Kicsi Anna, hülye Robinson…

Anyja nyakába kapaszkodva hoszszú útra indul a sivár bérház kis lakója, akit Pálfi Zsolt rövidfilmjének címe szerint Annának hívnak. Villamoson, metrón utazik, mozgólépcsõn ereszkedik le a föld gyomrába, s a mosolygós gyermekre visszamosolyog a világ. A rendõr, a termetes asszonyság, a durva arcú férfi is. Aztán egy drámai pillanatban elkeveredik édesanyja mellõl a kicsi gyermek, és, miközben kétségbeesetten keresi az elveszett biztonságot, döbbenten tapasztalja, hogy minden megváltozott körülötte. A mosolygós emberekbõl fenyegetõ rémek lettek, nemhogy segítséget nem várhat tõlük a magára maradt kisleány, de futnia kell elõlük, ha ép bõrrel akarja megúszni magányos nagyvárosi bolyongását. Aztán az elveszett gyermek megtalálja édesanyját, ismét ölelõ karok biztonságából szemlélheti a világot. De ekkor már kicsi Anna nem mosolyog, keserû vonásokat vésett föl arcocskájára a tapasztalás. A hat és fél perces film – a rendezõ diplomamunkája – pontos látlelete a mai magyar közállapotoknak. Annak az álságos helyzetnek, amely csak a felszínen emberséges, barátságos és segítõkész, a bajbajutottakat nemhogy nem segíti, de igyekszik minél mélyebbre taszítani szerencsétlenségükben õket. Vagy: észre sem veszi, kin kellene segíteni.
A hajótöröttet (Robinsonnak hívják? Ternovszky Béla szerint, aki háromperces rajzfilmben jeleníti meg: Hüje Robinson a neve, így, pontos jvel) gyönyörû kis szigetre sodorják a hullámok. Hõsünk azonnal munkához lát: kivágja a sziget fáit, az összeset, kibányássza szikláit, a nagyobb részüket, hogy az elhagyott világ pontos mását rendezhesse be magának. Tévével, autóval, fogyasztói igényei szerint. Amikor mindene megvan, és a letarolt, megcsonkított sziget csúcsán kényelembe helyezkedve éppen élvezni kezdené munkálkodásának „technikás áldásait”, hirtelen robbanás semmisíti meg emberünket birodalmával egyetemben. Kommentár sem szükségeltetik e rajzfilmes jövendöléshez. Aminthogy Kiss Iván nyolcperces rövidfilmjéhez sem. Az Átváltozások címû produkció Ovidiustól Kafkáig vázolja fel emberképünk és embervoltunk változásait, amelyeket a töredékesen is nagyszerû antik márványhéroszok, valamint a sáska- és csótánykinézetû modern emberek kettõsével érzékeltet a film.
A Kecskeméten június 15. és 19. között megrendezett nemzetközi animációs fesztivál versenyprogramjából kiválasztott három rajzfilmet semmi más nem kapcsolja öszsze, csak az a felelõsségtudat, amelylyel alkotóik, a 33 esztendõs Pálfi Zsolt, a 62 éves Ternovszky Béla és az 56 éves Kiss Iván világunk égetõ gondjairól a rajzfilm korlátlan lehetõségeinek az alkalmazásával szól. Lám, e kisemmizett, kegyelemkenyéren tartott mûfaj mesterei – pályakezdõk és pályakiteljesítõk – elvégzik azokat a mûvészi feladatokat, amelyeket társadalmunk az agyondédelgetett játékfilmesektõl vár, mindhiába. A rajzfilmesek fölráznak bennünket önzõ s buta tespedésünkbõl, és ki egy fricskával, ki egy jól irányzott fejbekólintással, ki egy filozofikus mélységekig szántó képsorral azt hozza képbe, amit vétek nem tudomásul venni. Önpusztításunkat. Az eltékozolt jövõt.
Elképesztõ mûfaji s tematikai gazdagsággal jelentkezett Kecskeméten a hazai animációs filmmûvészet. Jóval több látnivalóval szolgált, mint a három esztendõvel ezelõtti fesztivál alkalmával. Példájukon lehetne tanítani az iskolában, mi az a fordított aránypár: minél szûkösebb a központi támogatásuk, annál gazdagabb a termésük. És nem is csak a nagy „öregek” kápráztatják el a közönséget, Gyulai Líviusz, aki ezúttal egy angol humorista, bizonyos Leacock emléke elõtt tiszteleg (Könny nem marad szárazon a címe hat és fél perces, dialóg nélküli rajzfilmjének), vagy Richly Zsolt, aki három korosztály mulattatásáról is gondoskodott a versenyprogramba bekerülõ három filmecskéjével. (A legkisebbeknek szánta A hetvenkedõ sünt, a hat-tíz éveseknek az Árgyélus királyfit és a felnövekvõknek – tizenöt évestõl száztizenöt évesig A kis Ámort.) De markáns mûvekkel van jelen a középnemzedék, Macskássy Kati az õ celluloidra rögzített, majd kifestett Sosemvolt Cigány-országával, Horváth Mari a Magyar népmesék újabb két epizódjával. Jankovics Marcell Az ember tragédiája rajzfilmváltozatának a folytatásával jelentkezett Kecskeméten (ne kérdjék, miért éppen az athéni szín rajzfilmváltozatát terítette most elénk, és miért adta neki azt a címet: Démokrácia), Orosz István pedig (tetszik tudni, aki a rendszerváltozás plakátját, a Továrisi konyec felirattal megtervezte), ezúttal a rézmetszõ-költõ és filozófus William Blake ihletésére alkotott. Nem is akárhogyan, Az idõ látképei címû rövidfilmjével még legzordabb kritikusát is le tudta fegyverezni. A nagyok sarkában pedig ott tolong az ifjúság, a tehetséges fenegyerekek, a polgárpukkasztók és a mulatságosan nagyképûek, az õ munkáik is megérdemelnék, hogy országnyi nézõközönség elõtt vetítsék õket. Az animációs filmmûvészet tegnapi szponzora, a televízió azonban a kecskeméti bõség láttán is néma marad, akár a sült hal. Híradójából „kifelejti” a kecskeméti fesztivált. Adjanak róla hírt a franciák, a koreaiak – az mtv-ben talán ezt gondolják –, látni való, hogy milyen nagy bolondjai a rajzfilmnek e nációk! (A világszép kecskeméti fõtéren megtartott esti vetítéseken csakugyan megbizonyosodhattunk e mondás igazságtartalmáról, órákon át nézhettük a száz éve elhunyt Verne Gyula mûveibõl készült rajzfilmeket, A rejtelmes szigetet, A Dél csillagát… Nekünk is lehetne ilyen sorozatunk, mondjuk Jókai Mór írásai alapján, ha volna, aki szánna rá egynehány milliót.) Ha úri kedvük úgy diktálja, mûsorukra tûzik a magyar nyelvû televíziók a támogatásuk nélkül tovább vitt animációs sorozatok legfrissebb epizódjait. Ha szerencsénk van, normális idõben és magyar nyelvû kísérõ szöveggel fut majd a Gyöngyvirág Palkó meg a Fából faragott Péter, és a stáblistát nem kell majd angolról magyarra átigazítania a mûsorújságok szerkesztõinek. (Az HBO, ha magyar filmet sugároz, a magyar közremûködõk nevét következetesen az angol helyesírás szabályai szerint adja közre, Magyarországról, a magyar elõfizetõknek, tengeren túli elõzékenységgel…)
A legjobb, persze, az lett volna, ha nem e szûkre szabott helyszíni tudósítás alapján értesülhetnének olvasóink mindarról, ami az animációs filmmûvészet hazai fészkében, Kecskeméten június derekán történt, hanem élõ adásokból, kulturális riportokból, a díjazott filmeket sorra vevõ mûsorokból. Megérdemelnénk. A nagy erejû animációs filmszakma is rászolgált erre. Csak azt tudnám, mire várnak mégis a fennhéjázó magyar televíziók?