Korán ajándékba

Minden francia újság, magazin, televíziós műsor naponta felhívta a figyelmet, hogy azért raboskodik valaki Irakban, mert a munkáját végezte. Franciaország közvéleménye nem feledkezett meg Florence Aubenasról és iraki kísérőjéről, Huszein Hanun asz-Szádiról, akit szintén elraboltak. „A túsztörténetem nem az enyém, hanem mindenkié” – jelentette ki az újságírónő, aki a többi kiszabadult fogolytól eltérően viszonylag részletesen számolt be rabságban töltött napjairól.
A múlt héten sajtóértekezletet hívtak össze, amely Florence Aubenas-show-vá alakult át a francia és a nemzetközi média hatalmas érdeklődése közepette. Nevetés, könnyek, izgalom, megkönnyebbülés – a Libération újságírónője gondoskodott arról, hogy a másfél óra elrepüljön. A csipkelődésekkel tarkított beszámoló elején elmondta, hogy öt hónapig alig volt szabad beszélnie: „Most próbálok visszatérni a rendes kerékvágásba, azaz be nem áll a szám.”
Aubenas lapjának kiküldött tudósítójaként január végén, az első demokratikus iraki választások idején gyűjtött ott anyagokat. Elmondta, hogy a bagdadi tudósítók kétféle munkamódszert alkalmaznak: egy részük főleg a szállodaszobából próbálja követni az eseményeket, hogy ne tegye ki magát a bombamerényletnek, emberrablásnak. Ez főleg az angolszászokra jellemző. Ha a tudósító mégis elhagyja szálláshelyét, akkor ezt katonailag biztosított konvojokban teszi. A másik eljárás, amelyet Florence is alkalmazott, hogy álcázva, hagyományos iraki (esetében női) viseletben merészkedik ki, hogy értesülésekre vadásszon. Január elején Florence el akart látogatni az amerikaiak novemberi ostromában rommá lőtt Fallúdzsába. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt, hiszen az amerikai katonák szigorúan ellenőrizték a városba vezető utakat. Volt viszont egy tábor a bagdadi egyetem területén, ahol fallúdzsai menekültek éltek vagy ötven sátorban. Huszeinnel úgy döntöttek, hogy felkeresik őket, de nem voltak eléggé megfontoltak. Korábban már elraboltak egy olasz újságírónőt az egyetem területén. Január 5-én délután, amikor el akarták hagyni az intézményt, négy fegyveres lépett oda hozzájuk, és arra kényszerítették őket, hogy szálljanak be a kocsijukba. Az iraki közállapotokról csak annyit, hogy a biztonsági őrök végignézték az emberrablást anélkül, hogy a kisujjukat mozdították volna.
Irakban, de különösen Bagdadban valóságos iparággá vált a túszszedés. Vannak, akik értesülésekkel szolgálnak az emberrablóknak arra nézve, hogy kit érdemes elrabolni, aki fizetni is tud a szabadon bocsátásáért. Mintegy 320 személyt, főleg üzletembert raboltak el 2004 elejétől. Hatvanat meggyilkoltak, ötvenről nem érkezett hír az emberrablást követően. Manapság 32 külföldi fogvatartottról beszélnek, közülük tucatnyi az amerikai.
Ne gondoljuk, hogy egyazon csapat rabolja el az áldozatokat. A szakosodás itt is kialakult, a különböző csoportok gyakran nem is tudnak egymás kilétéről. Vannak a magát az emberrablást végrehajtó fegyveres brigádok, aztán a fogva tartást megszervező egységek, a logisztikáról gondoskodók, akik az élelmet eljuttatják a megfelelő helyre, végül azok, akik csupán őrzik a túszokat. Nem egy esetben felbukkantak már profi, több nyelvet beszélő tárgyalók, akik az „áru” elengedéséért a legmagasabb díjat próbálják meg kifacsarni. Végül említést érdemelnek a fogolyátadás művészei: voltak már olyan kitűnően megszervezett, jól biztosított túszátadások, hogy a külföldi titkosszolgálatok munkatársai is elismeréssel szóltak róluk.
Elrablása után Florence Aubenas arra számított, hogy egyik rejtekhelyről a másikra fogják vinni, de ebben tévedett, mert az emberrablást követő második napon megérkeztek a végleges szálláshelyükre. Ha akkor azt mondják neki, hogy öt hónapot kell eltöltenie egy kétszer négy méteres, ablaktalan, vaksötét pincében, amelynek magassága nem több, mint másfél méter, biztosan azt válaszolta volna: nincs ember, aki ezt kibírja. A sötét lyukban még a szeme is be volt kötve. Összekötözött kézzel és lábbal kellett feküdnie a csupasz matracon. Az egyetlen fény, amelyet érzékelt, az elektromos szellőztető bekapcsolásakor világító parányi piros gomb volt.
Senki sem adta tudtára, hogy kik rabolták el, és mi a céljuk vele. Reggelire mindig kemény tojásos szendvicset kapott, ebédre pedig rizst. Amikor először hozták az ebédet, megkérte őrét, hogy oldja le kezéről a köteléket, különben nem tud enni. „Nem” – válaszolta férfi. „Akkor nem eszem” – mondta Florence. Másnap már nem könyörgött az őrnek, bekötött szemmel, megkötözött kézzel úgy evett, ahogy tudott. A számolásba menekült. Naponta kétszer vitték ki a mosdóba, ez az út 24 lépés volt. Aztán a mennyezetről hulló cseppeket is számolta. Átlagban nyolcvan szót mondott ki naponta. Rabságának öt hónapja alatt ötször zuhanyozhatott. Ha sokat forgolódott a matracán, verést kapott.
Az elrablását követő napokban megrendezték a „tárgyalását”. Ráragasztották a Leila nevet, amelyet később Hatoskára változtattak. Természetesen nem láthatta kihallgatóit, így hang alapján próbálta meg azonosítani őket, tolmács persze volt, mert Florence nem beszél arabul. Legnagyobb megdöbbenésére ilyeneket kérdeztek tőle: „Mit gondol Franciaország Algériában jászott szerepéről? Mi a véleménye a palesztinkérdésről? Hogyan látja Irak amerikai megszállását? És egyáltalán: miért jött ide?”
„Újságíró vagyok, önöknél választások lesznek, de egyébként is jelentős események várhatók, például a Szaddám elleni per” – mondta kihallgatóinak, akik ugyancsak kételkedtek abban, hogy Párizsból éppen egy nőt küldenek ide. A végkövetkeztetés: „Maga kém, meghozzuk ítéletünket, visszamehet a pincébe.”
De nem történt semmi. Némi megnyugvásra adott okot, hogy nem erőltették a politikai és vallási állásfoglalást, tehát nem az al-kaidás Zarkávi emberei tartották fogva, akiktől aligha várhatna könyörületet. Néhány nap múlva hoztak neki még egy matracot: „Valaki ide költözik melléd, ha megpróbálsz szót váltani vele, megbüntetünk” – fenyegetőztek. Egyszer kirángatták cellájából, és agyba-főbe verték, mert az őrök azt állították, hogy beszélgetést kezdeményezett a másik fogollyal. Csend költözött a pincébe, Florence csak a szabadulása előtt tíz nappal jött rá, hogy segítőtársával, Huszeinnel osztotta meg celláját.
A fogvatartók időről időre videoüzenetet rögzítettek Florence-szal. Volt, amelyet a nagyközönségnek, az Al-Dzsazíra tévétársaságnak szántak, volt, amelyet csak a bagdadi francia nagykövetségre juttattak el. Akadt közöttük olyan is, amelyet hússzor vettek fel, ugyanis Florence nem sírt teljes erejéből. A francia hírszerzés hozzájárulásával a családjának is átadtak részleteket az üzenetekből. Az egyik videózásnál „mulatságos beszélgetés” zajlott le: az emberrablók vezére, aki előbb Főnöknek, majd Hádzsinak – Mekkát megjárt zarándoknak – neveztette magát, ultimátum megfogalmazását követelte Florence-tól: „Azt kell mondanod, hogy három nap múlva kivégzünk!” „Ez igaz?” – kérdezte rémülten az újságírónő. „Megesküszöm neked, hogy nem – mondotta Hádzsi, majd a biztonság kedvéért megerősítette: – Esküszöm a Koránra, hogy nem végzünk ki. Egyszerűen csak ezt kell mondanod!” „Akkor nem csinálom meg. Ha nem igaz, akkor minek mondjam?! És a családom? Ha ilyet hall tőlem, az apám azonnal ágynak esik, az újságomnál pedig éhségsztrájkba kezdenek a kollégáim.” Végül megállapodtak, hogy csak a követségnek küldik el az üzenetet.
Az emberrablókat is idegesítette, hogy nem jön létre a kapcsolat a franciákkal. Ki akarták ugrasztani a nyulat a bokorból. Egyszer Hádzsi megkérdezte Florence-tól, hogy mi Jacques Chirac e-mail címe. Majd váltott: „Működik Franciaországban ellenzéki párt?” Florence igennel felelt. „E-mail címe?” Nagy politikai ismereteket nem árult el magáról a túszszedő, aki aztán felkiáltott: „Megvan! Kapcsolatba lépünk Didier Juliával!” (A francia jobboldali képviselőről azt kell tudnunk, hogy iraki kapcsolataival dicsekszik, és kéretlenül beavatkozik a túszejtőkkel folytatott tárgyalásokba, mégpedig úgy, hogy szakértők szerint hónapokkal meghosszabbította az előző két francia újságíró túsz, Malbrunot és Chesnot szabadulását.) „Azt nem! – fakadt ki az újságírónő. – Nevetségessé teszem magam, ha hozzá fordulok az üzenetemmel!” „Maga túsz, egy nagy nulla – háborodott fel Hádzsi, aki látnivalóan járatlan volt a francia politikai életben, viszont töviről hegyire ismerte a korábban kiszabadult két francia újságíró történetét. – Maga nem ért semmit! Julia most dühös, mert az előző ügyben megalázták. Bosszúból mindent meg fog tenni, és ez nekünk jó.” Végül mégis elkészült a Juliának szóló segélykérő videoüzenet, létrejött a kapcsolat a francia képviselővel, ám Hádzsi továbbra sem örült. „Beszéltem Didier Juliával – újságolta Florence-nek. – Elég rövidre sikeredett, nem valami jól tud angolul.”
Florence Aubenas a rá jellemző humorral mesélte el Párizsban, hogy miként folyt az orvosi ellátás a pincében. Hol fáj? – hangzott el a szokásos kérdés az őrtől. Ha hasfájásra panaszkodott, még egy kérdést kapott: stop or go? És a válasznak megfelelő gyógyszert adta. A fejfájásra valium járt, minden másra pedig aszpirin volt a gyógyír. „Nagyon kedvesen tette, nem volt neki mindegy, hogy mi a bajom.”
Márciustól kezdték hitegetni: a jövő héten szabadul. Majd megérkezett a nyár. Florence-nak az volt az érzése, hogy megkezdődtek a tárgyalások. Egyszer Hádzsi magához kérette, arab szavaiból is kiérződött az öröm: „Leadták a tévében a segélykérését, mindenhol magáról beszélnek. Hoztam valamit!” Florence érezte, hagy nehéz tárgyat raknak le melléje. „A Korán, tízkötetes” – árulta el Hádzsi. „De a pincében sötét van, ráadásul kötés van a szememen, és arabul sem tudok!” Hádzsit nem lehetett eltéríteni szándékától: „Ó, ez nem számít. Hazaviszi Párizsba.”
„Ma Párizs!” – súgta oda később az egyik őr Florence-nak. Mennyire akart hinni neki! Felvezették a felsőbb szintre, most már Huszeinnel együtt. Öt hónap óta először ülhetett széken. Teát, sült csirkét tettek elé, majd visszakapták értékeiket. Florence tárcájában még a 180 dollár is megvolt. A terv szerint, ha majd ellenőrző ponton haladnak át, saját magukat kell játszaniuk a saját papírjaikkal: Florence újságíró, Huszein tolmács. Ez egyszerű, az ellenőrző pontok őrei úgysem tudják már, hogy öt hónapja kiket raboltak el – vélte az átadás lebonyolítója. Aztán változott a terv. Eszerint Florence-nak, aki arab női ruhát viselt, az igen ideges sofőr feleségének szerepét kellett eljátszania. Számtalanszor kocsit cseréltek, de végül baj nélkül megérkeztek a bagdadi francia nagykövetségre. „Vége, vége!” – kiáltott fel a francia ügynök, akinek Florence a nyakába borult.
Ám hogy a szabadulás bonyolultabb legyen, a bagdadi repülőtéren homokvihar tombolt. Florence-t csak akkor engedték ki a követségről, ha már landolt az őt Ciprusra szállító francia katonai repülőgép. Az amerikai helikopterek sem mertek felszállni ilyen időben. A repteret csak a francia Hercules C–130-as előtt nyitották meg a nagykövet közbenjárására. Az autókonvoj megindult a reptér felé, minden amerikai ellenőrző ponttal közölték az érkezésüket. Erre azért volt szükség, mert a közelmúltban amerikai géppuskatűz ért egy olasz konvojt, amely a kiszabadított olasz újságírónővel tartott a reptér felé.
Sok szó esik a váltságdíjról, azt azonban senki sem gondolja, hogy a szép szeméért engednek el valakit a túszszedők. A párizsi kormány állítólag 15 millió eurót fizetett az újságírónő és iraki segítőtársa életéért, de erre senki nem fog bizonyítékot találni. Megvan a lehetőség arra, hogy a különböző karitatív szervezetek netán éppen ilyen célból létrehozott számláin megjelenjen egy nagyobb összeg, vagy valamilyen eszközutánpótlást kapjanak, amelyet könnyen készpénzre lehet váltani.
Az egyetlen kérdés, amely Florence-t láthatóan idegesítette, sőt zavarba hozta, a román kapcsolatra vonatkozott. „Én Huszeinnel voltam egy cellában!” – jelentette ki, ám rögtön hozzáfűzte, hogy tiszteletben tartja a volt román túsz nyilatkozatát. Marie-Jeanne Ion ugyanis korábban beszámolt arról, hogy egy darabig együtt voltak bezárva Florence-szal. A román újságírónő állítását erősítette meg a francia külügyminiszter is, aki a franciák hálás köszönetét fejezte ki Bukarestnek a túszszabadításban tanúsított együttműködésért. Valószínűleg Florence az egyetlen, aki ebben a kérdésben tartja magát a titkosszolgálatokkal egyeztetett állásponthoz, mégpedig azért, hogy nyilatkozatával ne ártson a többi túsznak.
Florence Aubenas párizsi sajtóértekezletén felállt egy nő: „Iraki vagyok. Bocsásson meg nekünk, irakiaknak! Arra kérem, hogy egy napon jöjjön vissza hozzánk Bagdadba.” „Az, amit Irakról, az iraki népről gondolok, semmit sem változott – mondta Florence. – Irakot szerettem a fogságom előtt, és szeretem most is. Persze hogy visszamegyek. Talán tíz év múlva…”