(hol a tavalyi hó…)

Én nem tudom, hogy Medgyessy Péter, aki annak idején mondattani leleményeivel oly sok vidám percet szerzett nekünk, jelenleg utazó nagykövetként mely ügyekben fáradozik miértünk, magyarokért. Kétségkívül nagyon csendben lépett ki az életünkből, tűnt el a tévé képernyőjéről és a szónoki pulpitusról, lassan el is felejtjük; utódja, Gyurcsány Ferenc amúgy is olyan elsöprő személyiség, hogy teljes figyelmünket leköti.
A rendszerváltozás utáni magyar politikai életnek számos jellegzetes, médiaszempontból kelendő figurája volt bal- és jobboldalon egyaránt. Hogy Shakespeare-re utaljak, sok „őrült beszéd” hangzott el különösebb rendszer nélkül az Országgyűlésben és egyéb helyeken, elképesztő alakok jelentek meg az utcán a „szélsőségek képviseletében”. De hol van már a tavalyi hó? Mily nyomot hagyott maga után Potyka bácsi, Szabó Albert vagy a legutóbbi politikai rém: Bácsfi Diána? Pedig hogy zúgott, zengett a sajtó, farkast kiáltottak az ijedős pásztorfiúk, mígnem kiderült, hogy „csahos kutyák, nem farkasok”. (Ez emitt József Attila volt, mivel jobb, ha az ember kényes ügyekben idézetekkel él.)
Mostanra egész világossá vált, hogy Magyarországon a szélsőségeknek nem sok fű terem, s talán eljön az az idő is, amikor a liberális-baloldali-haladó íródeákok nem találnak és nem kreálnak egyetlen újnáci ideológiai félőrültet sem, s a negatív sztároknak bealkonyult. Lassan a szkinhedek is kimennek a divatból, illetve jellegzetes fejformájukkal kidobóemberként prosperálnak tovább.
Persze a parlamentnek is voltak jellegzetes figurái, akik feltüzelték az ország jellegzetességekre fogékony népét. Itt meg kell állapítanunk, hogy a jobboldalon mindig több volt a jellegzetesség, a szocik általában, mint a vakolat, szeretnek belesimulni a falba, s igazából nem kedvelik, ha a figyelem hosszú ideig rájuk irányul. Az utóbbi időkben azonban sokat fejlődtek, mondhatni minden rossz szándék nélkül kinyílt a csipájuk, mivel úgy érzik, hogy elődeik vétkeit levezekelték. Hogy ez a vezeklés mikor és miként történt, az persze örök rejtély marad. Medgyessyt azért említettem az elején, mert egy kicsit úgy érzem, hogy ő volt a legszórakoztatóbb szoci.
Ballagok viszont minap a Hársfa utcán, s a lábam elé nézek, mert ezen a környéken alapvető szempont az ilyen jellegű óvatosság, bizonyos nagyvárosi taposóaknák miatt. Látom ám, hogy a járdára az van ráírva fehér betonfestékkel: „Horn Gyulát köztársasági elnöknek.” Aztán megint és megint. Fogalmam sincs, kik azok, akik veszik ilyesmire a fáradságot, de kétségtelennek látszik, hogy vannak közöttünk néhányan, akik Horn Gyulát, mint a haza bölcsét, alkalmasnak találják a legmagasabb közjogi méltóságra.
Ez valójában örvendetes, és Horn Gyula mimikrijét dicséri. A baloldali érzelmű atyafiakat sikerült meggyőznie, hogy ő az, aki a nemzet (pártok feletti) egységét képes megjeleníteni. Hogy úgy mondjam, ez valóságos csoda. Horn pedig nagy varázsló, nem beszélve különleges strapabírásáról. Bizony-bizony, Gyurcsányhoz képest valóban nyugodt és integráló személyiségnek látszik, ha az egészet nem vesszük komolyan.
Az ő szájbeli ellenfele 1994–98 között Torgyán doktor volt, aki olyan színfoltot jelentett a magyar politikában, mint a nem egészen fehér ingre fröccsent babgulyás. Kettősük szópárbajába néha belebrácsázott Kuncze Gábor, bizonyos intellektuális-liberális fölénynyel. Basszusában annak idején volt némi humor is. De hol van már a tavalyi hó? Csak a basszus maradt ,meg némi bárdolatlanság, ami képviselőtársai anyukájának ősi foglalkozását illeti.
Ha néha nem hallanánk Lendvai Ildikó kellemesen kelepelő hangját, és nem hatnának ránk Gyurcsány döbbenetes hatásszünetei, már-már azt kellene hinnünk, hogy a magyar politikai életből minden szín kiveszett.
Hogy egy régi dalt idézzek: „Hová tűnt a sok virág?” Én nem tudom…