Jó tanács

Nem várt vendég érkezett hozzánk a minap különös kérelemmel. Az ajtónyitásra Rozi néni, egy dunántúli parasztasszony nyomakodott az előszobába, maga után vonszolva kis unokáját, Jani gyereket. Itt hagyná nálunk egy-két órára a durcás legénykét, mert neki hivatalos dolgait kell intéznie. Tanúnak idézték be a törvényszékre.
Megdöbbenésünket látva hangos szóval elmagyarázta, hogy ő tulajdonképpen ismer bennünket. Az Ilus, aki nálunk évekig takarított, a húga volt, egyszer-kétszer el is kísérte, és segített az ablakmosásnál. A húga, aki közben elhalálozott, sok jót mesélt rólunk, ezért mert most bennünket háborgatni. „Hoztam maguknak néhány friss tojást is… Hová tehetem?”
A feleségem szerette a megboldogult Ilust, s halványan emlékezett Rozi nénire is. Egyszer összetört mosogatás közben egy poharat. Megköszönte a friss tojásokat, s mivel éppen a fodrászhoz volt időre bejelentkezve, kézen fogta Jani gyereket, és kivezette hozzám az erkélyre.
„Majd meglesznek ők ketten! Én meg délre talán hazakeveredem…”
Jani gyerek, aki hatéves lehetett, az erkélyasztalnak támaszkodott, én meg a karosszékben gubbasztottam. A gyerek durcásan nézett rám, de amikor megsimogattam a fejét, és a nevét kérdeztem, megenyhült, majd kis idő múlva elmosolyodott. „Maga csak itt ül kint s nézelődik?” – kérdezte kis iróniával. Bólintottam rá. Igen, csak ülök itt és nézelődöm.
Elmondta, hogy először jár Budapesten, de nem szeretne itt élni, itt focizni se lehet az utcán, mindenütt csak autó meg villamos. Ellenpéldának említem a Városligetet, ahol még focipálya is van. Meg hinta. Zöld pázsit. S ilyenkor új ruhába öltöznek a fák, virágzik a hárs. Felcsillan a szeme. Azt megnézné, ha nincs messze. Mert a nagymamája a lelkére kötötte, hogy el ne csavarogjon. Magyarázom neki az irányt, alig háromszáz lépésnyire van, a fagylaltozóval szemben.
A fagylaltozó említésekor felcsillan a szeme, mire szó nélkül a zsebembe nyúlok, kiszámolom az asztalra a fagylalt árát. Indulna is nyomban, de előbb lerúgja a cipőjét.
„Ohó, barátom, mezítláb nem engedlek az utcára!” Fanyalogva húzza vissza. „Otthon ilyenkor mindig mezítláb járok. Szorít a cipő. Maga mindig cipőben van? Én nem bírnám ki… és nem is szeretnék városban élni” – mondja, aztán markába szorítja a pénzt, és elfut a fagyizóba. Amikor visszatér, látom maszatos arcán, hogy csokoládéfagyit evett. Két kupaccal.
Kissé felenged közöttünk a feszültség. A kertre mutat, miközben az erkély korlátjának dől. Megkérdezi tőlem: „Maga gondozza?” Nemet intek. „Azért kérdem, merthogy borzas egy kissé… elhanyagolt. Engem boldogult nagyapám mindig arra tanított, hogy a kertet gyomlálni kell, hogy sose legyen gazos. Aztán gereblyézni. Sok munka van vele, de csak így érdemes kertet tartani. Nálunk minden háznak van kertje. Az az ember lelke…”
Egy kicsit elgondolkodom azon, amit mond és a nagyapjától hallott, aztán kiküldöm a ligetbe. Ott lehet futkározni, focizni, labdázni. Erre igen alkalmas az idő. Fut is, miután az előszobában mégiscsak lerúgta a cipőjét. Igaza is van. Gyermekkoromban én is mezítláb futkároztam a réten a teheneket őrizve. Szinte érzem az ízét annak a régi nyárnak. El is szunynyadok a napsütötte erkélyen, amikor a fiú váratlanul visszatér. Méltatlankodva érkezik vissza. Kérdem tőle, mi a baj.
„Nem lehet ott focizni, körül van kerítve minden játszótér, csak ültem ott bámészkodva a padon. Hogy azok is milyen kopottak! Nálunk a padokat zöldre festik… No és milyen madarak vannak? Azt hiszi, hogy láttam egy gólyát is? Még fecskét se. Bíbic sincs a városban? És minden rigó fekete? Nálunk sárgák a rigók és fütyülnek…”
Talán sorolta volna tovább észrevételeit, de közben megérkezett a nagymamája, kézen fogta, és nagy hálálkodások közepette elvezette. Egyedül maradtam az erkélyen. Amit a fiú mondott, hogy a városban nem élnek gólyák, fecskék, meg bíbicek, való igaz. Meg aztán az is eszembe jutott, amire a nagyapja oktatta: a kert olyan, akár a nemzet lelke. Maga az ország.
Ráférne egy kis gyomlálás. Talán fel kellene gereblyézni? Az országot is!