Olyan tükörbe nézhetünk a játékkártya történetét vizsgálva, amelyben kultúránk pontos és aprólékos képe sejlik fel. Megismerhetjük a társas élet szokásainak, az etikettnek egy csöppet sem elhanyagolható részét, bepillantást nyerhetünk erkölcsi világrendünk néhány kérdésébe; rácsodálkozhatunk az emberi lélek torzulásaira, a leküzdhetetlen játékszenvedélyre; a kártyalapok értékének rendszere jól tükrözi a társadalmi hierarchiát; és nem utolsósorban a kártyákat vizsgálva élvezhetjük a grafikus művészetet, leginkább a fa- és fémmetszeteket is, amelyek a lapokat díszítik. Az Iparművészeti Múzeum Kártya – játék – szerencse című kiállítása értelemszerűen ez utóbbi vonatkozását emelte ki a játékkártya történetének, de láthatunk néhány olyan kisebb-nagyobb iparművészeti tárgyat is, amelynek használata a kártyázással függ össze. Díszes kártyatartó dobozok, a játékhoz használatos zsetonok, kártyaprés, kártyaasztalka, nyomódúcok teszik változatosabbá a tárlatot. A kártya története valóságos művelődéstörténeti aranybánya, amelyet eddig talán nem eléggé aknázott ki a hazai kutatás.
A kiállítás a Talon Osztrák–Magyar Kártyatársaság és a Bube, Dame, König Német Játékkártya Társaság budapesti közgyűlése alkalmából nyílt 2005. május közepén. Nagy Györgyi művészettörténész, a tárlat rendezője túlnyomórészt az Iparművészeti Múzeum saját gyűjteményéből válogatott. A kiállítás létrehozásában tanácsaival vett részt a Magyar Talon Alapítvány tagja, Jánoska Antal, a legismertebb hazai kártyaszakértő. A tárlat legrégebbi emléke négy felvágatlan, XVI. századi fametszetes kártyaív, a legfiatalabb paklik a XX. század elején készültek Budapesten. Így ha teljes áttekintést nem is kap a látogató, a kiállítás mégis reprezentálja a hazai kártyaélet legfontosabb korszakait.
A keletről, talán Kínából Európába hozott játék először Itáliában terjedt el, egyes feltételezések szerint egyenesen Niccolo Polo vagy fia, Marco Polo közvetítésével került a kontinensre. Mások úgy gondolják, hogy a játékkártya az arabok révén jutott Spanyolországba, és innen terjedt szét Franciaországban, Németországban és Itáliában.
Nagy Györgyi szerint a játékkártya európai megjelenésének itáliai elsőségét leginkább a tiltások bizonyítják. Az egyházi és világi elöljárók ugyanis hamar rájöttek a mértéktelen játékszenvedély veszélyességére. A worcesteri zsinat 1240-ben ítélte el a szerencsejátékokat, néhány évvel később Szent Lajos francia király is lépéseket tett ellene, de ezen intézkedésekről még nem bizonyítható, hogy a harminckét levelű ördög bibliájának a visszaszorítására irányultak. Ugyanakkor ismeretesek korai ellenvélemények is: egy Johannes nevű német kódexmásoló 1377-ben még úgy vélte, hogy a kártyajáték megnemesítheti, erkölcsösebbé teheti az embereket. Talán igaza is volt, hiszen ki tudná megmondani, mennyi békés együttlét volt köszönhető e játéknak a történelem folyamán. Talán csak az emberi emlékezet természetében keresendő annak az oka, hogy a kártyajátékkal kapcsolatban annyi súlyos bűnről, gazemberségről vagy egyszerű felelőtlenségről van tudomásunk.
Mindenesetre a veszedelem megelőzése érdekében Európa-szerte születtek intézkedések. Firenze város tanácsa 1376-ban betiltotta a „naibit”, vagyis a kártyajátékot, és 1397-ben hasonlóan döntöttek Párizsban is. A tiltásokkal persze nem értek el tartós eredményt, és kis idő elteltével a legszigorúbb szankciók ellenére is újra a legkedveltebb időtöltések egyike lett a kártyázás.
A XIII–XIV. századra már Európa nagy részén ismert volt e szerencsejáték. Nagy Györgyi kérdésünkre elmondta, hogy a fennmaradt legrégebbi luxuskártyákat pergamenből készítették és kézzel festették a XIV. században. Ezek a mai 6 x 9 centiméteres kártyalapoknál kissé nagyobb méretű, minőségi munkák a legjobb korabeli miniatúrákkal is felveszik a versenyt, és nyilvánvaló, hogy csak a társadalom legfelső rétegének játékát szolgálták. A IV. Károly részére készített kártyacsomagból, amelyet Jacqenim Gringonneur festett 1392-ben, mindössze tizenhét lap maradt fenn; ma a párizsi Nemzeti Könyvtár őrzi e becses régiségeket.
A szegényebbek fametszeteket használtak, amelyeket a „stampatori di naibi e santi”, vagyis a kártya- és szentképnyomtatók készítették. A kártya és a szentkép – ahogyan Zolnay László fogalmazott – technikai ikertestvérek. A fametszetes kártyák már a mai játékosok számára is ismerősek, egy-egy kártyafigura keveset változott az évszázadok során, legföljebb a korai formagazdagság egyszerűsödött. A XV. századi német kártyakészítő rézmetszőket már monogram alapján különbözteti meg a kutatás. Ezek közül az egyik legérdekesebb a kölni P. W. mester, aki az indiaiak kártyájához hasonlóan kör alakú lapokat készített.
A legrégebbi, ma is fellelhető magyar vonatkozású kártyaemlék 1430-ban készült, és Zsigmond király látható rajta lóháton. A Bécsben őrzött udvari kártyacsomag negyvennyolc kártyalapból áll, és e hiányos pakli egyik színe a magyar országcímer. Maga a kártya szó – amely több nyelvből is átkerülhetett hozzánk – legrégebbi írásos előfordulása a magyarban szintén a XV. század végére tehető. Egészen biztos, hogy az Anjouknál és Mátyás udvarában már gyakori szórakozás volt a kártyajáték, és az is valószínű, hogy ekkorra az egész országban elterjedt. A török hódoltság alatt is virágzott, a végvári katonák éppúgy forgatták az ördög bibliáját, mint a gazdag udvarházak tulajdonosai. A tiltásra vonatkozó legrégebbi magyar nyelvű feljegyzés Szamota István Magyar oklevélszótára szerint 1588-ból származik: „az karthia iaczast is megh tilchia” – olvasható egy oklevélben; de a kártyajáték tiltása nálunk ennél régebbi, hiszen Giovanni da Capestrano, vagyis Kapisztrán Szent János, a nándorfehérvári diadal hőse mindenütt kikelt a szerencsejátékok ellen, prédikációi előtt máglyán égettette el a kártyákat, dobókockákat. A játékszenvedélyben rejlő veszélyek miatt az iparoscéhek és a vallási társulatok is tiltották tagjaiknak a kártyázást: a kolozsvári szűcsök tiltó rendelete például 1560-ból származik.
A XVII. századtól a tiltást inkább a gazdasági szempontból sokkal ésszerűbb adóztatás váltotta fel. Mivel a kártyanyeremények állami megcsapolása a dolgok természetéből következően ellenőrzés híján csaknem lehetetlen, ezért magukra a paklikra vetettek ki súlyos adókat. Angliában I. Károly 1628-tól terhelte évről évre mind nagyobb adóval a kártyakészítőket. De nem volt jobb a helyzet Ausztriában sem, ahol a leleményes kártyások úgy játszották ki az adót, hogy a kártyalapokat bőséges nagyságú margóval gyártatták, és amikor egy-egy csomag lapjainak széle elrongyolódott a gyakori blattveréstől, egyszerűen levágták a megrongálódott részt, és a pakli újból használható lett. Nem volt szükség új kártyacsomagra…
Balassi Bálint a Célia-versek egyik darabjában (Kit egy citerás lengyel leányról szerzett) már egész allegóriát bontott ki a kártyajátékból vett példával: „Kártyát játszván velem, vet szivet tromfomra, / Kit az bölcs szerelem így magyaráz jómra, / Mondván: Ne félj, sőt vígan élj, mert tiéd az szép személy, / Veres levél tromfodra kél, csak azért, hogy jót reménlj, / Semmi gonoszt ne vélj!” Nincs okunk kételkedni abban, hogy a tüzet szító Zsuzsanna – vagy Balassi bármely másik szerelme – valóban kártyázott a költővel, méghozzá a vers alapján valamilyen olasz játékot, talán tarokkot játszottak.
Az Iparművészeti Múzeum kiállításán a XVIII. századi kártyákat néhány rendkívül dekoratív, kézzel színezett fametszetes tarokk-kártya képviseli. E népszerű játék kártyáiból számos művészetileg is értékes vagy legalábbis érdekes csomag látható a bemutatón: a kínai tarokk lapjain a Távol-Kelet titokzatos képei jelennek meg; a mitológiai tarokkon görög-római isteneket és héroszokat láthatunk. Van olyan XIX. századi tarokk-kártyacsomag is, amelyet nevezetes hazai várak vagy Pest-Buda fontosabb építményeinek századfordulós képei díszítenek.
Persze látható jó néhány pakli „magyar kártya” is a bemutatón. Talán ez nálunk a legnépszerűbb, és alighanem ezért lett nyelvünkben a neve „magyar”. Valójában e kártyatípus német területen a legelterjedtebb, ezért a szakemberek német sorozatjelűnek nevezik a zöld (lomb vagy fű), piros (szív), tök (csengő) és makk jelű kártyákat.
Európában a német sorozatjelű kártyáknál manapság elterjedtebbek a francia kártyák, amelyeknek négy színe a kőr (coeur, szív), káró (carreau, „négyzet”), pikk (pique, lándzsa) és a treff (trefle, lóhere). A harmadik leginkább használatos kártyatípus az úgynevezett latin, más néven olasz vagy spanyol. Ennek sorozatjelei a serleg, kard, bot és a pénzérme.
A kártyák alakjai a XIX. századig rendszeresen változtak; a francia kártyákon például helyenként történelmi nagyságok szerepeltek, majd inkább kortárs előkelőségek, hadvezérek, uralkodók és egyéb közszereplők képeivel díszítették a lapokat. A század közepétől azonban újból középkori figuramintákat kezdtek követni, és a francia kártyák lapjairól ma is ez a formavilág köszön vissza. A német sorozatjelű kártyákon a Tell Vilmos-mondakör ismertebb alakjai láthatók.
Talán a kártyázás veszélyeire vagy magára a mulandóságra emlékeztetnek a Kártya – játék – szerencse kiállítás tarot-paklijai, amelyekre díszítésül egy csontváz képét festették a művészek. A legszebb Angelo Valla XVIII. századi munkája. A játék és a halál szoros kapcsolatban van; a késő középkori haláltáncokban is meg-megjelenik a kártyás alakja, akit baráti körből ragad el a kíméletlen csontkezű. A játékos leteszi a kártyapaklit, és meghalni indul. Mint Arany balladájában, a Hídavatásban: „Szólt a fiú: »Kettő vagy semmi!« / És kártya perdül, kártya mén; / Bedobta… késő visszavenni: / Ez az utolsó tétemény: / »Egy fiatal élet-remény«.” Az öröm és a meghitt együttlét mellett a kártya világa felidézi a mindenkori társadalmi visszásságokat és magát a halált is.
origo.hu
Meglepő dolog derült ki Kapu Tiborról
