Huszárcsizma

Nem a ruha teszi az embert! – pirongatott a szüle vasárnaponként, amikor az ünneplőmet követeltem, hogy kikeféljem. „Elmehetsz a régi nadrágodban is, csak a lelked legyen tiszta!”
Az egyszerű paraszti családok nem kedvelték a puccoskodást, meg is szólták az olyan legényt, aki nagyon kicicomázta magát. A lányoknál persze más volt a helyzet.
Később azonban rájöttem, hogy a ruhának is nagy szerepe van az ember életében. Régi, furcsa történetet is tudok erről. Apám sokat mesélt a néhai Vermes Tiborról, aki megbecsült polgár hírében állt. Ifjúkorában írnokoskodott a községházán, aztán öregkorára mintha eszét vesztette volna. Nyugdíjas évei előtt nem hallatott magáról, de aztán egyszerre csak mindenki róla beszélt.
Megjelent egyszer a piacon, saját kis kertjében termelt zöldségfélét árult egy kosárból talpig ünneplőben. Sötét kabátban, szürke nadrágban és fehér ingben. Természetesen ehhez csokornyakkendő is dukált. Mi történt vele?
Egy másik alkalommal, hétköznap persze, frakkot öltött. Még az apjától maradt rá. Mintha csak rá szabták volna. És frakkban járt-kelt az utcán, abban ment ki a rétre, hogy sétáljon, még a focimeccseken is frakkban jelent meg. Valami bogara lehet az öregnek, kapargatták meg a tarkójukat a falusiak.
Egyszeriben neves ember lett belőle, akiről beszéltek, névnapokra is meghívták, részt vett a lakodalmakon, templomi esküvőkön. És feltűnt ünneplőbe öltözött alakja a temetéseken is. Aztán váratlanul meghalt.
Rozi néni mesélte, aki néha be-benézett hozzá, és takarított a lakásban, hogy egy nagy szekrény telis-tele van finom ünneplőruhákkal. Amikor az öreg Vermes megbetegedett, rendet akart teremteni a házban. Kinyittatta a szekrényeket is, és megszemlélve ruhatárát, felkiáltott: „Ezt nem hagyom itt!”
Az volt a szándéka, hogy elnyüstöli, elhordja a ruhákat, ne maradjanak az ünneplőöltönyök másra. Rokona nem volt. Ezért mindennap másik öltönyt vett fel, de arra már nem maradt ideje, hogy mindegyiket sorra vegye és elhordja. Halálakor fél tucat öltönye maradt érintetlenül, szinte új állapotban. Végül is egy hétköznapi, kopott szürke ruhában temették el. Ruhatárát később szétosztották a rászorultak között.
Ismerek egy másik ruhával kapcsolatos történetet is, azt még öregapám mesélte egyik huszár pajtásáról.
Nagy Vincének hívták az illetőt. Becsületes, derék parasztember volt, de a huszároknál belevert regulát haláláig megőrizte. Amikor leszerelt, beállt cselédnek, a mi tanyánkon is szolgált. Megtakarított pénzéből először is egy pár csizmát csináltatott magának. Nem is akárkinél, hanem Szitár csizmadiánál. Ez volt az összes vagyona. Őrizgette is, akár a szeme fényét. Csak vasárnap húzta fel, abban ment templomba. Szokása volt, hogy tisztelete megnyilvánulásaként összecsapta a bokáját, mint valaha huszár korában.
Egyetlen nagy álma is teljesült, lerázta magáról a cselédéletet, és kifogott magának egy nyugdíjas állást a vasútnál. Korábban is dolgozott ott, síneket krampácsolt, aztán egyik pártfogója révén vonatkísérői állást kapott. A fizetése nem volt nagy, de a nyugdíj majd kárpótolja mindenért. Ha megöregszik, a postás házhoz hozza neki a pénzt. Felhúzza majd a csizmát, azt a régit, s abban sétál a piactéren. Ha melege lesz, lenyel egy korsó sört, ahogy az urak szokták.
Szolgálatban nem hordott csizmát, de amint szabadnapja volt, előkerítette, kisuvickolta. Ragyogott, akár a tükör.
A sors kegyetlen volt hozzá. Az egyik tehervonat szétkapcsolásakor a kerekek alá került. Súlyosan megsérült, amputálni kellett az egyik lábát. Nem húzhatott már csizmát. De azért ünnepeken elővette, és gyönyörködött a lábbeliben.
Mielőtt meghalt, úgy rendelkezett, az volt az utolsó kívánsága, hogy a csizmát is tegyék a koporsójába a holtteste mellé. Együtt temessék el a csizmával.
Mert ha az Úr elé áll a nagy fényességben, összeüti majd a sarkát: „Alázatosan jelentem: befejeztem!”