten, készítsd csak szorgalmasan a grossarnoldi fotóidat, az „erő veled van.”
A pénz meg másnál.
2005. 06. 26. Sinkó P. gyűjtő