Koporsó a tűzben

S z i g e t v i l á g „Azé a hely, aki a legszenvedélyesebben követeli magának.” Raymond Chandler

Mindennek, amihez szívvel közeledünk, van intim, személyes része, amely adott órán mégis követeli, hogy elmondjuk másnak. Így könnyít magán a lélek? Meglehet…
Három éve kiköltöztünk a fővárosból. Túl nagy volt a zaj, nem hallottuk belső hangjainkat. Belső hang nélkül eltéved az ember, és egy napon más szavaival kezdi kifejezni magát, nincs ennél szörnyűbb felismerés. Elindultunk, hogy megtaláljuk a helyünket, de heteken át nem sikerült. Jártunk Somogyban, jártunk a Tiszántúlon, aztán egy forró nyári napon, belefáradva a hiábavaló keresésbe, lementünk fürdeni Nagymarosnál a Dunára. A víz remek volt, ám valami megzavart abban, hogy átadjam magam az úszás örömének. Azt éreztem hirtelen, hogy úrrá lesz rajtam valami, és fog, nem enged, hatalma van fölöttem.
Nemsokára megtaláltuk a házat. Költözés előtt szakembert hívtam, járja végig varázspálcájával a házat, merre vannak vízerek, merre Hartmann-háló, nem akartuk a keresztezésük fölé tenni az íróasztalt vagy az ágyat. A pálcás asszony lassan lépkedve megvizsgált mindent, a ház alaprajzába berajzolta a veszélyes helyeket, majd mikor befejezte, elmondta, hogy kollégájának mániája a Pilis, az évek során bebarangolta minden zugát, s állítja, hogy a hegy rendkívüli, némely részéből olyan földsugárzás árad, amilyet csak kultikus helyeken érezni, amilyen Delphoi, a piramisok vagy Mekka. Lehet, hogy ezt éreztem fürdés közben? – kérdeztem tőle. Itt, ezen a tájon, minden előfordulhat…
Az asszony elköszönt, jött a költözés, és elfelejtettem volna az egészet, ám egy vasárnap Márianosztrára keveredtünk, ahol hajdan a pálosok rendháza volt. Ma már csak a templom az övék, a rendházból fegyház lett, bűnözők vezekelnek a falai közt.
A templomban ismertető füzetet találtam a pálosokról, szerepelt benne a püspök, Prohászka neve, jött Esztergomból gyalog, járatlan utakon, hóviharban; és olvastam arról is, hogy Nagy Lajos gyakran járt erre – ez volt az a pillanat, mikor éreztem, hogy van okom gondolatban összekötni Esztergomot, Visegrádot és Márianosztrát. Hogy ott, abban a térben, mint az óceán Bermuda-háromszögében, titok vibrál vagy erő, és sok más mellett ez lehetett a mozgatója mindannak, ami a Kárpát-medencében történt. Ez tette vonzóvá és tekintélyessé azt a régiót, amelyet ma Dunakanyarnak nevezünk.
Nem volt véletlen gondolat. Nincs Magyarországon még egy táj, ahol annyi kis terület oly sok történelmi eseménynek lett volna helyszíne, és – ami a legfontosabb – ezek nagy része kedvező, szerencsés történelmi esemény.
De hát miért éppen ez a táj? Furcsa, hogy a kérdést épp a szakirodalom nem tette fel önmagának. Illetve: a választ kérdés nélkül adja meg, és körülbelül úgy hangzik, hogy azért a Dunakanyar, mert itt volt a királyi központ. Előbb Esztergomban, aztán Visegrádon őrizték kétszáz évig a Szent Koronát, itt az érseki székhely, itt koronázták királyainkat – mintha nem akarnák eldönteni a történészek, melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás? Beérik annyival, hogy korábban erre rómaiak laktak, és Géza, a fejedelem egyszerűen rátelepítette városát a légiósok fundamentumára.
Az a baj, hogy a huszadik század szülötte mindenre szakemberként akart magyarázatot találni, folyton a tudományt hívta, segítsen kibogozni a rejtélyeket. Csakhogy a tudománynak számos kérdésre nem volt és ma sincs válasza, arról nem beszélve, mi mindenre adott végzetesen rossz feleletet. Olyat meg képtelen elfogadni, hogy létezett a Dunakanyarban egy mágia, egy olyanfajta szenzibilitás, amely képes volt felfogni a föld sugárzásait, és egy különleges belső rezgésszám révén kapcsolatba tudott kerülni természetfeletti erőkkel. Ennek elfogadásához be kéne ismerni, hogy a valamikori mágikus érzékenységet a civilizáció csaknem teljesen tönkretette, de annyi azért maradt, hogy mindennapjainkban ma is megérezzük a jó vagy rossz emberi szándékot, a rokonszenvet vagy a gyanakvást akár első látásra. A középkorban ez a képesség még megvolt, s talán ez a mágia segítette őseinket, hogy ide érve megtorpanjanak. A táj előbb rájuk köszönt, aztán felkínálta topográfiai előnyeit. Ők leszálltak a nyeregből, és attól fogva a Dunakanyar volt a Kárpát-medence központja.
Különös, hogy ez a titkos kód, amely a belső rezgést kiváltja, mikor és hol jelez leginkább… Ha a magyarok nyugat felé haladnak, érzéseik olyan tájakon válnak otthonossá, ahol hosszabb ideig kelták éltek. Ahol a kelta kultúrának nyoma van. S ebben mintha volna valami kölcsönösség az írekkel. Érezni Yeats prózakötetének, A kelta homálynak a hangulatából – a költőt nem véletlenül nevezik nálunk „a Nyugat magyarjá”-nak –, aztán ott van Joyce, aki Triesztben tanyázik évekig, és regényének, az Ulyssesnek a hősét Szombathelyről kotorja elő. De érezni ilyet akkor is, amikor az ember keletnek indul. Amikor először jártam Bulgáriában, úgy hittem, a szomszéd faluban vagyok, s csak annyi a különbség, hogy más nyelven beszélnek.
Amikor Géza fejedelem eldöntötte, hogy Esztergom lesz a székváros, ahol hajdan kelták éltek, tán épp ez a titkos kód jelezte, nem kell továbbmennie, „megérkezett”. Nem hiszem hát, amit egyik tanult kollégám feltételez, hogy Géza tudott Marcus Aureliusról és arról, hogy a római császár szemben, a Garam torkolatánál pihente ki a kvádok elleni csata fáradalmait.
A fejedelem döntésének ezer évig hatása volt. A hatást attól számítjuk, amikor Esztergom a magyarság döntő irányváltásának székhelye lett. Ezért mindmáig a legfontosabb városunk. Ide érkeztek az első térítő papok, innen szorították egyre távolabb a pogány táltosokat. Aki mégse adta fel a reményt, odavitték a várkapuhoz, nézegesse kicsit Koppány felnégyelt testének egyik darabját. Hasonló elrettentésre csak 1950-ben kerül sor: egy Moszkvából irányított párt ekkor akarja elvenni a város nevét, hogy attól fogva Dózsafalva legyen… Nehéz megmondani, a sors keze volt-e a saját keze, csak annyi biztos, hogy a belügyminiszter, aki kiötlötte, öngyilkos lett, így nem tudta leszedni a koronázóvárosról a keresztvizet.
Géza és István Esztergomból jelezte, hogy a pogány magyarság, amelytől a keresztény Európa rettegett, nincs többé, és felszámolásában nagyobb kegyetlenségre képesek, mint a merseburgi győzők: a frankok és a szászok volnának. E keménységtől Európa megrettent. Ráébredt, hogy Ottó legyőzte ugyan a kalandozókat, de ez a tegnapi pogány horda nagyobb lehet nála, ha békében hagyja. Elhatározta hát, hogy nem hagyja békén, és erről az elhatározásról máig nem mondott le.
De félelem reszkettette a szlávokat is. A legnagyobb cseh történetíró, Palacky szerint: „A magyar nemzet betörése és megtelepedése a Kárpát-medencében az egész történelem legfontosabb tényei közé tartozik, és századokon át nem sújtotta végzetesebb csapás a szlávságot.”
Pedig ez az erő, amely előbb Esztergomból, majd Visegrádról sugárzik szét, nem is annyira az Árpádok idején vált ki respektet Európában. Később. Amikor a történelmi szükség idegenből hív királyt a trónra. Az Anjouk, Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás lesznek, akik a térséget úgy rajzolják rá a térképre, hogy többé nem lehet letörölni róla.
S ez nem túlzás. A Kaufmann házaspár Amerikában kiadott szakkönyve is bizonyítja. Európa középkori várairól írták – magyarul 2004-ben jelent meg –, három magyar várat ismertetnek benne: Esztergomot, Budát és nagyobb terjedelemben Visegrádot. A tengerentúliak nem kételkedtek, mint a magyar történészek, akik mindaddig nem hittek Mátyás csodapalotájának létezésében, amíg Schulek János rá nem bukkant a romjaira 1934 szilveszterén. Nyolc méter vastag föld borította… Addig a napig megmosolyogták Oláh Miklós érsek leírását a várról, és legyintettek Castellire, IV. Sixtus pápa követére, aki Visegrádot földi paradicsomnak nevezte.
Az amerikai szerzőket nagyon meglepte egy bizonyos technika, mert nem volt előzménye. Kiderítették, hogy a magyarok agyaggal töltött farekeszt alkalmaztak a várépítés során. Kívülről kiégették, így jött létre egy erős kerámiaborítás, amely megvédte a várat a tűztől. Kaufmannék szerint: „Tekintetbe véve, hogy a honfoglaló magyarok nem használtak szekérvárnál bonyolultabb erődítményt, döbbenetes gyorsasággal átvették a szomszéd népek ismeretanyagát, és meglepően eredeti módon fejlesztettek a módszereken.” Mit jelent ez? Respektet, ami a török megjelenéséig általános.
Persze próbálják kikezdeni. Mocskolni. A Karl Müller Verlagnál megjelent egy könyv a Dunáról. Sunyi dolgokat írnak benne rólunk. Idéznek egy Jan Dront nevű, ismeretlen korban élt, ismeretlen hovatartozású szerzőt, aki szerint a magyarok a kalandozás éveiben a nőket meztelenül, a hajuknál fogva egymáshoz kötve hurcolták el, ám nem tudni, honnan, és azt se, hogy hová. De még ez a könyv is elismeri – fogcsikorgatva ugyan –, hogy Esztergom a XII. századra a kontinens egyik legjelentősebb palotaegyüttesévé nőtt.
Eddig nem esett szó arról, aminek pedig döntő jelentősége volt a fentiek létrejöttében. Ez a Szent Korona… Tudjuk, hogy itt őrizték, és ennek szimbolikus ereje volt, bár úgy vélem, ez az erő nem csak szimbolikus. Az Anjouk óta a Szent Korona jelképezte az ország területét. Az ő idejükben a király és a korona együtt jelentette az állam fogalmát. Zsigmond korától a király személye fokozatosan háttérbe szorult, s a Szent Korona az állam területe – vagyis a Magyar Királyság összes tartománya – mellett az államhatalom részeseivel is kiegészült. Ezért tartották számon a korona birtokaiként a politikai jogokkal felruházott szabad királyi városokat. Vagyis aki közeledett az esztergomi vagy a visegrádi vár felé, tudta, sőt érezhette, hogy a falakon belül találni magát az országot, hiszen ott volt a trón, a trónon a király, a király fején pedig a Szent Korona.
Miért, hogy eddig csak a Duna jobb partjáról esett szó? Mert a Mohács előtti korban arról az oldalról sugárzott az erő. Ideje átkelni, s kifürkészni, mi az, ami a két partot már Nagy Lajos idején összeköti, és aminek hatása, később pedig hiánya oly meghatározó. Hogy megtudjuk, egy ideig még a visegrádi oldalon kell maradnunk.
Okát a Pilis néma hegyei adják és az a tény, hogy a középkorban két szakrális centruma volt az országnak. Pannonhalma volt a sötét, a Pilis a fehér centrum. A szerzetesek öltözéke alapján különböztették meg őket: a bencéseké fekete volt, a pálosoké pedig fehér.
Hogy ezt a tájat sokan szentnek nevezik, és úgy tartják, hogy az ott járónak erkölcsi többletet ad, a fehér pálosok érdeme. A rendet Boldog Özséb, egy esztergomi kanonok alapította, nevét Thébai (vagy Remete) Szent Pálról nyerte, aki 113 évig élt a sivatagban. Halála előtti találkozása Remete Szent Antallal olyan jelentőségű, hogy Matthias Grünewald is megörökítette az isenheimi oltár harmadik oldalán. Halála után tetemét előbb Konstantinápolyba, majd Velencébe vitték. Amikor Nagy Lajos 1381-ben megtámadta Velencét, Remete Szent Pálhoz imádkozott, segítse a harcban. Győzött és hazahozta a szent ereklyéit. A budaszentlőrinci rendházban helyezték el, ám azt a török százhatvan év múlva felgyújtotta. A tűztől a márványkoporsó faragott teteje széttört, egyetlen darab maradt meg belőle, ez a budai várban látható.
Remete Szent Pál ereklyéinek sorsa mintha a jövőbe vetítené a pálosok viszontagságait. Pedig ez kemény, gyakorlatias rend volt. Csak azokat vette fel soraiba, akik megfelelő magassággal és fizikummal is bírtak, ez magyarázza, miért tudták sokáig tartani a nosztrai rendházat a törökkel szemben. A pálosok emellett jó mesteremberek voltak. Akadt köztük cipész, volt kötélverő, szabó; értettek az „esőcsináláshoz” – ez nem tréfa: „esős” felvonulásaikat aszályos évben az uralkodók is igénybe vették. És nehogy elfelejtsünk valami nagyon fontosat: kitűnő borászok voltak. Nem véletlen, hogy vadászat után megfordult pincéikben Nagy Lajos, Zsigmond és Mátyás is.
Ezért üt szöget az ember fejébe, mikor megtudja: minden magyarországi szerzetesrendnek volt temetője, voltak tehát halottaik – pálos halottat eddig egyet sem találtak. S nem maradtak tárgyaik sem. A török pusztítás idején kincseiket a Homonnai-Drugeth-családnak adták megőrzésre, sosem kapták vissza őket. Abban is van valami különös, hogy kegyképük, amelyről az hírlik, csodatevő, Lengyelországba került. Nagy Lajos leánya, Hedvig vitte magával. Tizenkét szerzetes kísérte, Czestochowáig mentek, megalapították az ottani pálos rendet. Hedvigből Jadwiga lett, a lengyelek szent királynője, férjével, II. Ulászlóval együtt írták Lengyelország történetének legszebb lapjait. Czestochowa azóta a pálosok legnagyobb kolostora, a rend európai központja. Lássuk ezek után, mi maradt itthon! A kegykép másolata és a rendházak romjai.
De hát miért nem Magyarországon van egy magyar alapítású rend központja? Jó kérdés… Az egyik válasz: kerek négyszáz évvel később, 1782-ben II. József felmondott nekik. A tanító rendeket meghagyta, s hiába, hogy a pálosoké ilyen, ők nem maradhattak. A múltba nézőt az is gondolkodóba ejti, hogy a pálosokat itthon majd csak 1934-ben szervezik újjá… Nem sokáig örülhetnek: Rákosiék 1950-ben ismét szélnek eresztik a rendet. 1989 óta próbálják megtalálni régi magukat, de ennyi viszontagság után nehéz. Alig huszonöten vannak, a nosztrai házat pedig csupán hárman lakják.

folytatjuk