Hogyan legyél humoralista (89.)

(MÉG KÉT SINKÓ)
– Nem (szó)viccelek, hogy (el)Sinkó(fáltam) … Mert még a múlt heti Sinkó Pé előtt kellett volna őket „megénekelnem”.
– Nem udvariasságból… hogy azért mégiscsak az Édesapja Sinkó eF, Pé-nek és nővére Sinkó Vé… nem öregítem… (csak a hírnevüket). Egyszóval, most pótolnám – arányaiban – aránytévesztésemet. Megint idegen – bár számomra egyáltalán nem, sőt! – tollal. „Váratlanul” ugyanis az alábbi levelet találtam postaládámban.
Kedves Gyuri,
Többszöri megkeresésed után, nekiülök írni az édesapámról, de nagyon nehezemre esik, mert kérdezd meg a szivárványtól, hogy milyen a nap. Amit az életéről szikáran el kell mondani:
Sinkó Ferenc, született 1912. július 19-én, Gyerken. Gyerk egy kicsi palóc falu az Ipoly mentén, ma Szlovákia területéhez tartozik. Szülei földművesek voltak. Itt járt iskolába, a gimnáziumot Ipolyságon végezte el. Gimnáziumi éveitől kezdve írt és publikált. Majd érettségi után Prágába járt egyetemre a Károly egyetem jogi karára. Prágában bekapcsolódott az Új Élet című felvidéki magyar egyetemisták lapjának a szerkesztésébe, és az ott működő Szent György körbe, később a Prohászka körbe. Ezt a lapot 1932-től szerkeszti, majd az újságot átviszik Kassára, itt együtt dolgozik Pfeifer kanonokkal, aki atyai mentora volt. Tőle tanulta meg mindazt, amit egy művelt embernek tudnia kell. Egész életében hálával emlegette. 1938-ban megnősült és áttelepültek Budapestre. Itt az Est lapoknál dolgozott, majd a Nemzeti Újságnak a munkatársa. 1942-ben haditúdósítónak sorozzák be. Átéli a doni katasztrófát, hazajön, 1945-től az Új Ember munkatársa nyugdíjba vonulásáig. Négy nyelvből fordított. Elhunyt 1990. november 1-jén, Mindenszentek napján.
Ez röviden az életrajza. Munkája még nincs kiadva csak részek belőle. Most fog megjelenni a Szent István kiadónál az egyik mesekönyve: A szamár királysága – címmel. Én illusztrálom.
Te ezt komolyan gondolod? Nem tudok írni! Analfabéta vagyok! Megállj! Legközelebb te rajzolsz nekem! És akkor én derülök rajtad!
Sinkó Veronika.
1945-ben születtem az ostromlott Budapesten, a IX. kerületben a Gát utcai templom pincéjében. A szüleim itt kerestek menedéket a bombázások elől. Bujkáló üldözöttek, a rendőrség elől bujkáló katonaszökevények, és egyéb kétes egzisztenciájú emberek között. Állítólag nagyon örültek, hogy ebben a lehetetlen helyzetben még egy csecsemő is növeli a létszámot, amit Ikvai László pap, a munkás ifjúsági otthon vezetője oltalmazott és óvott abban az őrült világban. Volt egy mondatuk, ami így szólt: minden út a Gát utcába vezet. Amit el kell még mondani, hogy itt mindenki megmenekült. Ikvai atya huszonnégy embert látott el papírokkal, élelemmel, aztán a kommunisták börtönében nyolc évet ült. Azért írom, hogy itt, mert a szomszéd utcából, a Bokréta utcából a nyilasok a Dunába lőtték az ott bujkálókat, Salkaházi Sára szociális nővérrel együtt, születésem előtt egy pár nappal. Hát ennyit rólam. Aztán iskolába jártam. Aztán férjhez mentem. Aztán született két gyerekem. Aztán rajzoltam. Aztán textilt festettem. Aztán kiállításokat rendeztem. Aztán díszletet festettem. Aztán tizenkét animációs filmet készítettem a Magyar Televízió számára. Aztán könyvet illusztráltam. Aztán könyvet illusztráltam. Aztán könyvet illusztráltam. Ezt kb. 25-ször. Nem szeretek magamról beszélni, nem hiszem, hogy érdekes lennék. A világ mindig érdekesebb mint én. Remek emberek voltak mindig körülöttem. Remek ember volt édesapám. Remek ember a férjem. Remek ember az öcsém. Remek emberek a gyerekeim. Ennyi!
Utóirat:
Az a legfontosabb, hogy
legyen a fejünk fölött fedél,
legyen meg a mindennapi kenyér,
legyen akit szeressek,
legyen aki szeressen.

Aki ennél többet akar, az bolond!
(falvédő bölcsesség)

Az ikon
(Ezt a kis történetet is – szerencsénkre – a családból „kisajtoltam”.)
1942-ben behívták édesapámat katonának. Haditudósító volt, egyszerű karpaszományos honvéd, a doni katasztrófa idején. Egyszer levélben kéri édesanyámat, hogy küldjön neki egy órát (karórát vagy zsebórát), mert egy ikont szeretne venni és csak óráért adják el az ukránok. Akkorra már a vörösök a templomokat kifosztották, és otthon nem volt tanácsos ikont tartani. Kb. 22–24 cm nagyságú, fára festett kép volt, nagyon finom Krisztus-ábrázolás látható rajta. Édesapám a mellére kötötte a zubbonya alá, és így jöttek ketten haza. Ezen az ikonon van egy sérülés. Egy repeszgránát szilánkja okozta. Az ikon fogta fel. Őt megmentette az ikon, ő meg az ikont mentette meg.