Három hónapot kaptak a felek arra, hogy megegyezzenek Kína Amerikába és Európába irányuló ruhaipari exportjának mérsékléséről. Peking nem akarja csökkenteni a kivitelét, sőt a hónap elején még a korábban megszabott exportvámokat is törölte. Ha a megadott határidőn belül nem sikerül megállapodásra jutni, nem akármilyen küzdelem bontakozik ki.
Az európai termelők ugyancsak meglepődtek a kevesebb mint fél év alatt kialakult helyzeten. Hogy min, az elgondolkodtató, ugyanis évek óta ismert, hogy a kínai textiltermékekre kiszabott kvótát 2005. január 1-jén megszünteti a Kereskedelmi Világszervezet (WTO). Az európai ruházati ipar vezető képviselői bizonyosan hallották, hogy Kína termelése szinte felbecsülhetetlen, és alig várja a gátak felrobbantását. Ráadásul a különböző országok kereskedelmi cégeinek megrendelései legalább egy éve a kínaiak asztalán fekszenek. Mindezek együtt rég sugallták, hogy a kínai textiltermékek pillanatok alatt elárasztják a nyugati piacot. E három fenyegető jelet látva igazán nem jöhetett váratlanul a kínai ruhadömping.
Az elmúlt hónap volt a fordulópont, amikor a meglepődést cselekvés váltotta fel. Miután az Egyesült Államok rádöbbent, hogy január óta 1500 százalékkal növekedett a kínai behozatal egyes ruházati termékek esetében, a korlátozás visszaállítását jelentette be a WTO-nak hét árufajtára. Az amerikai textiliparban az év eleje óta 16 ezer textilipari munkás vesztette el állását. További háromszázezernek is átfuthatott az agyán az a gondolat, hogy megélhetése bármelyik pillanatban veszélybe kerülhet.
Szokatlanul gyorsan, már május közepén felkapta a fejét a nyugtalanító kínai betörésre az Európai Unió is. Egyes elemzők ezt a frissességet épp azzal magyarázták, hogy két tagállamban az unió sorsát nagyon is érintő népszavazásra készültek. Így hát itt volt az ideje, hogy az Európai Bizottság határozottságot és erőt mutasson, eddig ugyanis csak homeopátiás gyógymódokkal kísérletezett, most viszont a radikális kúra mellett döntött. A testület kereskedelmi biztosa, Peter Mandelson bejelentette: „Szolidárisnak kell lennünk az ágazat európai munkásaival és vállalkozóival.” Ám a jól hangzó brüsszeli nyilatkozat sem tudta megfordítani a francia és holland szavazók alkotmányt elutasító véleményét. Ráadásul az alkotmány körüli problémákat a kínaiak úgy értékelték, hogy az unió meggyengült: dehogy fog önként kereskedelmi korlátozásokat bevezetni.
Az amerikai bejelentést követően a múlt hónap végén az EU levele is eljutott a WTO-hoz: eszerint a védelmi intézkedések körébe tartozó klauzula alapján Kína köteles két textilipari áru – a póló és a lenfonal – esetében korlátozni exportját, mégpedig úgy, hogy az csupán 7,5 százalékkal haladhatja meg Európába irányuló kivitelének tavalyi arányát. Tehát csak alig valamivel többet exportálhat a kvótákkal korlátozott szintnél. A távol-keleti ország 2001-ben, a WTO-hoz történt csatlakozásakor elfogadta a megállapodás záradékát, természetesen ilyenfajta kötelezettségvállalással. Ez az intézkedés a június elsejei bejelentés után automatikusan, már az egyeztetések szakaszában három hónapra érvénybe lép, ám egy éven túl nem lehet rá hivatkozni. A záradék alkalmazására egyébként alig három és fél évig lesz lehetőség, azaz Kína 2009-ben minden ilyen korlátozástól megszabadul. Mandelson cáfolta, hogy a kvótákat visszaállítanák, mint mondta, „csupán időleges, rövid távú és korlátozott levegővételről van szó”.
Milyen számok okozták ezt a galibát? Az év első harmadában Kína pólóból 187 százalékkal többet exportált, míg cérnából 56 százalékkal nőtt az Európába irányuló kivitele. Az Európai Unió intézkedése különben csak a kínai ruhaipari export öt százalékát érinti, legalábbis textilipari szakértők szerint. A kínai kivitel azt jelentette, hogy a honi pólótermelés Portugáliában 30–50 százalékkal, Görögországban 12, Szlovéniában nyolc százalékkal esett vissza. A lenfonal termelése Európában negyedével maradt el a korábbi évekétől.
Brüsszel végre a sarkára állt! – üdvözölték az európai lapok a komolynak látszó figyelmeztetést. Ám nemcsak a fent említett áruk okoznak gondot az EU-nak: a kínai lenvászon exportja 257, a nadrágoké 431, a pulóvereké 534 százalékkal nőtt az első negyedévben. Az emiatt bekövetkező gyárbezárások, a termelés Kínába történő átcsoportosítása sok ezer európai állást fenyeget. Valóban óriásiak a növekedési mutatók, de mint független szakértők emlékeztetnek rá, ezeknek a kiindulópontja az ugyancsak alacsony szinten tartott kvótarendszer volt.
Peking szerint az amerikai és európai intézkedések protekcionista, igazságtalan lépések, amelyek „meggyalázzák a szabad kereskedelem elveit”. Ez különösen jól hangzó, karakán kijelentés bármely kínai kommunista pártfunkcionárius szájából. A nagy hatalmú kereskedelmi miniszter, Bo Hszi-laj az amerikai Fortune magazinnak nyilatkozva leszögezte: „Nem lehet oly módon kitekerni a WTO paragrafusait, hogy ugyanarra a súlyra két különböző elven működő mérőeszközt használunk.” Van némi igazság a kínai álláspontban: ezúttal az ázsiai ország védelmezi a liberalizmust, a szabad piacot, Washington pedig a kvótarendszer visszaállításáért küzd.
Kudarcot vallott az a kínai próbálkozás, hogy június 1-jétől 74 textilipari áru esetében felemeli a kiviteli vámot, mégpedig átlagban 400 százalékkal. Ez általában a termék árának két–négy százaléka volt, az intézkedés révén három–ötszörösére növekedett volna a vámteher. Csak egy példa: egy kínai pólón eddig 0,2 jüan vámteher volt, most lett volna 0,8 jüan, amely ugyanennyi amerikai centnek felel meg (mintegy 16 forint). A vászon férfinadrágok esetében megtizenötszörözték a vámot; ez az a termék, amelyre az amerikaiak 1500 százalékos exportnövekedést tapasztalva ugyancsak neheztelnek. Az unió sem találta kielégítőnek a bejelentett kínai intézkedést, aminek következtében Peking visszavonta. Tavaly a világ ruházati termékeinek 20 százaléka Kínából származott, az ország kivitele dollárban számolva 95 milliárd volt.
De vessünk egy pillantást a sárkány gyomrába! Épp a textilháborút megelőző napokban járt Kínában egy francia küldöttség, és az újságírók megtekinthettek egy korszerű textilgyárat a Hongkongtól északra fekvő Sencsenben. A China Silk gyár kétezer főt foglalkoztat. A környékbeli tartományokból származó, főként 18 és 26 év közötti leányokat egyéves, megújítható szerződéssel alkalmazza az üzem vezetése. „A sencseni szabad kereskedelmi övezetben dolgozva összeszedhetik a kelengyérevalót, amelyből visszatérve az országba – Kínába magába – juthat a férjhez menésre vagy esetleg egy kisvállalkozás beindítására” – vélekedett Ping vezérigazgató.
A dolgozó, aki oly szerencsésnek mondhatja magát, hogy felvették a sencseni üzembe, nem is elégszik meg a mintegy 610 jüanos (valamivel több mint 15 ezer forint) minimálbérrel, viszont nem is csak a hivatalosan hetente engedélyezett 40 órát tölti munkával. A túlórapénzzel és a prémiummal összejön a munkásoknak 1700–2000 jüan (42–50 ezer forint).
A kínai áruk mögött meghúzódó olcsó munkaerővel nagyon kevés országban tudnak versenyezni – és nem csak a textiliparban. Figyelemre méltó hír, hogy múlt hét végén egy kantoni településen 4000 textilmunkás csapott össze a rendfenntartó erőkkel. Ez volt az első béremelést követelő textilipari lázadás, amelynek híre külföldre kiszivárgott. A jelentések szerint abban a térségben egy varrónő 700–800 jüant kereshet, alig valamivel többet a minimálbérnél. Az összecsapásokat az váltotta ki, hogy 15 jüannal meg akarták emelni a munkások szállásdíját.
A bérek alacsony volta mellett a kínai pártvezetés a jüan államilag meghatározott, mesterségesen magasan tartott értékével áttételesen dollárszázmilliárdokkal dotálja az ipart. Ráadásul szakképzetlen munkaerőt alkalmaznak, nyilván kinyúló gatyákat, fakuló pólókat termelnek rakásra! – mondhatja az az európai, akinek fogalma sincs a kínai viszonyokról, arról a fejlődésről, amely a közelmúltban ment végbe a földrésznyi országban. Azért a bérért, amelyért európai dolgozó meg sem mozdulna, jó ideje olyan márkák kerülnek ki a kínai munkások keze közül, mint a Calvin Klein, Boss, BCBG, Monsoon ruházati termékei, de dolgoznak a nem éppen olcsóságáról ismert Marks and Spencer üzletláncnak is.
Sencsenben teljes üzemben működnek a gépek, mintha nem is hallottak volna a Nyugat és Kína közötti vitáról. „Termelőerőnk véges, viszont a megrendelési könyvünk zsúfolásig tele van” – mondta el legnagyobb gondját a vezérigazgató, hozzáfűzve azt a reményét, hogy a kínai üzemeknek az amerikai–európai kettős hagy majd némi területet az okos manőverezésre. A kivitel Kuangtung tartományban életbe vágó: ez a terület a kínai textiltermelés felét adja, az export több mint negyede innen származik.
A China Silk idejében felkészült a kvótarendszer felszámolására. Fejlesztették a gyárat, még a múltban a textiltőzsdén elegendő kvótát vásároltak fel, amelynek révén kiépítették kapcsolataikat a nagy külföldi cégekkel. Az Egyesült Államokba irányuló kivitelük nem egy esetben megkétszereződött. Ping példával szemléltette gyára rugalmasságát: „Egy amerikai cég azzal keresett meg minket, hogy 45 napon belül meghatározott mennyiségű bársonyruhára lenne szüksége. A francia anyagexportőr 90 napra vállalta volna a szállítást. Ekkor előálltunk ajánlatunkkal az amerikaiaknak: megcsináljuk hasonló minőségű kínai bársonyból, és két héten belül szállítjuk a kért árut. Az üzlet létrejött. Az igaz, hogy a francia alapanyag szebb – mondta elismerően Ping, ám azon nyomban mosolyogva hozzáfűzte: – Azt hiszem, hogy rövid időn belül mi is tudjuk ezt a minőséget gyártani.”
A kínai exportpolitika első számú vesztese a fejlődő országok tömkelege lesz. Például Kambodzsa, ahol a nemzeti jövedelem 80 százaléka a textiliparból származik: hogyan tudna vetélkedni a hatalmas Kínával, hova kellene még csökkentenie árait? A világ egyik legszegényebb országában, Bangladesben szinte nincs is más, mint textilipar. Ha szerencséjük van, talán elfogadhatóan termelhetnek saját maguknak, ám a kis pluszbevételt jelentő exportról lemondhatnak. A 120 milliós Pakisztán egész vidékei munka nélkül maradhatnak. Ott vannak továbbá a Maghreb-államok, Tunéziával és Marokkóval az élen, ahol 400 ezer ember állását fenyegeti a Nyugatot elárasztó kínai ruha. Ezek az országok gondolni sem tudnak olyan távlati korszerűsítésekre, mint amely hónapok alatt végbemegy Kínában, ahol az állam biztosítja a fedezetet a gyárak modernizációjára.
Vajon hány póló árából jön össze a legkorszerűbb Airbus fedezete? A megfejtés: 800 millió. A kínai állam egyetlen darab ingen csak 30 amerikai centet keres. De ebben a kérdésben benne van az is, hogy mennyire szorul rá a fejlett Nyugat a kínai piacra, amely ma kivételes vásárlóerővel rendelkezik. A legmagasabb rangú politikusok Pekingben egymásnak adják a kilincset: „Tessék, tessék, vegyenek atomreaktort, ma olcsón adom! Ha nem kell: itt az egész országot behálózó gyorsvasút, gond nélkül ki tudják fizetni. Esetleg egy autógyár nem érdekli elvtárs-uramékat?” A kínai vezetés ma mindent megkaphat, hiszen alig van a világon olyan ország, amellyel szemben ne rendelkezne tetemes kereskedelmi többlettel.
A kínai piac választása politikai döntés. A nyugati országok kereskedelmi hátrányukat ledolgozandó már csak a fegyverekben bízhatnak. Mármint az eladásukban. Lehet, hogy ezzel újra kiprovokálják az európai–amerikai szembenállást, de megfigyelők szerint az öreg földrésznek nincs választása: rövid időn belül feloldja a Kína-ellenes fegyverembargót.
Az óriást feltartóztatni csak időlegesen lehet. Ez látszik a még le sem játszott textilháborúban is; oszthatunk, szorozhatunk, egy idő múlva a Nyugat a vesztesek helyére kerül. A szabadpiac leghangosabb éltetői nem fogják fel, hogy az általuk hirdetett elvekkel győzik le őket, miközben a pályán nem az ő szabályaik szerint zajlik a meccs. És jönnek a következő menetek, amelyeket nem pólókért játszanak.
origo.hu
Menczer Tamás: Elszólták magukat, blöff az egész Tisza
